Olykor változik a blog kinézete, vagy új dolgok is kerülnek fel, ennek az az oka, hogy most tanulom ezt az egészet. Azért remélem olyanok a változások, ami mindenkinek a kedvére van.
Hol is tartottam? Igen, sikeres felvételi után bekerültem a közgázra. Csak a mihez tartás végett mondom, az az egyetem nem az volt, ami ma ugyanabban az épületben működik.
Azt is be kell vallanom, hogy én egészen addig nagyon jó tanuló voltam, többször sikerült kitűnő bizonyítványra is szert tennem. Ám az egyetem kifogott rajtam. Nagyon nehezen tudtam ráállni arra, hogy több száz oldalt kell megtanulni a vizsgákra, mellé még több száz oldal kötelező olvasmányt is elolvasni, ráadásul úgy, hogy kezdetben bizony sokszor fogalmam nem volt arról, hogy miről is szól, amit olvasok. Ráadásul iszonyat drukkos vizsgázó voltam. Vizsga napokon úgy mentem be az egyetemre, hogy a világ legpocsékabb helyzetében lévő emberének éreztem magam. Hazudnék, ha azt mondanám élveztem azt, hogy egyetemista vagyok, de ezzel együtt végül sikerült az első évet magam mögött tudni.
Eljött a nyár, és a már említett barátnőm felvetette, hogy menjünk el Erdélybe nyáron pár emberrel. Nosza, megszerveztük az utat, amennyire akkoriban ezt lehetett. Vonatjegyet mindenesetre megvettük a szokásos erdélyi nagy körútra. Szállást nem foglaltunk, nem volt még internet, ahol megtehettük volna. Gondoltuk majd csak lesz hol aludni is, és vittünk magunkkal egyébként sátrat is.
A csoport főleg a barátnőm egyetemi csoportjából állt. Aki nem szeret órákon át elemezni egy-egy szál gazt, az soha ne menjen túrázni biológia szakos egyetemistákkal. Én elkövettem ezt a hibát, de szerencsére volt köztük egy-két fizikus hallgató is.
Szóval voltunk tizenegyen.
Első állomásunk Kolozsvár volt, ahol Sanyi él. Tőle vártunk segítséget szállás ügyben.
A vonaton egy fülkében nyolc ember fér el. De mi tizenegyen voltunk. Természetesen egy fülkében szorultunk össze, ültünk egymás ölében. A határon ez kicsit zavaró volt az akkor még szokásos kőkemény határőri és vám ellenőrzésnek, de túl estünk rajta.
Kolozsvárt, talán még meglepő módon, de Sanyi kb. 1 perc alatt átszervezte az utunkat. Közölte, hogy felejtsük el a nagy körutat, mert másnap indulunk a Retyezátba.
Mi tagadás azt se tudtam, eszik vagy isszák azt, hogy Retyezát. Majd miután kiderült, hogy magas hegység, azonnal tiltakozásba fogtam, mondván én nem fogom bírni.
Ehhez tudnotok kell, hogy nekem hét éves koromban volt egy szívizom gyulladásom. Magas lázas betegségtől alakult ki, és akkoriban ez még szinte halálos betegségnek számított.
Miután meggyógyultam mindennemű testmozgástól el lettem tiltva. Addig sem voltam egy nagyon ügyes gyerek ilyen téren, mert anyám annyira féltett mindentől, lévén még szemüveges is voltam, hogy esélyem nem volt arra, hogy biztonságos mozgással létezzek olyan körülmények között, ami nem átlagos.
Felső tagozaton még tornázgattam egy ideig, de akkor sem végig az egész négy évet. Gimiben is bepróbálkoztam, de egy kézujj törése elgáncsolta ezt az erőfeszítésemet is, mert kiderült az iskolaorvos számára, hogy tesi órán tört el az ujjam és azonnali hatállyal letiltott a tesi órákról.
Ezt az is indikálta, hogy első gimiben ismét felmerült, hogy szívizom gyulladásom van. Nem untatlak titeket a történettel, de több, mint egy hónapot tartottak otthon, Voltam kórházban is. Tonnányi antibiotikumot kaptam. Igen, most lehet megrökönyödni, évekig szedették velem a Maripent, napi 3x 1 dózisban. Nyugtatókat kellett szednem, totál leszedáltak. Évekkel később derült ki, hogy nem is biztos, hogy ismét szívizom gyulladásom volt.
De mondom, hosszú történet, és nem erről akarok most írni.
Mindenesetre a neveltetésem és az állandó felmentettség a tesi órák alól egyértelműen azt mondták, hogy én nem fogok tudni hegyet mászni. Pláne magas hegységet. Ugye, ekkor még ott tartunk, hogy csak a Magas Tátrát láttam. A lábamat nem tettem egyetlen ösvényére sem, csak láttam. A magas hegyek valami misztikus ködben, elérhetetlen távolságban lebegtek előttem még akkoriban.
Sanyit nem nagyon izgatta föl az én problémám, közölte, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz.
Így hát másnap elindultunk a Retyezát felé.
Sajnos saját fotóm nincsen róla, illetve ami van, az roppant homályos, kicsi, fekete-fehér, bár inkább azt mondanám szürke fénykép. Ezért az internetről teszek fel nektek ide egy képet erről a csodálatos hegységről. A kép a www.wikiwand.com oldalról van.
A csoport biológus tagjait viszont roppant izgalomba hozta, hogy van a hegység területén egy szigorúan zárt rezervátum, ahova Sanyi azt mondta szerez engedélyt, hogy bemenjünk. A biológusok persze lázba jöttek, már csak a lehetőség hallatán is.
A kalandokról viszont már csak holnap mesélek. Addig tartsatok ki.
