Kétszer jártam a Radnai havasokban. Szerintem erre a környékre nem járnak sokan Magyarországról, pedig csak ajánlani tudom. Épp oly csodás hely, mint a többi hegyvidék Romániában.
Az egyik látogatásunk alkalmával autóval mentünk. Bizony, akkor már volt egy Skoda 100-sunk, és az vitt el minket odáig.
Azért a hegyre persze nem vitt fel, és mi a Cabana Puzdrele-ben készültünk megszállni, ahova autóval nem lehetett feljutni. Így valahol ott kellett volna hagyni.
Ugye, emlékeztek? Külföldi nem szállhat meg román állampolgárnál. Az utcán egy magyar rendszámú autót még sem lenne jó hagyni. Akkor mitévők legyünk?
Nem tudom milyen alapon választottunk ki egy házat, ahova bementünk és megkérdeztük, ott hagyhatnánk-e a kocsit? Cserében benzin jegyet ígértünk. Úgy ám, mert külföldi csak benzin jegyre vásárolhatott benzint, ha éppen volt üzemanyag a kútnál. A jegyeket szállodákban lehetett megvenni. Úgy emlékszem korlátozva volt a mennyiség, de bőven elég volt nekünk, így simán tudtunk adni a ház lakóinak. Ők örültek neki nagyon, mert a ház ura nagy szükségét látta a benzinnek a druzsbájához. Aki nem tudná, benzines láncfűrész volt a druzsba.
Szóval sikerült gyorsan megegyezni. Autót beparkoltuk az udvar legbelső részébe, és letakartuk, hogy a rendszám még véletlenül se látszódjon ki. Oda adtuk a kialkudott benzin jegyeket, majd a hátunkra kaptuk a zsákjainkat és neki indultunk az útnak fel a turistaházhoz.
Rögtön az elején egy jó durva emelkedővel indult az út, és ekkor nagyjából déli tizenkét óra volt. Ezerrel sütött a nap. Négykézláb másztunk felfelé, miközben a hátunkon jó nehéz hátizsákok voltak, telerámolva több napra való élelemmel, ruhával, hálózsákkal, gázfőzővel, palackkal.
Ezekben az időkben ilyen túrázásra megfelelő felszerelést kapni még nem volt könnyű. És a súlyokra aztán végképp nem figyeltek itt keleten. Nyugatról pedig még nem igen telt rá az embernek, hogy beszerezze a könnyű, praktikus dolgokat, meg nem is igen jutott ki a nyugati országokba. A gázfőzőnk is csak a kamionos nagybátyámnak volt köszönhető. Maga a fémvázas hátizsák önmagában is igen nehéz volt.
A lényeg, hogy a megrakott zsákjaink igen csak súlyosak voltak. Nem volt könnyű, de leküzdöttük a meredek emelkedőt és hamar kiértünk egy teljesen varázslatos tájra.
Sokat kellett mennünk, legalább is nekünk igen soknak tűnt. Itt velünk volt Sanyi is, igen az a Sanyi, és a felesége is. Ők nálam nagyságrendekkel gyakorlottabb túrázók voltak, de bizony még ők is elfáradtak alaposan.
Egyszer csak a völgyből feltűnt egy fiatal kölyök. Mint kiderült a hegyekbe felcsapott lovak után ment. Reggel indult le a faluba, és ekkor már úton volt visszafelé. Szerintem ő az oda-vissza utat rövidebb idő alatt tette meg, mint mi csak oda. Néztük is nagy csodálkozva.
És akkor itt mesélnék nektek a havasok méneseiről. Itt találkoztam először úgy lovakkal, hogy egy-egy kisebb ménes volt együtt, és egyetlen ember sem volt a közelükben. Ezeket a lovakat tavasszal felhajtják a hegyre, és ősszel pedig lehajtják, mikor leesik az első hó.
Ne kérdezzétek, hogy nyáron akkor hogy használják őket, mert nem tudom. Lehet, olykor leterelik őket, vagy legalább egyet-egyet belőlük, akire éppen szükségük van. De mégis, elmondhatjuk, hogy a nyár nagyját fent töltik a csodás havasi legelőkön.
Kevés annál szebbet láttam életemben, mint a havasi legelőkön élő lovak. Majd kicsattannak az erőtől, a jó léttől. Ragyogóan fénylik a szőrük. Egyszerűen ámulatba estem tőlük.
Igen, nagyon szeretem a lovakat, még ha csak távolról is. Életemben egyszer ültem lovon, óvodás koromban, az állatkertben. Szerettem volna megtanulni lovagolni is, de sajnos nem telt rá. Így ez is kimaradt az életemből. De a lovak szépségétől, erejétől, "társadalmi" életüktől elalélok. És ilyen szépséggel itt találkoztam először.
Több kisebb ménes is utunkba esett amíg felértünk a turistaházig.
Végül, ha nem is túl frissen, de megérkeztünk a turistaházig is. Megmutatni sajnos nem tudom, mert nem találtam róla fényképet a világhálón, de annyi kiderült számomra, hogy még a 90-s években leégett.
Meglepetésünkre a turistaház vezetője pont az a férfi volt, akinek az udvarára beparkoltunk a faluban.
Egyszerű turistaházra gondoljatok. Voltak benne szobák, sok-sok emeletes ággyal, és szorosan egymás mellé beállítva, hogy csak a végükből lehetett bemászni. Rakodó hely semmi, csak az ágy, illetve max. alatta.
Viszont remek bora volt a gondnoknak, amit mit tagadás fel is vásároltunk az utolsó palackig. :) És nem, nem kellett belőle egy üveggel sem lecipelnünk a hegyről. Mind elfogyott a három nap alatt, amíg ott voltunk.
Még az nap este a fiúk kitalálták, hogy elmennek a közeli esztenához sajtért. Az esztena a juhnyájak éjjeli pihenőhelye és ahol a nyár folyamán a juhászok élnek, készítik a sajtot. Nincs könnyű élete ott fent a hegyen senkinek. Egyik nap én is eljutottam az egyikbe, ahol meginvitáltak minket a juhászok a kunyhójukba. Gondoljatok el egy kis kunyhót, ahol a falak nem érnek a földig. Okkal persze. Így a nagy esők átfolynak a ház alatt, és nem tesznek kárt a kunyhóban. Viszont semmit nem is lehet a földön tartani. A priccsek is magas lábakon állnak, ahol alszanak. Nincs semmiféle komfort. Nem könnyű élet.
Romániában a havasok zsúfolásig vannak birkanyájakkal. Erről írtam már korábban. Azon túl, hogy lelegelik az állatok az országot, és hogy rengeteg erdőt is kiirtottak az évek során, hogy legyen még több legelő csak az egyik, bár az egyik legsúlyosabb probléma. A másik a kutyák.
Említettem már, hogy Erdélyben a havasokban igazi nagyragadozók is élnek. Farkasok és medvék. A birka könnyű préda lenne nekik. Az ember azonban meg akarja védeni a haszonállatait. Ezért tart ilyen kutyákból akár 6-8-t is a nyája körül. Ezek a kutyák igazi rideg tartásban vannak. És most a házi kedvencként kutyákat tartók talán hagyják ki a következő pár sort.
A kutyáknak meg kell védeni a nyájat a farkas, de a medve ellen is. Ezért nem ölebként tartják őket. Természetesen nem bántják egyik állatot sem. De a kutyáknak teljesen önellátónak kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy nem kapnak rendszeresen enni. Vadászniuk kell. A vemhes és szoptatós szuka kap a tejből savót, de más eleséget ő sem. És még egy. Ahogy írtam, nem ölebek. Nem simogatják, nem dajkálják őket.
És még egy, ha ember kerül a kutya útjába, aki nem a gazdája, a kutya, ha kell ellene is megvédi a nyájat. És a juhász nem fog rászólni, mert csak a dolgát végzi.
Többek között ezért is jártak mindig a férjem és a barátja is vadászkésekkel a hegyen. Ahogy nyáj közelébe értünk, mindig azonnal kikapcsolták a késtartóik záró pántját.
Szóval első este amikor sajtért mentek a fiúk, bizony az egyik kutya megkapta Sanyi bokáját. De ezzel megúszta. Sajtot sajnos nem kaptak, vissza kellett érte menni két nap múlva, akkor jutottam el oda én is, így haza sétáltak. Igen ám, de volt egy juhászkutya, aki valahogy oda szokott a turistaházhoz. Beleszerelmesedett a gondnokba, és mindig oda szökött hozzá. Így történt ez ekkor is. A hatalmas kuvasz ott feküdt a turistaház ajtajában. Se ki, se be. Sanyi és Nicu jöttek volna be a házba, de a kutya nem engedte. Így ők fellapultak a ház falára, kezükben a késeikkel próbálták rávenni a négylábú őrséget, hogy engedje be őket a házba. Mi bentről szurkoltunk nekik, hogy szelíd ám, előtte még simogathattuk is, kivétel erősíti a szabályt alapon, de bizony nem nézett szépen a srácokra. A végén a gondnok oldotta meg a helyzetet, mert előkerítettük, és kiment a kutyához. Tőle eltűrte, hogy megfogja, és eltolja őt az ajtóból, hogy férjeink be tudjanak menekülni.
Másnap egy hosszabb túrára indultunk. Az út szinte végig a gerincen vezetett volna. A tervek szerint végig mentünk volna ott és a végén leereszkedtünk volna Borsa városába. Majd vissza a faluba busszal és újra fel kellett volna mászni a turistaházig ott, ahol eleve felmentünk.
Sajnos még az út felénél sem jártunk, amikor beállt a térdem. Tudtam, hogy nem leszek képes végigmenni az úton, de legfőképpen arra nem, hogy utána még ismét visszamásszak a hegyre a szállásunkig.
Így mi Nicuval a gerinc túra közepén megkezdtük a leereszkedést a völgybe, és megbeszéltük, hogy Borsa-n a buszmegállóban fogunk találkozni a többiekkel. Igen, többiekkel, mert a turista házból más is hozzánk csapódott a túrára.
Valahogy jelzés nem igen volt azon az úton, ahol mi leereszkedtünk a hegyről. De attól nem féltünk, hogy eltévednénk, mert egy patak völgye szépen vitt lefelé. Békésen sétáltunk, élveztük, hogy kettesben vagyunk, hogy mesés tájon járunk, csodás időnk van, amikor hirtelen csaholásra lettünk figyelmesek. Tudtuk rögtön, hogy nyáj van a közelben, és reménykedtünk, hogy nem akad össze az utunk. Nem nyert. Egyszer csak feltűntek a kutyák a hátunk mögött és a patak egyik oldaláról. Megvan az az érzés, amikor hat ilyen tűnik fel a hátad mögött?
Nicu azonnal előkapta a kést. De a kutyákat az nem tartotta vissza. Csak jöttek, egyre közelebb. Nyájnak, juhásznak nyoma sem volt.
Életem értelme közölte velem, hogy leszek szíves ugyanolyan nyugodtan sétálni tovább, mint eddig, és még véletlenül se merüljön fel bennem, hogy esetleg menekülésre, futásra vetemedjek.
Szerintem nem kell ecsetelnem milyen roppant "nyugodtan" sétáltam tovább. A fejem úgy járt körbe, mint a ninós autókon a lámpa.
Miután a kutyák már szinte a sarkunkban voltak, Nicu felkapott egy hosszú botot. Ezzel sikerült távol tartani az őrző-védő egységet. De nem tágítottak. Mi meg csak mentünk, mentünk.
Aztán feltűnt egy hely, ahol a turistautat keresztezte a patak. Eszembe jutottak egyből indiános regényből gyűjtött "tapasztalataim", és abban reménykedtünk, hogy na, majd a patakon túl már nem követnek minket.
Biztos mindenki tudja, hogy tévedtünk. A kutyákat egyáltalán nem aggasztotta, hogy vizes lesz a lábuk.
Közel fél órán át tartott, hogy szorosan a nyomunkban jöttek, és próbálták egyre szűkebbre fogni a kört körülöttünk. Más kérdés, hogy nekem óráknak tűntek.
Aztán egyszer csak, mintha lehullott volna egy függöny előttük, megálltak, és többé nem jöttek utánunk. Még ugattak, acsarogtak ránk, de ahogy távolodtunk, ők is szerte futottak.
Ott és akkor jöttünk rá, hogy egészen biztosan megvan a távolság nekik a nyájtól, hogy meddig kell távol tartani bárkit, bármit a védett birkáktól. Valószínűleg mi ott jutottunk ki ebből a védelmi övezetből, és ezért hagytak minket elmenni. Többé már nem voltunk veszélyesek számukra.
Az egész akció alatt egyetlen birkával és juhásszal sem találkoztunk.
Talán ez volt az egyik olyan élményem, amikor fél óra alatt öregedtem nagyjából öt évet.
Innentől már igen szaporán sikerült leérnünk a városba. Hamar megtaláltuk a busz megállót is, már csak az a pár óra volt hátra, amíg bevártuk a többieket is, hogy a gerinctúra után ők is leérjenek. Az időt fagyizással ütöttük el. Volt egy hűtőláda az egyik bolt előtt a megállóban, amiből fagyit árultak. Tölcsérestől volt lefagyasztva, és 1 Lei volt darabja. Az akkor 1,70 Forint volt. Először vettünk egyet-egyet. Aztán még vettünk, meg még, és még. Nem tudom hányat ettünk meg, de félig biztosan leürítettük a ládát. Egyrészt nagyon finom fagyi volt, másrészt sokat kellett várnunk a barátainkra.
A másik Radnai túra kalandjait majd holnap mesélem el nektek.
Azért még gyorsan egy kép a máramarosi népviseletről, ami nagyon szép. Egyébként a ház, ahol az autót hagytuk ennek a népviseletnek megfelelő sok-sok hímzett párnával, terítővel volt tele. Bár nem élnék ilyenek között szívesen, de nagyon szép volt az is.
