És végre Kolozsvár

A tavaszi ötlet ugye az volt, hogy menjünk ki Kolozsvárra. És bár azon túl, hogy tavaszról nyárra tolódott, és hogy azért bejártunk a környéken is, amit csak tudtunk, de természetesen maradt idő Kolozsvárra is. Egy egész napot szántunk rá.

Az első program a Főtéren lévő Szent Mihály templom volt. A társaság egy része misére ment, mi csak randevúztunk velük a templom előtt.

Azt hiszem a tér ikonikus jelképe a Mátyás szobor. Hosszú évekig szép virágos területek voltak a szobor előtt. Igazán színpompás jelenség volt. 

Majd egy polgármester kitalálta, hogy keressenek a tér alatt régi emlékeket - direkt nem írok neveket, és hogy mit akart keresni, mert nem ez a lényeg, és nem kívánom ezeket fejtegetni - szóval hosszú évekig fel volt túrva a tér, mert keresték a régészek a korai emlékeket. Majd miután befejezték, lebetonozták az egész teret. Eltűntek a virágok, bokrok, padok. Egy egészen kis terület maradt, ahol láthatóak a feltárások, természetesen üvegen át lent a mélyben. A szobor előtt pedig hatalmas tér lett.

Én sem szeretem a nagy betonfelületeket, akkor sem, ha díszkővel vannak burkolva. Kedvesebb a szememnek, ha virágokat, bokrokat láthatok. Ez most eltűnt, és nagyon sokan haragszanak is miatta, nem tetszik nekik az új kialakítású főtér. Egyrészt egyet kell értsek velük.

De! Mert de az mindig van. Az elmúlt években azt látom, hogy Kolozsvár komoly kulturális várossá nőtte ki magát, és egyik rendezvény követi a másikat. Sok-sok szabadtéri koncert, előadás található a palettán. És ezeket mind ott tartják ezen a kövezett területen. 

Azt kell mondanom, hogy ez valóban nem lenne megoldható, ha maradnak a virágládák, a körben felállított padok. Az ilyen rendezvényekhez tér kell, és most ez megvan.

Így bár feláldozták a színeket, a virágokat, bokrokat, de cserében egy igazi fesztiválváros lett Kolozsvárból.

Hogy megérte-e? Ezt én nem tudom eldönteni. De talán igen.

Azért az látható a képekből, hogy a templom és Mátyás körül maradtak a fenyők, és igazán szép környezetet biztosítanak. Az utolsó fotón Mátyást új oldaláról láthatjuk.

Amikor életemben először jártam Kolozsvárt, valahogy eljutottunk a Házsongárdi temetőbe is. Arra már nem emlékszem, hogy ez tudatos volt-e, vagy csak véletlen, hiszen a temető szinte csak egy ugrásra van a központtól. Akkor mint turista látványosságot jártam be. Évfolyamtársakkal keresgéltük a régi magyar családok síremlékeit.

Aztán az élet úgy hozta, hogy most már sajnos a férjem szüleihez járunk a temetőbe. Így már fájó érzés meglátogatni a sírkertet. 

Mi virágcsokorral érkeztünk, és megemlékeztünk az elhunytakról, miközben a többiek kicsit bejárták a sírkert más részeit. 

Korábban mindig nagyon nagy sár volt a temetőben, mostanra már szépen rendbe tették a főútvonalakat és azokon lehet sétálni. Ám a sírkert már megtelt. Új sírokat csak akkor nyitnak, ha lejár egy-egy hely, illetve ha egy-egy helyre több elhunyt temetése lett megváltva. Talán ezért van, hogy bizony a sírok nagyon elhanyagoltak voltak. Mindenhol burjánzott a gaz, és szinte eltűntek közte a sírkövek. Bár lehet csak a sok eső miatt volt így, nem tudom.

Bár készült saját fotó itt is, az személyes, ezért nem teszem fel. A barátaink fotójából mutatok nektek.

A temető után ismét szétváltak útjaink, és mi elmentünk a nagy parkba, illetve éttermet keresni. Még az itthoni indulás előtt kértem étterem ajánlatokat a kinti barátainktól, és ezekből akartuk megkeresni az egyiket, ahol hagyományos ételeket szolgálnak fel. 

Az étterem neve Roata. Nagyon el van dugva, viszont így nagyon csendes, nyugodt helyen van. Van kerthelyiség is, de oda nem ültünk, mert nagyon lógott az eső lába. És természetesen van belső tér, több apró kis teremmel. 

Ebédre itt is csorbával indítottunk. Más kérdés, hogy ennyivel is maradtunk, mert úgy döntöttünk vacsorára visszamegyünk és gyorsan le is foglaltuk az asztalt estére. Ugyanis meglepő módon, az eldugott hely ellenére az étterem folyamatosan tele volt. Ebédnél és vacsoránál is. Mi több, a vendégek fele mindig külföldi volt. Ezek szerint híre van a helynek, és meg is érdemli.

Az első meglepetés az volt, hogy megérkezett a fiatal kislány az asztalunkhoz a megrendelt ásványvízzel és üdítőkkel, valamint két pohárka meggylikőrrel és egy pohárka pálinkával. A férjem már épp akarta mondani, hogy köszönjük, mi nem kértünk aperitifet, de a lányka már mondta is, hogy a ház ajándéka. Ez volt ám a meglepetés. És bár a férjem mondta, hogy köszöni, nem tudja meginni a pálinkát, a kislány ott hagyta, hogy akkor igyuk meg mi lányok.

Kell ennél jobb indítás? Ugye, hogy nem!

Aztán megérkeztek a csorbák is, amik itt is nagyon finomak és laktatóak voltak. Olyan felséges kenyeret kaptunk hozzá, hogy a végén megkérdeztük honnan van. És a tromf az, hogy hogy a Cora-ban vették. 

A levesekkel és finomságos kenyérrel pont jól is laktunk, így a második fogást estére tartogattuk.

Amit még kihagytam, hogy az ebéd előtt még sétáltunk egyet a nagy parkban. Ehhez sok személyes kötődésünk van. 

A legfontosabb talán, hogy mivel a férjem gyerekkorában igen közel lakott hozzá, így neki itt volt a játszótere, ahol szinte minden nap előfordult.

Természetesen miután megismerkedtünk engem is elvitt a parkba, és egy jót csónakáztunk is. Ez tényleg romantikus dolog ám.

Aztán jöttek a gyerekek, és őket is elvittük. A lányunk nagyon élvezte a csónakázást, ám a fiunk közölte, hogy nem olyan jó, mert a csónaknak nincsenek kerekei. Ez van, ő már csak ilyen műszaki érdeklődésű volt kicsinek. De úgy tűnik valaki meghallhatta anno, hogy gondjai vannak, és mára ezek jönnek-mennek a tavon.

Lehet, hogy ez a kis gyerekeknek viccesebb, de hogy őszinte legyek a csónakok jobban illettek oda.

Ám nem csak ez vonzott engem oda, hanem az is, hogy pár évvel ezelőtt mikor ott jártunk láttuk, hogy a tó mellett van egy olyasmi építmény, mint a Margit szigeten a Zenélő kút, és ebben az épületben Kolozsvárt szabadtéri esküvőket tartanak. 

Sajnos, ahogy leírtam a saját esküvőnket, az továbbra sem változott. A polgári esküvő Romániában kb. 5 esetleg 10 perc. Így szinte futószalagon megy itt is az esketés. De valahogy mégis olyan szép abban a kis kupolás építményben, csodaszép növények között. Majd az esküvő után lehet fotózkodni a szökőkút és a kaszinó előtt. Ezek a fotók legalább biztosan szép emlékek lesznek a fiataloknak.

A parkban egyébként fantasztikus játszótér van a gyerekeknek. Kis pónifogatokon is körbe lehet járni. Van szabadtéri edzőterem. És piknikező helyek.

Öröm volt nézni, hogy milyen szépen felöltöztek az emberek, hogy sétáljanak a parkban. Papa, mama kézen fogva, szép elegánsan felöltözve. Aranyosak voltak, és külön vicces volt, hogy mindkettőjük kezében egy-egy üveg cola volt. 

Az esküvőre mindenki szép, hosszú alkalmi ruhában, férfiak természetesen sötét öltönyökben.

És bár több menyasszonyt is volt alkalmunk látni, de meglepő módon senki nem volt habos hófehér ruhában, sokkal inkább modern fazonú, ám attól még nagyon szép és elegáns ruhákban voltak. Fátyol helyett volt akinek végig orchideák voltak a hosszú hajába tűzve.

Ezzel az élménnyel mentünk el ebédelni, és jó volt erről is beszélgetni, míg ott voltunk.

Az ebéd után haza mentünk a panzióba, gondolván pihenünk egyet, aztán felmegyünk a várba, hogy lássuk Kolozsvár panorámáját is. Utána vacsora az étteremben, majd ismét felmegyünk a hegyre, hogy az esti, kivilágított Kolozsvárban is gyönyörködhessünk.

Így délután szundikáltunk egyet, majd visszaindultunk a város központba, illetve fel a város fölé magasodó hegyre. 

Itt a párom nagy örömére megtaláltuk azt az ugró tornyot, ahol anno ő is tanult ejtőernyőzni.

Én mondjuk semmi pénzért le nem ugranék, de ő ifjú korában megtette. 

Ezután kisétáltunk a a szálloda mögötti sétányra és elénk tárult a város.

Szépséges onnan fentről. Majd amikor neki fogott esni az eső, akkor lementünk a hegyről, és az étterem közelében parkoltunk le. Most már könnyű volt, hiszen tudtuk hol van. 

Onnan pár lépés volt csak Mátyás szülőháza - nem akarok illúziót rombolni, de minden ellenkező híresztelés ellenére nem ott született kedvelt királyunk, de mindenkit megnyugtatok, csecsemő korában valóban ott éltek jó ideig az édesanyjával. 

Ez a szép terasz is ott volt a szomszédban. 

A szülőház körül mindig vannak bódék, ahol igazi kézműves termékeket lehet vásárolni. Ahogy elnéztem, ott valóban található igazi kézműves áru, és nem csak annak nevezett tömegáru. 

Még elsétáltunk onnan lefelé a kis utcákban, és meg kellett állapítanunk, hogy Kolozsvár rengeteget változott. Egyrészt szépen újítják fel az épületeket, ezzel szépítve a várost. Másrészt, ami talán meglepő, de azért pont olyan fontos, sőt, talán még inkább, ismét megjelentek az intelligens, kulturált kolozsvári emberek. 

Én sokat jártam a városban a Ceaușescu éra alatt. Akkor folyton csak egy áramló, sötét masszát láttunk. A városba telepített egyszerű munkás emberek jöttek mentek, vállukon a zsákjaikkal a városba vagy a városból a vasút felé. Szomorú látvány volt. A város valódi lakói valahogy eltűntek. Mintha elbújtak volna a felszín alá, vagy ki tudja.

Ám most tele volt a város jól öltözött, kellemes külsejű fiatalokkal. Mondjuk épp felvételi időszak van-volt az egyetemre. De nagyon sok idősebb embert is láttunk, akik szintén mind ápoltak, kellemes külsejűek, és látszott rajtuk, hogy kulturált, intelligens emberek. A városképen ez sokat dobott.

Sétánk végeztén visszamentünk az étterembe, ami bizony tele volt. Így különösen örültünk, hogy helyet foglaltunk magunknak estére. Ismét megkaptuk a ház ajándékaként az aperitifeket. Majd megrendeltük a vacsorát.

Bevallom, én rántott hús függő vagyok, így ha étterembe megyek nagyon sokszor eszek azt. Most is így történt. Ám a húgom bátran puliszkát rendelt. Meg is kapta.

Az egészet nem is tudta megenni, és még így is degeszre ette magát. Egészségedre!

Vacsora után azonban ismét hazafelé vettük az irányt, mert még nagyon világos volt, és ismét csak pötyögött az eső. Így nem tudtunk volna sétálni, amíg besötétedik. Ezért az éjszakai fényekben pompázó város panoráma képe elmaradt. Sebaj, legalább van miért visszamenni!

Haza utunkon már nem álltunk meg sehol, csak vásárolni. Na nem vásárfiát, hanem ottani finomságokat. Ásványvizet, sört, telemea sajtot, és felvágottakat, valamint megvettük a csodás kenyeret is, amivel a Roata étteremben találkoztunk.

Viszontlátásra Kolozsvár! Jövünk még!

Erdély - újratöltve

Voltak még terveink a további napokra is. Az egyik a Tordai hasadék. Többször végigjártam már, de egy új szülöttnek minden vicc új alapon, végül is most is úgy indultunk oda, hogy akkor végig megyünk rajta. A társaság itt megint szétvált, és csak hármasban mentünk le a hasadékhoz. Szerencsére, bár nem korán reggel indultunk, még nem voltak sokan. 

Hogy őszinte legyek, mikor az egész kirándulást terveztük, nem igen készültem erre. Egyrészt sajnos tudom, hogy a kondícióm meglehetősen kevés ahhoz, hogy ennyit túrázzak, és nem csak egy sima úton. Másrészt az utóbbi pár évben a Tordai hasadék már olyan sűrűn látogatott lett, hogy olyan, mintha a nagykörúton sétálnánk. És én nem szeretem a tömeget, de ott meg ahol keskeny ösvények, sziklapárkányok vannak, és állandóan várni kell, félre állni, hogy elmenjenek akik szemből jönnek, esetleg a saját tempóm miatt is, mert akik utánam jönnek jóval gyorsabbak, ez bizony semmi élményt nem ad.

Az első meglepetés az volt, hogy egészen a katlanig szuperül leaszfaltozott út vezet. Régen ezzel indult a túra, hogy az ember vagy a kocsiját reszkírozta hogy lemenjen a murvás, vízmosásos úton, vagy szépen legyalogolt. Még odafelé nem is gond, de visszafelé, kimászni miután a hasadékot is végigjárta az ember, na az brutális tudott lenni.

Így most nagy örömmel láttuk, hogy simán le tudunk menni, parkolni és tényleg csak a hasadékba kell bemenni. Lusta turisták, mi? :)

El is indultunk, és ahogy már mondtam, meglepetésünkre egész kevesen voltak. Szépen haladtunk előre. Kezdetben még csak fák és bokrok közötti ösvényeken, és sajnos már csak magas betonhidakon. Bár volt ebből is izgalmas.

És csak úgy mondom, nem ezen volt a legrosszabb átkelni. Később jött az a híd, ami igen csak bemozdult, amikor átmentünk rajta. De hős voltam, igen, mert én bizony félek ezeken, és átmentem. Átmentem rajta úgy, hogy tudtam visszafelé ismét le kell küzdenem az akadályt.

Lassan beértünk arra a szakaszra, ahol már csak a sziklákon vágott ösvényeken lehet haladni. Találkoztunk falmászókkal is. Éppen kezdőket tanítottak. Sokan mások és mi is megálltunk megnézni őket.

Izgalmas dolog lehet, bár én sosem próbáltam. Viszont írtam róla a könyvemben. 

"Csaba bár látszólag Zsuzsával van elfoglalva, az ő haját borzolgatja, az ő nyakába lehel csókokat, az ő derekát szorítja, valójában teljes figyelme a mászó pároson van. Lesi minden mozdulatukat, minden rezdülésüket. Ha baj lenne, azonnal észrevenné. De szerencsére nincs gond. A két fiatal fiú hamar túljut az átmászáson, sőt már a kémény beszállásnál tartanak. Így Csaba el is indítja a következő párt. Úgy tűnik, ők is gyakorlott mászók, gond nélkül jutnak fel. A majd egy méter szélesen kihajló falon nem könnyű átfüggeszkedni, komoly fizikai erő szükségeltetik hozzá. De a páros nem akad el itt sem, és néhány perc elteltével már ők is fent állnak a peremen. Még át kell lendüljenek a kéményhez, de erre egy kicsit várniuk kell, mert az előző páros második tagja még csak most készül, hogy felmásszon. Csaba lentről változatlanul figyel. Ha elakad valaki ad egy-egy tippet, merre kellene tovább lépniük, hol találhatnak jó kapaszkodót. Közben persze egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a lány az ölében van, és tovább becézgeti őt csókjaival. Zsuzsa csendben élvezi a kényeztetést. Többet most nem engedhet meg magának. Nincsenek egyedül, és ráadásul hamarosan ők következnek a falnál. Már csak egy fiú és egy lány van előttük. Ők is hamar a hófehér falon araszolnak. Néhány perc elteltével Csaba gyöngéden megcsókolja a lányt, és csak annyit szól: - Gyere, mi következünk! Te mész előre, én biztosítlak hátulról." 

Egyébként csak a fotó kedvéért most mégis kipróbáltam. Azt hiszem mindenki számára egyértelmű lesz a fotóból, hogy nem vagyok profi falmászó, sőt! De legalább vicces volt.

Aztán tényleg eljött az a pillanat, amikor tudtam, hogy én onnan tovább nem tudok menni. Ezért leültem a sziklafalra, és a férjemet, unokahúgomat továbbküldtem, hogy ők menjenek csak végig. Én meg gyönyörködtem az előttem lévő tájban, és egyre elkeseredettebben állapítottam meg, hogy özönlik a tömeg, és lassan valóban előáll a nagykörúton érzem magam szindróma.

Aztán visszaért a családom, és lassan felkerekedtünk, hogy kisétáljunk a hasadékból. Épp ideje volt, mert már sűrű tömött sorokban jöttek az emberek.

Egészen elképesztő egyébként, hogy milyen lábbelikben érkeznek. Többség mondjuk sportcipő. Ám nyár lévén, rengetegen szandálban. A sportos fazon, amit direkt gyaloglásra találtak ki, és elég jól áll a lábon, az még rendben. De láttam egy fiatal lányt, könnyű, fekete overallban, és hozzá passzoló teljesen sima talpú, az is hajszálvékony, szandálban. Hogy minden egyes követ külön érzett a talpa alatt, az egészen biztos, és gyanítom nem lehetett túl kellemes neki. De ráadásként ez egy elegáns szandi volt, hajszálvékony pántokból, és olyan fazon, ami egyáltalán nem tartja stabilan a lábon. Kézen fogva araszolt a barátjával és sejtem áldotta a percet, amikor kiért onnan. Kifelé találkoztunk olyan családdal akik babakocsit toltak. Szerintetek lehet itt babakocsival menni? 

És ez itt még egy széles ösvény, és relatív vízszintes. Ennél csak rosszabbak vannak.

Ezzel együtt nagy élmény volt ismét ott járni. Még nagyobb öröm volt, hogy az unokahúgomat sikerült levinni és végigmenni neki. Na és ilyen kis aranyossal is találkoztunk.

A hasadék után eredetileg az volt a terv, hogy elmegyünk a tordai sóbányába. Ám az itteni tömeg láttán ráeszméltünk, hogy ott még többen lehetnek. A bányába 13 emeletnyi lépcsőn lehet lemenni. Ez még nem olyan gond. De felmenni is 13 emeletet kell úgy, hogy folyamatosan áramlik a tömeg az ember mögött, és ezért nem könnyű a saját tempójában felmenni. Van még lift is, de az olyan kicsi, hogy arra ekkora tömeg esetén legalább egy órát kell várni, ahogy azt később a társaság másik fele el is mondta, mert ők a hasadék helyett oda mentek. Ráadásul Húgit annyira nem is vonzotta a bánya, ezért úgy döntöttünk, hogy akkor inkább felmegyünk a hegyre.

Hogy melyik hegyre?

Eredetileg mindenképpen fel akartunk menni teljes létszámban Sanyi barátunk hegyi házikójába. Ám időközben Sanyi szólt, hogy ő nem tud feljönni velünk egyéb elfoglaltságai miatt. A felesége jött volna fel, hogy beengedjen minket a házba, és hogy tudjunk ott flekkenezni egyet.

Mivel így alakult, megkérdeztük ismét a társaságot, hogy menjünk fel vagy sem. A többség akkor úgy döntött, hogy ne! 

Ám mikor mi eldöntöttük, hogy nem vágyunk a bányába, akkor ide mentünk fel mégis, bevállalva azt is, hogy nem tudunk bemenni a házba, és nem tudunk ott flekkenezni se, csak megnézni a pazar kilátást. 

Egyébként sokat sajnos fent a háznál nem tudtunk nézelődni, mert ahogy az szinte minden nap megtörténik, pontban délután három órakor rákezdett az eső, így futottunk vissza a kocsihoz. 

Bocs, még mindig nem mondtam hol van a hegy. Nos Járabánya, azaz Baisoara a hely neve. A kolozsváriak kedvenc helye, ahol nyáron piknikeznek, télen pedig síelnek. És ahol a forradalom óta rengeteg faház épült a kolozsváriak nyaralójaként.

Lefelé a hegyről tanácsot kértünk, hogy hol ebédeljünk, illetve már inkább est-ebédeljünk és remek tippet kaptunk. Tordaszentlászlón van egy Tamás Bisztro nevű hely, ahova betértünk. 

Mi hátul, a kerthelyiségben telepedtünk le, és bizony mondom, nagyon megérte megállni. Rendkívül kedves és figyelmes kiszolgálásban volt részünk. És nagyon finom ebédet kaptunk. Nekem a csorba leves volt a legfőbb vágyam, amit meg is kaptam, és nagyon-nagyon finom volt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy térjen be, nem fogja megbánni.

Az már csak hab volt a tortán, hogy amíg ültünk a fedett teraszon ömlött az eső. És ezt olyan jó volt nézni a szabadból, ám mégis védett helyről.

És még mindig nincs vége! Jövök még újra!

És megint Erdély

Kicsit régen jelentkeztem, aminek az az egyszerű oka, hogy egy hosszú hétvégét töltöttem Erdélyben egy kisebb társasággal. És mivel ez most egészen friss élmény, és végre saját fotókkal is, így azonnal mesélek is az utazásról.

Még tavasszal született meg bennem a vágy, hogy menjünk ki Kolozsvárra. A férjem, ahogy már talán írtam párszor kolozsvári. Ennek ellenére bizony már régen jártunk a városban. Sajnos már a szülei nem élnek, ezért nincs kit meglátogatni ott. A család többi része pedig Románia különböző területein él. Ráadásul Kolozsvár olyan zsúfolt, és közlekedésileg elviselhetetlen várossá vált az utóbbi időszakban, hogy bizony még ha jártunk is Erdélyben, akkor is mindig elkerültük. De most már hiányzott, már nagyon vágytam oda, hiszen anno két évig szinte havonta fordultam elő a városban. Az ötlet pedig azért született tavasszal, mert a kolozsvári botanikus kertbe vágytam, ahol akkortájt nyíltak a tulipánfák.

Ám úgy alakult, hogy mivel a társaságban több pedagógus is volt, így megvétózták az időpontot és egészen mostanáig tolódott ki.

A szállást interneten foglaltam, ide: Pensiunea Diadis

Sajnos, bár a honlap jelzi, hogy van angol és magyar változata is, nekem sosem sikerült elővarázsolni, ezért gyanítom nincsenek ilyen oldalai.

Ám én nem direkt foglaltam a szállást, hanem egy online közvetítőn át, így nem volt semmi gond. Még az ár is igen barátságos volt, hiszen egy két ágyas szoba 4 éjszakára 544.- Lei volt, ami nagyjából 40-41 ezer forint főszezonban, ráadásul épp az egyetemi felvételik idején, amikor zsúfolásig megtelik a város. Ha csak akkor foglaltam volna a szállást, mikor megérkeztünk, akkor bizony közel a kétszerese lett volna az ára.

Múlt hét csütörtök reggel indultunk el, és mivel még szép idő volt - na igen, egészen az indulásig napsütés, meleg, majd arra az 5 napra amíg mi kint voltunk végig esőt és hideget jeleztek a meteorológiai előrejelzések - szóval még szép idő volt, ezért úgy döntöttünk nem a sima Nagyvárad - Kolozsvár útvonalat választjuk, hanem lemegyünk az Aranyos völgyébe és onnan közelítjük meg Kolozsvárt.

A magyar szakaszon nagyon gyorsan át is jutottunk, Nagyváradot is megkerültük az elkerülő úton, ami korábban igen csak tengelytörő volt, ám most remek minőségben várt ránk. 

Az Aranyos völgyéig azonban volt egy útszakasz, amit elég nehezen abszolváltunk, ugyanis éppen felújítás alatt volt. Így ott találkoztunk már kész, és kiváló útfelülettel, éppen építés alatt lévő szakasszal, valamint olyannal is, ahol csak bizonyos dolgok előkészítése történt meg, és így mi tagadás, nagyon nehezen volt járható. Sok helyen lámpás megoldás volt, így sokat várakoztunk is, hogy tovább haladjunk. Viszont mindenképpen a javukra szól, hogy csinálják az utat, és pár hónapon belül úgy gondolom ott is kiváló úton haladhatnak majd az autósok. 

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amit láttunk, abból úgy tűnik nem csak néhány centi vastagon dolgozzák alá az utakat, hanem egyes helyeken vagy fél méterrel is lejjebb voltak az egyik sávban, mint a már elkészült oldalon. Így az út valószínűleg tovább ki fog tartani, mintha csak egy aranyfüstnyi burkolást és alákészítést kapna.

Amikor végre túl jutottunk ezen a szakaszon is, már vidáman haladtunk tovább. Elsőnek egy kedves kis fatemplomnál álltunk meg, ahova azonban sajnos bemenni nem lehetett.

Bár mióta haza jöttünk halljuk, hogy itthon milyen nagyon rossz időjárás volt, de kint, ahogy a képen is látszik, csodás napsütés, és kellemes meleg várt minket.

Ahogy Nagyvárad felől haladunk Topánfalva és az Aranyos völgye felé még át kell vágni az ún. vízválasztón is.

Földrajztanárok előnyben, de azért a többieknek elmondom, hogy ez azt jelenti, hogy a hegyvonulat egyik oldalán más égtáj felé és a másik oldalon megint másfelé folynak a vizek. 

Miután áthaladtunk ezen a hágón végre leértünk az Aranyos völgyébe. Engem mindig megigéz a táj, és bizonnyal nem csak engem, mert innentől rengeteg panzió, és egyéb szállás lehetőség vár a turistákra, kinek kinek igénye szerint. 

A folyó egyre szélesebb és bővizűbb lesz. Hol szélesre vájt völgyben halad az útján, máshol pedig zártabb szorosokon küzdi át magát.

Még található egy-két izgalmas híd, amin át lehet jutni a túlpartra, de bizony egyre kevesebb van belőlük.

Remélem, nincs harag, hogy feltettem a képet! :)

Régebben egy kisvasút is kacskaringózott a völgyben, amiről meséltem már: Mindenféle Mára sajnos már csak annyi nyoma maradt, hogy egy-két helyen az utat keresztező sínpár még mindig fellelhető. Pedig remek turistaprogram lenne, és mellesleg nem csak pár km-t lehetne vele megtenni.

Útközben megálltunk még egyszer-kétszer, de végül megérkeztünk Kolozsvár elé. Férjemuram már itthon megnézte a térképen, hogy bizony már van Kolozsvár körül is elkerülő út, és úgy gondolta, azon fogunk bemenni, mert onnan lesz a legkönnyebb megközelíteni a várost és a szállást. És bár volt roaming csomagunk, de valamiért nem sikerült még beindítanom, így viszont a Waze nem működött. Miután elhagytuk Tordát és már elég közel voltunk Kolozsvárhoz, feltűnt a hatalmas viadukt, ami már az elkerülő része. Fel is hajtottunk rá annak rendje és módja szerint. Két irányt jelölt a tábla. Az egyik egy kolozsvári lakónegyed neve volt, a másik pedig a repülőtér. Mi úgy gondoltuk a lakónegyed felé visz majd a jó út, ezért le is tértünk amikor jelezték, hogy itt lehet elhagyni ebbe az irányba az elkerülőt. Körforgalom, majd jött két tábla - az egyik a lakónegyed felé mutatott, de elég fura irányban, a másik meg azt mutatta Kolozsvár. Így a végén ez utóbbit választottuk. És igen, olyan részen jutottunk be a városba, hogy hirtelen fogalmunk sem volt merre járunk. Egyrészt egy olyan teljesen új lakóparkon vitt át az út, ami talán ha 2-3 éve épül. Régen ott kertészet, zöldségtermelés folyt, nem voltak utak, utcák. Aztán beljebb értünk, de ott is annyi új ház, új épület, irodák, üzletközpontok tűntek fel, hogy még csak arra sem jöttünk rá, melyik részén vagyunk a városnak. A végén szégyenszemre meg kellett állnunk, és megkérdezni, hogy egyáltalán hol vagyunk és merre kell tovább menni. Utastársainknál volt GPS, ezért itt már őket küldtük előre, hogy akkor talán könnyebben megtaláljuk a panziót is.

És lőn! Végre megérkeztünk! 

Megkaptuk a szobákat is, és bár volt némi gond ezzel, de a végén sikerült ezt is megoldani és mindenki beköltözött a szobájába, amik szerintem egészen kellemesek voltak. Színben harmonizáló falak és ágynemű, tisztaság. A panzió linkjén lehet több fotót is látni. 

Kedves tulajdonosok, különösen a hölgy volt nagyon figyelmes, mosolygós. Egyetlen egy apró gond, hogy a tulajdonosok nem beszélnek magyarul. De a személyzetben vannak, akik igen, így minden kommunikáció is megoldható.

Estére a társaság egy része elment a városba, mi ott maradtunk és a panzió teraszán fogyasztottuk el az útra készített ennivalót, valamint iszogattuk az egészen addig sikeresen hidegen tartott sört. Így igen vidám hangulatban feküdtünk le végül.

Másnap reggel a panzióban reggeliztünk, hiszen reggelivel lett foglalva a szállás. Azt kell mondjam, hogy a reggeli teljesen tökéletes volt. Volt többféle sonka, sajt, lekvár, vaj, zöldségek, főtt tojás, finom friss kenyér, és egyik reggel megjelent egy nagyon finom kalács is. Ráadásul a panzió tulajdonos minden nap megkérdezte másnap mikor és mit szeretnénk enni. Szegény feje próbált ajánlgatni nekünk rántottát, virslit, kolbászt, de a társaságnak megfelelt ez az ún. kontinentális reggeli is, így maradtunk ezzel. Mindig volt tea, és aki kért, kávét is kapott.

Majd egy reggel meglepetésként kaptunk egy kis üveg cujkát is, aminek igazán nagy sikere volt.

A program erre a napra Torockó volt. Torockó valóban egy kis ékkő, különleges házaival.

És most felvállalom sokak ellenvetését, de én már annyiszor jártam ott, hogy igazából nem hoz lázba. Most is csak azért mentünk, hogy akik velünk jöttek, azok is láthassák. Mivel már több olyan hely is van Erdélyben, ahol számos alkalommal megfordultam, így szokásommá vált, hogy elténferegjek a fő látványosságtól. Most is így történt, és bizony nem bántam meg. A főút mögötti kis utcákban igazi csodák vannak. 

Az egyik ház előtt találtunk egy apró lejárót, ami egy forráshoz vezetett. Épp akkor jött ki egy idős bácsi a házból, és elmondta nekünk, hogy az egész helység tele van forrásvízzel. Ennek a vizét pl. pár méterrel odébb egy kismedencébe terelték. Arra nem sikerült rájönnünk mi a célja a medencének, mert fürdésre nem igazán volt alkalmas.

Visszasétálva a központ felé megérkeztünk a fő kúthoz, ami itató, és ahol régen mostak az asszonyok. Bevallom ezt is oly sokszor láttam, hogy nekem nagyobb élményt nyújtott a téren vásárolható kürtöskalács, ami nagyon-nagyon finom volt.

A térről ennyi látszik a Székelykőből.

Ez az a hegy, amire én valamiért sosem vágytam. Pedig biztosan pazar fentről a kilátás, de nekem annyira kopár és annyira morzsalékos, hogy soha fel sem merült bennem, hogy felmásszak. Gondolom ez a hegyet nem nagyon zavarja, különösen mert azért turisták százai vágnak neki sajnálatosan olykor balesetekkel végződő túráiknak. 

A kötelező shoppingolás után tovább indultunk a Kőközi szoroson át Gyulafehérvárra. A szoros nem túl hosszú, de azért szép. 

Innen csak ez a hirtelen fotóm van, mert alig pár percre álltunk csak meg.

Akik a fotón vannak, remélem nem orrolnak meg, hogy felkerültek a világhálóra.

A következő úti célunk Gyulafehérvár volt. Egyszer jártam ott úgy, hogy direkt oda mentünk. Akkor megnéztük az ortodox templomot, és nagyon szenvedtünk a folyamatosan nyomuló koldusoktól. Ezért bevallom egyáltalán nem voltak szép emlékeim a városról.

Most végre már működött a Waze, miután sikerült a netet beélesíteni a telefonomon, ám Csilla, aki navigál rajta jól megtréfált minket. Elképesztően sok körforgalom van a városban, és gyanítjuk, hogy Csilla esetleg teljesen becsavarodott a sok körforgalomtól, mert volt ahol elküldött minket balra, és közben ott nem lehetett behajtani. De azért közös erővel megtaláltuk végül a várat és így a város látnivalóit. 

Óriási változást láthattam. Egyrészt a templomok előtti rész feltárásra és kiépítésre került. Nagyon szép és látványos az egész.

Nekem sürgős mehetnékem volt már a mellékes helyiségbe, és azt kell mondjam, életemben egyszer volt ehhez hasonló élményem - arról még nem meséltem, de majd fogok - ugyanis a nyilvános WC elképesztően tiszta, rendezett és még illatos is volt. Nem, nem büdös volt, hanem kifejezetten tiszta, kellemes illat. WC papír, kéztörlő papír mindenhol. És bizony, egy fiatal kislány volt a WC-s néni. Na de azért nem emiatt mentünk oda, így hát elindultunk elsőre a katolikus templom felé. Fogalmam nincs hogy miért, de amikor először ott jártam azt még csak nem is láttam. Pedig igazán csak pár méter választja el egymástól a két templomot.

Szépséges, régi épület, égbeszökő gótikus ablakokkal. Belül különösen megragadó volt, hogy nincs tele aranyozott oltárral, és egyéb díszítésekkel, hanem nemesen egyszerű, építészeti okokból elvarázsoló gótikus oszlopfők adnak méltóságot és magasztos érzést az embernek. 

A templomban látható Hunyadi János, Hunyadi László és ifj. Hunyadi János szarkofágja. 

Nagyon sok híres történelmi személy lelt örök nyugalomra a templomban. Érdekes volt a neveket olvasgatni. Bocskai, Martinuzzi Frater György, Hunyadi László és még sokan.

A katolikus templom előtti bejáratnál még készült rólam egy sztárfotó. Csak nektek, csak most megmutatom.

Innen átsétáltunk az ortodox templomba. Érdekes módon ott most is beleütköztünk több koldusba is. Most sem esett jól. 

Az ortodox templomok belseje egészen más, mint a katolikus templomé. Ezt a templomot egy kerengő is körülveszi, és a templom előtt a kerengő által védve szép kert van.

Bocs, ez nem saját, és ezért a két rendőr arcát kitöröltem.

Már szállingóztunk kifelé a templomból, amikor csepegni kezdett az eső, és jó nagyokat dörgött. Ezért szaporán megindultam a kocsik felé. Sajnos még így is elkéstünk, amíg megvártunk mindenkit, hogy elinduljon, mert mire a kocsikhoz értünk addigra ronggyá áztam. Olyan hirtelen szakadt a nyakunkba az eső, hogy azon a pár méteren is úgy elkapott az eső, hogy csurgott belőlem a víz.

Óriási szerencse, hogy valamiért szinte komplett váltóruhát csomagoltam magamnak az napra. Így a kocsiban szépen átöltöztem, és igen nagy örömmel töltött el, hogy száraz ruhákban lehetek. 

Viszont az indulás előtt szépen megfodrászolt és kezelhetővé varázsolt hajam az esőtől felvette a szokásos formáját, ami azért nem töltött el olyan nagy örömmel.

Miután átöltöztem el is indultunk hazafelé. Némi dugóval tarkítva, de a végén egész jól sikerült ismét megérkeznünk a panzióhoz.

Mi ekkor is otthon maradtunk, mert még bőven maradt az útra csomagolt ennivalóból és sörnek sem voltunk híján. Isteni vacsorát rittyentettünk, és sok finom sört is magunkba töltöttünk, így a hangulat megint csak remek volt.

És bár rövid időre, alig csak pár napra mentünk, de ezzel még nem ért véget az utazás. Így a történet hamarosan folytatódik.

Lassan azért elbúcsúzunk Egyiptomtól, de ma még kicsit sétálunk Cairóban

Nem is gondoltam, hogy ilyen sok és hosszú leírás fog születni a cairói emlékekből. De ma már ígérem befejezem.

Ott tartottam, hogy láttunk mindent, ami híres, ami fontos, és amire időnk volt. De persze a nyolc nap alatt volt alkalmam más, talán úgy mondanám, mindennapi dolgokkal is találkozni.

Azzal kezdtem, hogy az első éjszaka és még másnap is a forgalom teljesen mellbevágó hatással volt rám. De meg lehet szokni ezt is. Nekem nagyjából három napba telt, és már nem zavart az állandó dudálás, a folyamként hömpölygő autók és mopedek áradata, és a rengeteg ember az utcákon. Sőt, kifejezetten élveztem, és tetszett, hogy ilyen nyüzsgő, ilyen élettel teli a város. Bizony, még arról is ábrándoztam, hogy milyen klassz lenne kikerülni oda pár évre kiküldöttként. Emlékeztek, írtam már, hogy mindig arra vágytam, hogy élhessek külföldön. Természetesen ez sem jött össze. 

De mire haza kellett jönnünk, azt kell mondanom, már imádtam azt az életet, aminek ott csak egészen picit részese lehetettem. Jó pár napba beletelt, mire visszalassultam az itthon élethez.

Az első napok halálfélelme után, már a kocsiban sem rettegtem autóversenyzőként száguldozó sofőrünk mellett. Így út közben vettem a bátorságot, és nézegettem a várost, a városban zajló életet. Érdekes dolgokat láttam.

Az egyik amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni, az valami elég méretes lila valami volt, ami egyes üzletek előtt lógott. Néhány nap után megérdeklődtem, hogy mi a csuda az?

Hús volt, beáztatva hipermangánba. Igen, azzal tartották távol tőlük a legyeket. És ezek a novemberi 25-27 fokban simán ott lógtak az üzletek előtt. 

A másik, nagyon sok helyen láttam egy fémrudat, koszos, szakadt felmosóronggyal körültekerve, és mögötte grillező fénylett. Erről sem volt elképzelésem sem, hogy mi lehet. Az ember meg úgy tanul, hogy kérdez, hát ezt is megkérdeztem. Ez volt az azóta már itthon is megismert gyros, bár szerintem ott kebabnak hívták.

Ezekből nem kóstoltam sehol. Nem mertem volna. Persze ebédelni nekünk is kellett, így általában az akkor még itthon szintén nem ismert KFC-be jártunk. Ott volt csirke. Igaz, bőröstől, amit én lecincáltam a húsról, de mégis, csirke volt, felismerhető, és bíztunk a KFC minőségi előírásaiban is. 

Egy alkalommal vendégségbe is meghívtak minket. A kiküldött pár a szigeten lakott. Az ott Cairo előkelő negyede. Egy szép lakást béreltek nekik. Azt hiszem először talán csak két évre mentek, de akkor már régebben ott voltak, mert meghosszabbították a kiküldetésüket és ők örömmel fogadták. Megértem. Még kisbabájuk is volt. És minden gond nélkül éltek, vásároltak, étkeztek kint. 

Megkérdeztem, hogy pl. mi a helyzet a vízzel, mert az ugye mindig mindenhol gond lehet, és mi is csak üdítőket, palackos vizet ittunk. De azt mondta a fiatalasszony, hogy ő simán megissza a csapvizet és semmi baja nincs tőle. Szóval igen, simán lehet alkalmazkodni és meg lehet szokni ezeket a dolgokat. Őt pl. a lila húsok sem zavarták. :)

Az ebédhez kaptunk egy nagyon finom köretnek vagy nem is tudom minek valót. A világ legegyszerűbb dolga, de nekem nagyon-nagyon ízlett, és bevallom azóta én is szoktam csinálni, és a mai napig imádom, de másoknak is szokott ízleni. Így most egy pár soros recept következik:

- végy legalább 1 kg sárgarépát, hámozás után a kis lyukú reszelőn reszeld le - ez a legutálatosabb az egészben

- keverd össze a reszelt répát majonézzel - vigyázz, a répa enged egy kis levet, különösen ha még állni is hagyod, ezért nem kell bele sok majonéz, és egyébként már készen is van.

Amennyiben sikerül amúgy is jó ízű sárgarépát kapni, akkor különösen pazar íze lesz az egésznek. Aki még nem ismerte, próbálja ki! Nagyon finom. És nem, semmiféle fűszert nem teszek bele. A répa és a majonéz együtt adja az ízét.

Na, mi történt még velem? 

Egyik este esküvő volt a szállodában, ahol laktunk. Mi vacsora után ejtőztünk éppen a lobbyban, sós mogyorót rágcsálva és a szokásos gyenge söröcskénket kortyolgatva, amikor zenére lettünk figyelmesek. Az emeleti ívelt lépcsőn indult meg lefelé egy hastáncosnő, és az ő táncát kísérte a zene. Fantasztikusan táncolt a hölgy, és számomra meglepő volt már az is, hogy nem volt igazán fiatal. Szerintem akár jó negyvenes is lehetett. Csodás ruhája volt, és igazi élvezet volt végignézni a táncát. 

Ami megint csak meglepő volt számomra, hogy egy muszlim esküvőn hastáncosnő is fellép. 

De nem ismertem és azóta sem ismerem igazából azt a kultúrát, így végül is belefért.

Természetesen eljártunk a környékre, ami a központ volt, vásárolgatni délutánonként. Elképesztően jó minőségű és különleges gyerekjátékokat tudtam vásárolni egészen kicsi boltocskákban. Nem is tudom, hogy hoztam haza, de jutott belőle azonnali ajándék, karácsonyi ajándék és még talán a februári szülinapra is eltettem belőle a lányomnak. És közben ezek elég nagy dobozokban voltak. Ja és a tevéről se felejtkezzünk meg. 

E mellett vásároltunk ennivalókat is. Egyrészt mogyorót. Mogyorót mindig minden kiküldött hozott legalább egy kilót a kollégáknak. Ezt mi is megvettük. Vettem kesudiót, amit nagyon szeretek, de itthon akkor még nem is lehetett kapni, ma meg arany árban van. 

És indulás előtti napon elmentünk gyümölcsöt is vásárolni. Mandarint, ami olyan fantasztikusan finom volt, hogy azóta sem ettem olyat. Ja, és a méretük? Hát jó férfi ökölnyi, és nem ezek a pingpong labda méretűek, amit itthon manapság is árulnak. Pár kiló ebből is került a bőröndbe. Tényleg, akkoriban vajon nem volt súlykorlátozás? 

No és banánt is akartam venni. Ez kalandos volt. Rengeteg helyen volt kiakasztva üzletek elé banán fürtökben. Mi igyekeztünk kevésbé érettet keresni, hogy kibírja a haza utat. Így történt, hogy betévedtünk a főutakról egy mellékutcába. Kolléga egy idő után mondta, hogy lehetőleg húzódjak minél közelebb hozzá, mert elég gyanús népek voltak arra, és európai egy lélek sem. Végre megláttunk egy kirakatban zöldesebb banánt. Nagy lelkesen oda mentünk, hogy abból szeretnénk venni. Ám az eladó azonnal le akarta turmixolni és képtelenek voltunk megértetni vele, hogy nem, nem banán turmixot kérünk, hanem egy egész fürt banánt, amit egyben szeretnénk elvinni. Így tovább álltunk. Nem sokkal messzebb ismét találtunk üzletet, előtte függő banánfürtökkel. Elmondtuk mit akarunk, mire az eladó előkapott egy hatalmas machete-t, bár ott nyilván másképp hívják. Bennünk megállt az ütő, elmondtuk magunkban az utolsó imáinkat is, gondolván, ennyi volt rövidke életünknek. Aztán a pasi egyetlen nyisszantással levágott egy fürt banánt, megkérdezte, hogy elég lesz e, mi meg megkönnyebbülve bólintottunk, és utána a lehető legsürgősebben elhagytuk a mellékutcát.

Említettem még, hogy kiutazáskor mindenki vásárolt fertőtlenítési célzattal alkoholt. Nem is tudom, hogy engedték be az országba, de ezek szerint nem vették ezt nagyon komolyan, vagy az is lehet, hogy nem is volt tilos bevinni. Vissza viszont nem hoztuk. Mert egy része elment ajándékba a kiküldötteknek. A maradékot pedig esténként elkóstolgattuk, mondván a fertőtlenítés sosem árt.

Még volt egy dolog, ami örökre bevésődött a fejembe. Amikor sétáltunk a belvárosban, sokszor volt rá késztetésünk, hogy beüljünk valahova egy kávéra, vagy üdítőre. De szinte csak olyan presszókkal találkoztunk, ami igazából valami ópium barlang volt. Mindegyik tele volt, csak férfiak ültek mindegyikben, szájukban a vízipipa csutorájával, és teljes kábulatban szívták és bambultak maguk elé. Tudom, hogy manapság a fiatalok körében különösen nagy divat a vízipipa, de ezekben ott, egészen biztosan valami kábítószer volt, és nem csak valami illatos akármi, amit manapság tesznek ezekbe a pipákba. Egyetlen egy ember sem volt ezek között, aki tiszta szemmel nézett volna ki a fejéből. Nagyon furcsa látvány volt.

És ezzel nagyjából el is értünk a kirándulás végére. Hátra volt még a haza utazás. Cairóból Zürichbe repültünk Lufthansa géppel. Igen, jóval nagyobb volt, talán valamelyik Airbus, és nem TU akárhányas. Komoly kiszolgálás is volt. Enni-inni kaptunk nagyon sok finomságot. Kaptunk egy komplett neszesszert, benne fogkrém, fogkefe, kisfésű és egyéb tisztálkodásra alkalmas dolgokkal. Hosszú évekig használtam még utána is ezt a neszesszert. A stewardessek mindennel kiszolgáltak minket. Egyetlen dolog hibádzott. A mosoly. Én ennyi ronda és kőmerev arcú nőt még soha nem láttam, mint a Lufthansa stewardess-i. 

Zürichben sietnünk kellett, hogy elérjük a Malév aprócska gépét, de amikor megláttuk a mosolygós, kedves magyar stewikat, teljesen kivirultunk. Óriási volt a különbség, és bizony ezt elmondtuk nekik is, hogy lehet a Lufthansa sokkal gazdagabb, kényelmesebb, nagyobb gépei vannak, gazdagabb a fedélzeti ellátás, de a Malév stewik mosolyával egyik sem ért fel.

Végül a legutolsó történet. A teve. Amit a piramisoknál vettem. Mondtam, jó méretes németjuhász kutya nagyságú volt, és teljesen merev testtel és lábbal. Szóval nem pihe-puha plüss állatka volt. Így amikor csomagoltam, és sikeresen elástam a bőröndömbe minden doboz játékot, emléktárgyat, gyümölcsöt és persze a saját holmijaimat, akkor még ott maradt a teve, akit nem lehetett behajtogatni a bőröndbe. Eléggé kétségbe is estem, hogy ezzel most mi lesz, és hogy ott biztosan nem hagyom, hiszen nem is volt olcsó, meg egyébként is. Így hát egyik kezemben a bőrönd, nem, akkor még nem gurultak, cipelni kellett, a másikban ugye a nők számára elengedhetetlen retikül, és a hónom alatt a teve. Ja, a bőröndbe ráadásul úgy kellett csomagolni, hogy a nyári melegből majd tudjak visszaöltözni a télbe, és ehhez ne kelljen az egész bőröndöt kirámolni, és vissza.

Na de, jött a teve a hónom alatt, kollégáim nem kis örömére. Természetesen sokszor elhangzott a poén, hogy remélik, nem lesz tengeri beteg a gépen, és bírni fogja a repülést. Megérdeklődték, hogy adtam e neki deadelont, vagy esetleg egy kupica töményet, már ha félne a repüléstől. 

Vizuális olvasóimnak mondom. Képzeljétek el, ahogy ültök a tranzitban és a széketek mellett ott áll a teve. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy csak mindenki megnézte és mosolygott egy sort.

Aztán eljött a beszállás ideje, és mi mentünk fel a gépre. A teve és én. Aki már repült, az tudja, hogy mindent el kell rakni a fejünk fölötti csomagtartóba, vagy a székünk alá. Na a teve lábai kilógtak a csomagtartóból, egyszerűen nem lehetett lezárni. Így ott nem maradhatott. A terpeszben álló lábai miatt nem lehetett begyömöszölni az ülések alá sem. De kirakni sem lehetett a gépből, mert nem.

Így esett, hogy a teve az ülések közötti folyosókon álldogálva érkezett meg Cairóból Zürichen át Budapestre, mindenki legnagyobb örömére. 

De megérte a harcot, mert a kislányom tevegelt is rajta, hiszen olyan nagy és erős jószág volt. Aztán sajnos az enyészeté lett, mert a szőre kihullott, és olyan állapotba került, hogy nem lett volna érdemes rendbe hozatni. Béke poraira!

Nos, ezeket az emlékeket őrzöm erről az utazásról. Sajnos többé nem volt alkalmam oda utazni, mert ahogy mondtam a Ganz-MÁVAG-t szanálták, a mi osztályunkat felszámolták, beolvasztottak minket a központi külker. irodába, de ott így nem kicsit lettünk sokan. Ezért hát új munkahely után néztem, és a következő tavaszon ki is léptem. 

Azonban a Wadi el Saida vízmű telep felépült. Rákerestem most amíg írtam, és bár semmi részletet nem találtam már, de annyit igen, hogy a 90-s évek elején megcsinálták. Talán azóta is működik. Érdekes lenne, ha eljuthatnék oda, és úgy nézhetnék rá, hogy egy egészen kicsi szerepem nekem is volt abban, hogy áramot termeljen a sivatagban. 

Maradunk mai is Cairóban

Tegnap félbe maradtak egyiptomi kalandjaim, ezért gondoltam ma folytatom is, ne kelljen olyan sokat várni rá.

A piramisok megvoltak. De azért ami még érdekes lett volna, csak erre sajnos nem volt lehetőségünk, időnk, hogy innen el lehetett volna menni akár teve, akár lóháton is a Sakkarai piramisokhoz is. Nagy kaland lett volna, de sajnos ez elmaradt.

Szerencsére bőven akad még látnivaló Cairóban, így egyik nap elvittek minket a Muhammad Ali mecsetbe. 

Ahogy már tegnap is írtam, életemben először jártam egy nem európai, és nem keresztény kultúrájú városban. Így ez a mecset sok szempontból egészen különleges volt számomra. Egyrészt, hogy mezítláb kellett bemenni. És bár nem volt fedetlen a vállam, mégis úgy rémlik, hogy kaptam egy kendőt is, hogy terítsem magamra. 

Valóban nagyon szépséges építmény, de bevallom engem az ott álló pálmafák kicsit jobban lázba hoztak, hiszen azt is ott láttam először, legalább is ezt a fajtát.

A minket kísérő kolléga azonban megmutatta a mecset mellől azt is, hogy valószínűleg honnan hordták a köveket a piramisok építéséhez, mert hogy a mecsettől nagyon szépen körbe lehet látni az egész várost, és még azon túl is.

Aztán elvittek minket a bazárba is. Khan el Khalili. 

Erre megint csak azt tudom mondani, hogy traumatikus hatással volt rám. Hosszú-hosszú métereken át mentünk el olyan pultok mellett, ahol szinte kilóra mérhető mennyiségű aranyékszer volt kirakva. Rengeteg rézműves tárgy, bőr áru, papucsok, kendő, ruhák, dísztárgyak, papírusz festmények és szinte minden, ami az ottani kultúrát és történelmet képviseli. Fogalmam nincs, hogy vajon valóban minden kézműves tárgy-e, de akár lehet is. Szőnyegek, színek, kavalkád, rengeteg ember, és rengeteg árus, aki szinte berángat a saját üzletébe, és akik beszélnek magyarul. Persze csak pár szót, vagy mondatot, de mégis, az üzletért ezt is megtanulták. És hívnak, és ajánlgatják az áruikat, és alkudni kell, mert ha nem az bántó számukra. Ám, ha mondasz egy árat, szinte hamut szórnak a fejükre, hogy miért akarod őket tönkretenni, és hogy neki is többe került és csak mondja, mondja, és amikor kifordulsz az üzletből, akkor azért azonnal utánad megy, és lejjebb megy kicsit az árral és elmondja, hogy csak neked, csak most, mert szép vagy, okos vagy, barna vagy, vagy éppen hupilila. A lényeg, hogy vásárolj tőle. És talán nem is ez a lényeg. Hanem maga az egész ceremónia, az előadás, a műsor, aminek ezáltal részesévé válsz, és ami igazából rendkívül szórakoztató.

Fiatal kollégánk itt egyszer csak eltűnt, mert azért igyekeztünk nagyon együtt maradni, már csak a bazár nagysága, és sok-sok rejtett útvesztője miatt is. Szóval ő egyszer csak már nem volt ott velünk. Kétségbe esetten mentünk vissza, míg nem megtaláltuk egy papucs boltban, ahol békésen üldögélt egy szőnyegen és teázott az eladóval és lelkesen beszélgettek. Hát ilyen is a bazár.

És igen, természetesen vásároltam itt is. Két csodaszép bőrpuffot. A vicc az, hogy a mai napig becsomagolva állnak, mert soha nem volt olyan bútorunk, vagy olyan helyünk, ahol ki lehetett volna rakni. De remélem azért nem sokára sikerül, mert azok még ma is tökéletesek, valódi bőrből készültek, és nagyon szépek, hiszen a festésük sem tudott megkopni.

Ám igazi szerencsénk is volt, és én azért is örültem ennek különösen, mert ahogy már írtam, én szeretek a paraván, a kiállítás mögé is belátni, mert az igazi csodákat ott látja az ember.

A velünk tartó kinti kollégánk ajándékot keresett a feleségének, akinek hamarosan születésnapja volt. A hölgy nagyon szerette a papiruszra festett képeket. De az igazi, szép, igényes és nem is olcsó kézi munkát. Ilyet kint a pultokon nem kapni, bár nekünk is van itthon a falon több is, és nekem nagyon szépek is, de a kolléga azt mondta, higgyünk neki. És elvitt minket a bazárban olyan rejtett utcákon, sikátorokon, üzleteken, raktárhelyiségeken át egy festő műhelybe, ahol a csodaszép, egyedi festmények készültek. Az, hogy ha ő nincs velünk, akkor sosem jutok el oda, az egy dolog. De hogy ha ő valamiért hirtelen ott hagyott volna minket, akkor mi még ma is ott keresnénk a kiutat, az egészen biztos. Tudjátok, ahogy a filmekben, mikor menekülnek a főszereplők, és olyan helyekre jutnak el, amiről csak a beavatottak tudnak. Na ez pont olyan volt.

A kolléga nevére már nem emlékszem, mert csak akkor és csak ott találkoztam vele, de örök hálám neki ezért, mert csodás élményben volt részem.

Természetesen meglátogattuk Cairo másik leghíresebb nevezetességét, az Egyiptomi Múzeumot is. Maga a múzeum épülete nem nyűgözött le, sőt. Nagyon szegényesnek mondanám, ami azóta nyilván változhatott. Egészen egyszerű vitrinek, sok helyütt még az sem. Ám ami kincs ott fel van halmozva, az egészen döbbenetes.

Már a bejáratnál hatalmas kőkolosszusok fogadtak minket. A puszta méretük is lenyűgöző volt. Rengeteg tárgyi emlékük van a múltjukról, még úgy is, hogy rengeteget elszállítottak onnan és a világ különböző helyein vannak kiállítva.

Elmondhatom, hogy láttam a múzeumban Tutankhamon arany halotti maszkját. Önmagában is lenyűgöző, és szinte oda szögezi az embert a vitrin elé, de megint csak azt tudom mondani, hogy a több ezer éves múlt, amit jelképez egészen szívbe markoló. 

Rengeteg olyan tárgyi emlék maradt fenn, amik egészen kis apró tárgyak és figurák, és amelyekből teljes életképeket lehet kirakni. Ezek így is kerültek kiállításra. Egy-egy vitrinben egy-egy egész életképet nézhettünk végig olyan tárgyak segítségével, amiket ezer évekkel korábban készítettek el emberek. 

Azt hiszem soha ilyen megrendítő találkozásom nem volt a történelemmel. 

Természetesen, mivel nem szervezett utazáson vettünk részt, így részem volt más érdekes élményekben is.

De ezeket majd csak legközelebb mesélem el, mert már elkezdődött a meccs. Bocsi! De már nem tart sokáig!

Ígérem jövök hamarosan.