Kis piac. Nagy piac. Fény mozi. Alkotmány mozi. Munkásotthon művelődési ház. Récsei cukrászda. Árpád kórház. Állami áruház. Víztorony. Megyeri csárda. Szinva patak.
Gondolom a felsorolás végére már sokan tudják, hogy továbbra is Újpesten maradtunk.
Sok emlékkép villant be a fejemben a legutóbbi poszt után. Nekem ilyen a vizuális memóriám. Vannak emlékképek amiket konkrétan látok, és amihez aztán hozzá tudom csatolni az érzést, és az egész történést is.
Amikor legutóbb a Víztoronyról meséltem, utána csak úgy jöttek elő folyamatosan ezek az emlékek. Gondoltam mesélek még róluk nektek is.
Ahogy mondtam, közvetlenül a Víztorony tövében laktunk. Deák Ferenc utca 141 szám alatt. Azóta az a ház már rég nem létezik. A ház egy udvart vett körül, és körben kis lakások voltak kialakítva. A velünk szemben lévő oldalon még egy emelet is volt, nem csak földszint.
A házban születésem után laktunk óvodás koromig. Több gyerek is lakott ott, de én voltam a legkisebb. Talán ez volt az oka, hogy utáltam fogócskázni, vagy bújócskázni. Hiszen a többiek mindig gyorsabbak és ügyesebbek voltak nálam.
Viszont a tolvaj lépés már nekem is öröm volt, mert abban én is lehettem az első.
Nagyon szerettem a színcápa nevű játékot is. Az ugróiskolát is hamar megtanultam.
Ezekkel mi egész nap remekül elvoltunk, sejtem a mai gyerekek azt sem igen tudják miről beszélek.
Említettem nektek, hogy a ház mellett volt egy grund. Teljes mértékben igazi grund. Egy nagy üres telek, ahol konkrétan nem volt az égvilágon semmi. Illetve hazudok, mert volt egy szőnyegporoló. Ez sajnos csak a nagyobb lányoknak szolgált tornaeszközként, én még nagyon kicsi voltam hozzá.
De, egyszer egy remek színdarabot szerveztünk oda. Mindent a világon mi találtunk ki. A történetet, a koreográfiát, a jelmezt. Igaz, a jelmezben a szüleink nagy segítségünkre voltak. Anyukám és pótanyám is varrt rendszeresen, így rájuk hárult a legtöbb munka. Főleg, hogy a jelmezek leginkább krepp papírból készültek. Szinte csak az előadás előtt lehetett ránk varrni. Egyetlen dolog lett talán kölcsönzőből szerezve, bár igazából már nem is emlékszem rá, honnan került hozzánk. Az én szárnyaim. Szerintem pillangó voltam, és ahhoz kellettek a szárnyak. Emlékszem rájuk. Drótkeretben valami tüllanyag. És vállpántokkal lehetett a vállamra venni. Rettentő boldog voltam velük, mert talán csak nekem volt. És végre kiemelkedtem a nagyok közül ezzel.
Arról fogalmam nincs miről szólt az előadás, de a szülőket meghívtuk és nagyon rendesek voltak, mert el is jöttek és megnézték a mi remek műsoronkat.
Ezzel egyébként nagyjából le is zárult mindannyiunk színészi karrierje, de mégis szép emlék maradt.
Gyermekkorom telei bőséggel hoztak havat. Bizonyára hideget is, de arra nem emlékszem, hogy valaha is fáztam volna. Maximum a kezem fagyott le, ha hógolyóztunk.
Télen remek volt, hogy én vagyok a legkisebb. Nem volt felénk egyetlen dombocska sem, ahonnan le lehetett volna csúszkálni szánkóval, ezért nekünk saját szánkózást kellett kitalálnunk. Az, hogy húzzuk egymást egy idő után rém unalmas. Bár nekem nem kellett senki húznom, mindig engem húztak, hiszen ugye én voltam a kicsi. Nos, az ötlet az volt, hogy aki húzta a szánkót, az teli erőből rohant maga után húzva a szánkót, majd hirtelen megállt, és mivel a szánkó még lendületben volt, de a madzag megállt a gyerekkel együtt, így hirtelen visszarántotta az egész szánkót, és aki rajta ült az belerepült a hóba. Igen, akkora hó volt, hogy ez egy percig sem volt gond. Soha, egyikünk sem ütötte meg magát ettől. Viszont imádtuk. Én különösen, hiszen engem minden gyerek tudott húzni, és rengeteg borulásra volt így lehetőségem. Persze, mire haza mentünk mindenem csurom víz volt, mert azért a borulások alkalmával jutott a hóból mindenhova. Szóval anyukám nem volt túl boldog, de ez van.
És akkor egy kicsit ugrok is időben, csak hogy még maradjunk a havas teleknél.
Mikor már suliba jártam, egy hosszabb saroknyi utat az Árpád úton kellett megtennem. Itt takarították a havat a járdákról, és felhalmozták a járdák szélén. Gondoljátok el mennyi hó lehetett, ha néha olyan magas kupacok voltak, mint én, és nem voltam alacsony gyerek. Persze, nem egy havazásból, hanem folyamatos havazásokból. De a lényeg, hogy remek hókupacok voltak. És természetesen a suliból haza menni csak úgy lehetett, hogy fel kellett mászni minden egyes kupacra. Ezek persze beroppantak, besüllyedtek a lábunk alatt, és általában bokáig, vagy akár térdig is eltűntünk a hóban. És bizony akkor még nem voltak hótaposók, csak egyszerű, kis, féllábszárig érő bőrcsizmácskák. Mit jelentett ez? Hát persze, hogy azt, hogy az összes hó belekerült a csizmába, és mire az ember gyereke hazaért addigra tocsogott a lába a hólében.
Fogalmam sincs anyu hogy szárította ki minden éjjel a csizmát, hogy másnapra ismét fel tudjam venni, de én száraz csizmára emlékszem reggelente.
Egyébként ugorjunk vissza csak egyetlen pillanatra még óvodás koromra. Hócipő? Tudjátok mi az? Beugrik?
Nem találtam képet róla, pedig már vagy egy órája keresgélek. Ez egy gumiból készült fehér cipő volt, amit ráhúztak a rendes cipőnkre. Így védték meg a beázástól a kis bőrcipőket. A baj igazából a felhúzása volt. Ez ugyanis teljes mértékben rápasszolt a rendes cipőre, ezért felhúzni valami brutálisan nehéz volt. Szegény szülők tolták, vonták, húzták, gyömöszölték mire végre mindenhol passzolt az alatta lévő cipőcskére. Mi gyerekek meg ellentartottunk, amennyire tudtunk.
Szerintem utálta a szülő és mi, gyerekek is.
Na de menjünk vissza ovis és sulis koromra, mikor még nagy havazások voltak. A Deák utcából a másfél sarokra lévő Széchenyi utcába költöztünk. Ilyen utca azt hiszem már nincs is. Ez az utca ferdén nyílt a Deák utcából, így az ottani házzal szemben lévő háznak a bejárata a Deák utcában volt, de az udvara oda nyílt a Széchenyibe.
Itt is voltunk többen gyerekek, és az említett Deák utcai házban is voltak. Kicsit két ellentétes csapat voltunk, bár persze tudtunk együtt is játszani. De a tél az csatát hozott, hócsatát.
A mi udvarunkba építettünk egy akkora hóbunkert, hogy simán elfértünk benne szinte mindannyian, és voltunk öten-hatan gyerekek. És még elfért az előre elkészített több száz hógolyó is. Egész napos kemény munkánk volt ebben az előkészületben.
Amit aztán a szembe házbeli gyerekek egyetlen este alatt szétromboltak. Így persze nem csak a csata maradt el, hanem sokáig szóba sem álltunk az ilyen álnok népséggel.
Az egyik legszebb emlékképem télről, hogy apukám húz szánkón, és megyünk a szintén Deák utcában lévő cipészműhelybe, a Tyukodi bácsihoz. Tél van, már sötét, csak az akkori gyenge fényű lámpák égnek, de ezeknek mégis olyan meleg, barátságos fényük volt. Kocsi nem igen járt mifelénk, így apu simán húzhatott az úttesten. Be voltam bugyolálva takaróba. És ahogy ott mentünk, közben érezni lehetett a kéményekből felszálló füstöt. Hiszen akkor még mindenki fával-szénnel fűtött. Tudom, ma ha ilyet érez valaki, azonnal légszennyezést és büdöset kiált, de nekem az egyik legszebb gyerekkori emlékemet idézi elő.
Térjünk vissza még a kezdeti időkre, a Deák utcába.
Itteni emlékem még két dolog. Egyik húsvétra kaptam egy játék babakocsit. Nagyjából olyan volt, mint az igazi babakocsik.
Szerintem rémes darab volt. Az már csak hab a tortán, hogy sosem szerettem babázni. Pedig anyukám csodás ruhákat varrt a babámnak. De én ezt a kocsit szinte csak arra használtam, hogy benne tartottam a babát. Szegény szüleimnek biztos nagy lemondással járt, hogy ezt megvegyék nekem, és ha ünneplőbe öltözve sétálni indultunk, anyu mindig vitette a babakocsit is. Ha tudná, hogy utáltam.
A másik, szintén húsvéti ajándék, egy pótkerekes bicikli. Két bajom volt vele. Az egyik a pótkerék, amitől hol jobbra, hol balra dőltem vele, de még véletlenül sem tudtam vele egyensúlyban kerekezni. Így viszont mindig féltem, hogy felborulok. Mi tagadás, sosem tanultam meg ezzel bringázni, és szegény szüleimnek ez is egy felesleges pénzkidobás volt.
Egyébként a másik bajom az volt, hogy nekünk azt mondták, húsvétra a nyuszi tojja az ajándékot. Na én elképzeltem, hogy szerencsétlen állat egy pótkerekes bringát hogy tudott kitojni. Rettentően sajnáltam érte. És most nem röhög senki!
További emlékem még innen, szintén bringázás. Barátnőmmel elcsentük a jövendőbelim bringáját. Ez nálunk jóval nagyobb volt és férfi kerékpár. Még a barátnőm sem érte fel úgy, hogy üljön rajta, ezért állva tekerte. Közben én ültem előtte a vázon. Ez teljes mértékben tiltott tevékenység volt számunkra. Talán ettől is volt annyira élvezetes. Egészen addig, amíg jött egy kanyar, nem is akármilyen, mert ott szinte 360 fokban vissza kellett kanyarodni a másik utcába, és ez bizony kifogott rajtunk. Én átszálltam a kormány fölött. Barátnőm meg bringástól terült el. Elképesztően nagyot zakóztunk. És hát a drága bringa. Bizony, némileg nyolcas alakzatot vett fel a kereke. Innen már csak tolni tudtuk hazáig. Nagyon be voltunk tojva, hogy mi lesz ebből. Sajnos a csattanóra nem emlékszem, de biztosan nem dicsértek meg minket. És gyanítom a szerelmem sem volt oda a boldogságtól, hogy tönkre tettük a bringáját.
Azért később megtanultam ám egyedül is tekerni. Ez az emlék már megint későbbi. amikor már a Széchenyi utcában laktunk.
Unokatestvéremék a Megyeri úton laktak, a temető előtt. Szerintem nagyon szuper házakban éltek. Sorházak voltak, és minden lakás két szintes volt. Még ma is állnak, és a rokonságuk egy része ma is ott él.
Én imádtam ott játszani náluk, bár ebbe nyilván az is belejátszott, hogy az édesanyja teljes mértékben partner volt a játékainkban.
Szóval egy szép napon ott voltam náluk. Unokahúgom mondta, menjünk bringázni. Hát mondtam az nehéz lesz, mert én nem tudok. De a végén valahogy mégis csak kimentünk a járdára. Az unokahúgom tekert végig, el a sarokig, meg vissza, aztán oda adta a bringát, és én ott szerencsétlenkedtem vele a ház előtt. Aztán megjelent az édesanyja, aki egy alacsony, duci kis nő volt. Látta, hogy csak kínlódok, és mondta, hogy figyeljek, ő megtanít bringázni. Kétkedve fogadtam, de mondtam, hogy rendben.
Azt mondta, üljek fel a bringára, ő hátul fogja a nyerget és tart. Aztán tekerjek olyan gyorsan amennyire csak tudok, és tartsam egyenesen a kormányt. Mondtam, hogy rendben, de ugye ő tartani fogja a nyerget. Simán közölte, hogy persze, ő ott lesz végig mögöttem és fogja a nyergemet. Fel sem merült bennem, hogy nem fog tudni velem szaladni.
Szóval felültem, és minden erőmet beleadva tekerni kezdtem. Az első pár lépésben még tényleg fogta a nyerget, a felülésnél segített egyenesben tartani. De nyilvánvaló, hogy két-három lépés után már elengedett, és én egyedül száguldottam el a sarokig. Nagyjából 200 métert képzeljetek el. Ezt tekertem végig. A járda végére érve kiabáltak utánam, hogy fékezzek. Ezt valahogy meg is oldottam, leszálltam és teljes döbbenettel néztem, hogy de hol van a nagynéném? Ő persze ott állt a házuk előtt. Én szomorúan fogtam a bringát és elkezdtem tolni visszafelé. Ő meg oda kiabált, hogy miért tolom, üljek fel rá, és menjek vissza. Mondtam, hogy de én nem tudok bringázni. Ő meg, hogy dehogynem, hiszen most mentem el a sarokig. És akkor újra felültem és bár nehezebben indultam el, mint az első körnél, de a végén sikerült, és bicikliztem! Én, egyedül, és mind a 200 métert!
Végtelenül boldog voltam, és ahogy haza értem azonnal közöltem, hogy biciklire van szükségem.
Mázlim volt, mert az egyik szomszéd lány meg éppen kinőtte a sajátját és meg tudtuk venni tőlük. Onnantól aztán kinyílt a világ. A nyarak minden napja bringázással telt reggeltől estig. Sosem voltunk otthon, max. ebédre mentünk haza. Boldog, szép nyarak voltak.
Azért térjünk még vissza kicsit a Deák utcába. Ott kezdtem el lopni. Jól van na, csak semmi pánik. Virágot loptunk minden tavasszal, mikor nyílt az orgona. És igazából nem is volt az lopás, és nem csak azért, mert virágot lopni nem bűn, hanem mert mi csak azokat az ágakat szabadítottuk meg a virágtól, amik kilógtak a kerítéseken. De igen, sokáig, minden tavasszal állandó program volt az orgonaszedés mások kertjéből. Lehet nem véletlen, hogy a saját orgona bokrom nem az utcai kerítésnél van. :D
A költözéseket nehezen viseltem. Valószínűleg azért, mert nagyon nehezen barátkoztam. Így igen csak megviselt az is, amikor a Deák utcából másfél sarokkal odébb költöztünk. Apukám vitt ki az ottani gyerekekhez, hogy játszanak velem. Utána már nem volt gond. Remek volt ott lakni. Tényleg rengeteget játszottunk, és én gyakran visszatértem a barátnőmhöz a Deák utcába is.
Télen hógolyóztunk, szánkóztunk és az udvaron műkorcsolyáztunk. Nem volt korcsolyánk, én máig sem tudok korizni. De szaladgáltunk fel-alá, mintha csúszkálnánk és közben ugrottunk, pördültünk, hogy meglegyenek a leszúrt rittbergerek és axelek is.
Nyáron labdáztunk, sátrat vertünk az udvaron és oda költöztünk, bár éjszakára nem engedték meg a szüleink, hogy ott aludjunk. Volt egy hatalmas eperfa, annak az egyik ágára került fel mindig a hinta. Azon egészen az égig szálltunk. Csodás volt.
És itt nyáron már késő estig kint lehettünk. Volt egy nagy hosszú padja a házmesteréknek, azon üldögéltünk esténként és Amerikából jöttem játékot játszottunk. Csodás esték voltak.
Itt volt az első házi állatom is. Egy nyuszi. Minden zsebpénzemet ráköltöttem, hogy neki ennivalót vegyek. Nagy boldogság volt.
A házmester fiának voltak egy ideig sünijei. Az külön érdem volt, ha valakinek megmutatta őket. Nekem a tenyerembe tette a bébiket, és tényleg nem szúrtak, viszont nagyon édik voltak.
Na és persze itt is volt tiltott gyümölcs, a padlás. Már a padlásfeljáró is remek játszóhely volt. Ennél csak a padlás, és a tető volt még jobb. A világítóablakokon simán kifértünk, és órákat üldögéltünk fent a tetőn beszélgetve.
Aztán a szüleim lakást kaptak Zuglóban és mi ismét elköltöztünk. Nekem meg oda halt a lelkem. Rettenetesen hiányoztak a barátaim, az osztálytársaim, és Újpest. Zugló akkor olyan volt számomra, mintha ma elköltöznék New Yorkba. Pusztán az a rengeteg sín, ami pl. a Bosnyák teret keresztezte, totál káosz volt számomra.
És bár csak tíz évet éltem Újpesten, én ma is újpesti lánynak tartom magam. Azért a Fradi szurkolóknak mondom, hogy no para, a gyerekeim viszont Ferencvárosban jártak bölcsibe, oviba és iskolába.
Pár szóban, emlékképben ez volt életem első tíz éve. És egy alap fotó Újpestről. Ennek a teknősnek szerintem minden gyerek ült a hátán. Én is, de azt a fotót most nem találtam.
