Születésem idején az édesanyák csak hat hétig maradhattak otthon a babájukkal. Utána csak az tudott otthon maradni, akit a férje el tudott tartani. Nálunk ez nem így volt. Menthetetlenül bölcsibe kerültem volna, ha nem lakik a házban velünk szemben egy olyan baráti család, akiket anyukám már kora kamaszkora óta ismert, és ha ott az édesanya nincs éppen otthon. De mázlim volt, mert ő nem dolgozott akkoriban, hanem otthon volt a saját két gyereke mellett, és egyszer csak én is hozzájuk kerültem. Azért egyszer csak, mert előtte egy idős néni lett volna a "dajkám", de valamiért nem működött a dolog. A férje nem tudta elviselni a gyereksírást, én meg sírtam, így aztán folyton kézben voltam. Arra már nem emlékszem az elbeszélésekből sem, hogy ez anyunak vagy a néninek nem tetszett, de gyorsan véget ért a nénivel való együttlétem, és akkor kerültem ehhez a baráti családhoz. Egészen óvodás koromig hordott anyu hozzájuk. Ezer és még egy emlékem van erről az időszakról, mert én nagyon szerettem náluk lenni, hiszen ők is szerettek engem. Ráadásul kaptam arra az időszakra két nagytesót is.
Anyukám reggel hatra járt dolgozni. Ez azt jelentette, hogy engem valamikor fél öt és öt között felöltöztetett, összecsomagolt és átvitt a szomszédba. Télen - érdekes, mert erre konkrétan emlékszem, a vizuális memóriámban felvillan a kép - párnák közé tett, hogy ne fázzak meg, és úgy vitt fel a "bölcsödémbe". Na igen, akkor még voltak mínuszok és nagy hó is.
Egyébként erre szoktam mondani, hogy születésemtől egészen iskoláig keltem ilyen hajnalban, mert aztán óvodába is így kellett kelni, csak oda már magával vitt anyu, mert a munkahelyén volt az ovi, és sokszor érzem úgy, hogy ezt a hat illetve hét évet, mivel év vesztes vagyok, soha nem fogom tudni bepótolni alvásban.
A családdal való kapcsolatomról talán külső szemlélőnek az mond el a legtöbbet, hogy idegenek mindig azt hitték rokonok vagyunk, unokatestvérek a gyerekekkel. Pedig rokonság nincs köztünk, de a barátság azóta is tart. A család lányáról elmondhatom, hogy életem legrégebbi barátnője, hiszen ő születésemtől ismert.
Újpesten éltünk, a Víztorony közvetlen szomszédságában. De tényleg, akkor még csak a Víztorony volt, aztán egy grund, és a ház, ahol laktunk. A Víztorony kertje tiltott terület volt, de nem a szülők miatt, hanem valamiért a torony őrzője zavart el minket onnan mindig. Pedig csuda izgalmas volt ott játszani.
Egyszer azonban beengedett minket a toronyba az ott felügyelő ember, és lelkesen buzdított arra, hogy nyugodtan menjünk fel a lépcsőn. Emlékszem, hogy a lépcső a torony falán ment körbe körbe. El is indultunk, de aztán egyszer csak megijedtünk, mert a férfi nem jött, és attól féltünk ránk zárja az tornyot. Így aztán nagyon gyorsan lerohantunk, és még gyorsabban rohantunk ki az épületből. Sokáig féltünk aztán, és nem is mertünk a torony közelében menni. De ma az interneten találtam fényképet belülről. És tényleg olyan, mint amire emlékszem.
A grund azonban a miénk volt. Ott nem zavartunk senkit, és mi ezt ki is használtuk.
Sok mindent kaptam ettől a családtól. Például a család feje tanított meg járni. Máig emlékszem hogy ő állt a nagy kétajtós ruhásszekrényük előtt, illetve nem is állt, hanem leguggolt, kitárta a karjait és hívogatott: Ki szeret engem? - kérdezte. És én lassan, döcögősen elindultam felé. Ő pedig mindig hátrált egy kicsit, amíg a szekrény ezt engedte. A végén pedig boldog örömmel zuhantam a karjaiba.
A lányuk tanított meg írni. Ő három évvel idősebb nálam, és így iskolába is előbb járt. Sokat játszottunk iskolást. És talán nem is sejti, de a toll is megvan, amivel írni tanultam tőle. Ez egyébként később okozott gondokat, mert a suliban nem lehetett töltött tollat használni, hanem csak mártogatóst. És azzal valami pocsékul ment az írás, de a szabály kérem az szabály volt.
A család édesanyja pedig ellátott minden olyan feladatot, amit egy édesanya elvégez a gyermeke körül. Ennem adott, öltöztetett, fürdetett ha kellett, játszott velem, elaltatott, mesélt és mindent, mindent, amit csak kellett. Nem mellesleg mondom, hogy imádtam a főztjét.
Így történt, hogy én a mai napig is második anyukámként gondolok rá. Sajnos pár éve már ő is elhagyott minket örökre, mint ahogy a férje is jó pár évvel korábban.
Az életem nagyon sokban kötődött-kötődik hozzájuk. Nem csak bölcsis koromban voltak ők az életem részei, hanem szinte egész életemben. Voltam velük nyaralni, vagy akár csak hétvégi pár napos kiruccanáson. Ott voltam velük, amikor a Balaton mellett egy hegytetőn vettek telket és fel kellett rá húzni valami lakható épületet.
Láttam a boldog és a kevésbé boldog perceiket. Voltam esküvőn, temetésen. Hiszen sok-sok éve már, hogy egymásnak vagyunk.
Ám volt a családnak még egy tagja. Talán volt akinek feltűnt, hogy azt mondtam két testvért kaptam. Bizony, a barátnőmnek volt egy bátyja is. Ő legalább 6-7 évvel volt nálam idősebb. Nagyon helyes, csendes, aranyos fiú volt. Aki ráadásul szeretett velem játszani. És mi tagadás én is. Imádtam őt. Ő volt számomra az első, igazán nagy, és tényleg valós szerelem. Ha ő hívott játszani, mindent és mindenkit ott hagytam. Kisgyerekként voltam olyan bátor és mindenkivel közöltem, hogy ő az én nagy szerelmem és ő lesz a férjem. Emlékszem, hogy mindig kinevettek miatta a felnőttek, de engem ez sem zavart. A szerelmem iránta töretlen volt, és továbbra is állítottam, csakis ő lehet a férjem.
Amikor óvodába kerültem, nem csak az változott meg, hogy már nem voltam naponta együtt ezzel a családdal, hanem pár házzal odébb is költöztünk. Tényleg csak másfél sarok volt, de mégis. Ettől én még sokat jártam hozzájuk, és továbbra is imádtam a jövendőbelimet, de már nem játszottunk annyit együtt.
És akkor beütött a világ vége. Egyik nap átmentem a barátnőmhöz, abban a szobában játszottunk, ahol a bátyja lakott. (Összesen két szoba volt a lakásban, illetve ez a szoba is konyha volt eredetileg, de szobát csináltak belőle, hogy a nagy fiú külön lakhasson.) Ültünk az ágyon, velünk szemben volt egy üveges vitrin. És a vitrin üvege mögött megláttam egy hosszú hajú lány fényképét. Korábban sosem láttam azt a képet ott, és a lány is ismeretlen volt számomra. Persze, megkérdeztem ki az? És amikor a barátnőm elmondta, hogy a bátyja barátnője bennem egy egész világ omlott össze. Nem is akartam elhinni. Pedig azért már akkor nem volt mindennapos téma, hogy ő az én vőlegényem. Ám mégis, ez a fotó arról tanúskodott, hogy megcsalt, elhagyott. Iszonyatosan fájt.
Pedig, ha most így visszagondolok rá, nem emlékszem arra, hogy ő igent mondott volna nekem. Természetesen csak, mint kisgyerekek játszottunk együtt. De nekem akkor is ő volt az első, a mindent elsöprő szerelem.
Sajnos az élete vakvágányra futott, és már nagyon régóta nincs is velünk. Édesanyja mondta egyszer fájó szívvel, hogy talán jobb élete lett volna, ha tényleg én leszek a felesége.
A második férfi az életemben, aki miatt ilyen fájó féltékenységet éreztem, az a nagybátyám volt. Nem volt nagyon nagy korkülönbség köztünk, talán olyan 15 év körül. És mit ad az ég, ő is nagyon szeretett velem játszani. Persze erre ritkán került sor, mert ő aktívan focizott, aztán már csajozott is, közben katona is lett. De ha találkozhattam vele, az mindig ünnepnap volt.
Már kilenc, tíz éves lehettem, amikor mentünk egyszer a nagyiékhoz, ő még otthon élt velük, és egyszer csak haza ért, és nem egyedül jött. Hozott magával egy szőke bombázót is. Ráadásul úgy mutatta be nekünk, hogy a menyasszonya.
Őrült féltékenység tört rám, és bizony gyűlöltem a szőke szépséget, aki elveszi tőlem a nagybátyámat. Sokáig haragudtam rá. De az esküvőjük az első igazi lagzi élményem maradt mind a mai napig. Csodaszép menyasszonnyal, és tánccal, vidámsággal.
Sokára született meg az egyetlen gyermekük, akinek én lettem a keresztanyja. Gondolom ebből sejthető, hogy addigra már régen megbékéltem a helyzettel, és szívembe fogadtam az ifjú feleséget is.
Szomorú, hogy ez a házasság sem ért szép véget, és a nagybátyám is korán eltávozott közülünk.
Remélem nem én voltam a rossz ómen nekik.
Később aztán jöttek a kamaszkori plátói szerelmek. Kezdetben popegyüttesek énekeseibe, vagy színészekbe habarodtam bele. De akár a téren játszó srácok közül is volt aki elrabolta a szívemet úgy, hogy ő még csak nem is tudott róla. Én meg képes voltam órákig bámulni az emeletről, hogy focizik.
Majd elérkezett az igazi kapcsolatok kora is. Nem voltam fiúzós lány, nem volt sok kalandom. És ami volt, azok sem voltak túl tartósak. Bár volt akire több évet is vártam, többször is próbálkoztunk, hátha lesz valami a kapcsolatunkból, de valamiért hol egyikünk, hol másikunk kihátrált a kapcsolatból.
Aztán jött a sorsfordító találkozás, amiről már írtam nektek, és azóta is tart. Megtaláltam a férjem
Az előbbiekből mindenki úgy gondolhatja, hogy én egy alapvetően féltékeny nő vagyok. Egyébként ez nekem is csak most tűnt fel. Pedig meg kell mondjam nem így van. Tény, ehhez kell, hogy olyan társat találjon az ember, akiben maximálisan megbízhat. És bár tudom, hogy ő is olvassa amiket itt összeirkálok, de mégis nyugodtan mondom, hogy én benne megtaláltam. Mindig megbíztam benne, minden téren. Mindig a támaszom volt, mindig biztonságban éreztem magam mellette. Sokan mondják, akik régen is ismertek, főleg kislány koromban, hogy de hiszen te egy csendes, visszahúzódó lány voltál. És tényleg. Kifejezetten azt mondanám magamról, hogy gyáva, félénk nyuszi voltam. Mellette teljesen megváltoztam.
Barátnőm volt az, aki az ismerkedésünk után azt mondta, hogy ő való mellém, mert ő bele fog vinni egy csomó olyan kalandba, amibe magamtól soha az életben nem vágnék bele. És ezekről olvashattatok. Nélküle tényleg soha, de soha nem mertem volna egyiket sem bevállalni. De kettesben valahogy olyan egyértelmű volt.
És ez most már tart harminchatodik éve. Bár még nem vagyunk ennyi éve házasok. Biztosan volt nagy adag szerencse is abban, hogy mi összetalálkoztunk. De azt hiszem mindkettőnk részéről volt hatalmas adag tolerancia is, hogy el tudjuk fogadni olyannak a másikat amilyen. Ehhez pedig az kellett, hogy szeressük egymást.
Persze nem volt mindig móka és kacagás a mi életünk sem. Sok nehézséget csináltunk végig együtt, ami mindig megerősítette a kapcsolatunkat. De volt éppen olyan sok boldog és vidám pillanat is.
Na de most már túl sokat tudtok a magánéletemről, így itt ezt be is fejeztem. Kívánok mindenkinek sok szép és boldog szerelmet, mert az érzés megér minden fájdalmat, és mélybe zuhanást, hiszen amikor repülünk tőle, az maga a csoda. Legyetek hát szerelmesek, és ne féljetek azoktól az érzésektől, amelyeket megélhettek általa!
"Egyszer csak megszólal az éj mély hang:
- Rendben. Legyen, ahogy akarod. Nekem már azt hiszem mindegy. Ma is odahalna
egy részem, ha nemet mondanál, meg három nap múlva is úgy lesz. Szeretlek.
Olyan mély szerelemmel, amilyet még sosem éreztem senki iránt. Azt akarom, hogy
ezt is tudd, amikor döntesz, de ne ezért mondj igent! A saját érzelmeid
motiváljanak! Ha igent mondasz, veled szeretném leélni az életemet! Ezért
komolyan gondold meg, mit válaszolsz! A döntésed egy életre szóljon! – és ezzel
belecsókol Zsuzsa nyakába." Veled vagy nélkülem
