Mostanában divatos a családfa állítás, kutakodás. Én bevallom ennyire nem vagyok rákattanva erre a témára, bár ha valaki megmutatná az én családomat, engem is érdekelne.
Viszont a napokban régi iratokat rendeztem és ezzel kapcsolatban azért felidéződtek bennem régi emlékek, legalább a nagyszüleim idejéig visszatérve.
Biztos volt, hogy meséltem róluk a gyerekeinknek, de gondoltam most megpróbálom összeszedni az emlékmorzsákat és legalább azokat leírom így talán maradandó emléket jelentenek majd.
Apukám szüleivel kezdeném.
Apai nagyapámat alig ismertem, mert nagyjából 3 éves voltam, mikor meghalt. Annyit tudok, hogy szobafestő-mázoló volt. Bizonnyal tőle tanulta apukám a szoba festés titkait, mert amíg bírta fizikai erővel, mindig ő csinálta ezt nálunk. Viszont sajnos, talán pont a szakmájából adódóan ekcémás is volt szegény nagyapám. Akkoriban még szinte semmit nem tudtak erről a betegségről, és anyu féltett, hogy nehogy elkapjam tőle. Fogalma nem volt senkinek, hogy fertőző-e. A lényeg, hogy szinte soha nem engedte, hogy a nagyapám dédelgessen, pedig állítólag szeretett volna. Sajnálom, hogy így alakult, azt pedig még jobban, hogy olyan korán meghalt. Egy reggel vitte el őt a szívroham.
Arra emlékszem még, hogy engem nem vittek el a temetésre, sőt, azt sem mondták meg, hogy meghalt. A szomszédoktól tudtam meg, ami nagyon fájt még 3 évesen is.
A nagymamám innentől kezdve gyászban járt. Vékony, törékeny asszony volt. Míg nagyapám családjáról semmit nem tudok, csak annyit, hogy Zalából származtak, addig a nagymamámról tudom, hogy ő egy sváb család lánya volt. Apu nagymamája nem is beszélt magyarul, csak németül tudott. Gazdagabb család lehetett, mert a dédnagymamámat tekintetes, vagy méltóságos asszonynak szólították - sajnos már nem emlékszem rá pontosan.
Hogy mi lett a vagyonnal, azt csak sejteni lehet, hiszen jött ugye a szocializmus.
Nagymamámnak volt több testvére is. A többség igen életrevaló, agilis teremtés volt, bár volt köztük "bolond" is. Nem tudom mi baja volt konkrétan annak a fiú testvérnek, de nem volt épp, az biztos. Képes volt puszta kézzel elkapni a legyeket, és ez volt a fő programja a mindennapjainak.
Nagymamám azonban egy törékeny, apró, mondhatnám csenevész asszony volt. Anyu szerint soha életében nem dolgozott. Mondjuk én sem emlékszem arra, hogy eljárt volna dolgozni. Hogy miből élt? Talán az özvegyi nyugdíjból, hiszen saját jogon az sem járt neki.
Mikor még nagyon kicsi voltam akkor egy kertes házban élt. Na nem családi házban, hanem az akkor még gyakori több lakásos házban, ahol volt egy kis kertrészlet, ami az övé volt. Erről vannak fotók is, ahogy ott apró lánykaként a virágai között vagyok, de bocs, most nem tudom előhalászni. Majd egyszer talán pótolom.
Aztán, fogalmam sincs miért, de ő beköltözött az általunk addig lakott "lakásba", majd tíz éves koromban összeköltözött velünk, mert így kaptunk egy nagy, kétszobás, fürdőszobás lakást. Onnantól haláláig velünk élt már.
Miután mindig feketében járt, szemben a másik nagymamámmal, és mert valamiért a nevük nem ragadt meg a fejemben, elneveztem őt fekete nagymamának, a másik nagyim pedig volt a piros nagymama, mert ő meg mindig vidám, sokszor piros színű ruhákban járt.
Szegény "fekete" nagymamám meg is bántódott ettől az elnevezéstől.
Semmi olyan emlékem nincs róla, az együttélés ellenére, hogy ő olyan "igazi" nagyiként viselkedett volna. Soha nem főzött, vagy sütött sütit. Anyu soha nem bízott rá. Szóval nincs ilyen emlékem.
Fordítva viszont van.
Egyszer megjelent az iskolámban egy óra közepén, hogy csirkecsont fúródott a torkába, és orvoshoz kellene mennie, ezért engedjenek el, hogy elmenjek vele az orvoshoz.
Akkori fejemmel megijedtem, és a tanár is elengedett, így mentünk a gégészetre, ahol pikk-pakk megoldották a problémát.
De hogy ehhez miért kellettem én, alig 12-13 évesen? Fogalmam nincs, hiszen el tudott jönni az iskoláig is. Ezzel az erővel elmehetett volna a rendelőbe is.
Aztán ahogy öregedett egyre gyengült. Volt egy nővére, aki viszont épp az ellenkezője volt. Pörgött, élt, jött-ment, tett-vett, ápolta, gyámolította a gyengébb testvéreket, így nagymamámat is.
Képzeljétek, egy különös elixírt gyártott neki, amiből a nagymamámnak naponta meg kellett inni egy kis pohárkával.
Két összetevőre emlékszem mindössze. Az alap konyak volt. Bizony. Ebbe kevert bele tojássárgáját.
Biztos volt más is, ami még belekerült, de azokra nem emlékszem. Csak arra, hogy a tojássárgája nyersen nem annyira tetszett, ill. hogy nagyon csodálkoztam, hogy az amúgy alkoholt nem fogyasztó nagymamának mindig kell legyen otthon konyak.
És voltak még más kincsei is, amiket magától soha nem osztott meg velem, így be kell valljam, hogy ezekből olykor elcsentem valamennyit.
Ilyen volt az aszalt szilva. Akkor még nem igen volt ennyiféle aszalt gyümölcs, szerintem csak a szilva létezett. Mindig volt neki a kamrában, és olykor bizony elfogyott belőle egy-két szem, általam. 😉
A másik pedig a rumos meggy. Igazából nem is tudom miért volt neki, amikor soha semmit nem sütött, nem rakta soha semmiféle desszertbe.
Hát olykor bizony ebbe is belekóstoltam.
A történethez hozzá tartozik, hogy anyukám soha nem szerette őt. Konkrét ellentétre nem emlékszem, de semmi nem volt jó, amit a nagymama csinált, anyámnak mindig volt valami kifogása. A kapcsolatuknak bizonnyal nem tett jót az sem, hogy együtt kellett éljenek nagyjából 4 évet.
Végül a nagymama elesett otthon, és onnantól a szokásos történet - combnyaktörés, kórház, tüdőgyulladás, és ennyi.
Egy vasárnap este a Dallast néztük, amikor jött a távirat, hogy meghalt. Pont Húsvét vasárnap volt.
Rám elég erős hatással volt anyám viszonyulása a nagymamához, ezért sajnos különösebben én sem szerettem. De most hogy így visszagondolok, igazából ő sem sokat tett azért, hogy szeressem őt. De azért a tény, hogy nincs többé, megviselt. Igazából a nagypapán kívül, akinek a halála nagyon kicsi koromban történt, ő volt az első akit elvesztettem.
Talán ezért sem szeretem a húsvéti ünnepeket.
Másnap, Húsvét hétfőn felhívtam egy barátnőmet, hogy menjünk el sétálni. Órákat gyalogoltunk, és én nagyon hosszú ideig nem is szóltam hozzá. Szegénynek sejtelme sem volt, hogy mi történhetett. Aztán persze elsírtam neki, hogy meghalt a nagymamám.
Azt hiszem innentől datálható, hogy soha többet nem engedtem, hogy bárki is meglocsoljon ezen a napon. Addig sem szerettem, mert nem bírom a kölni illatát, pláne nem alkohol gőzzel és cigaretta füsttel kombinálva, de innentől mindig zárva volt az ajtóm Húsvét hétfőn.
A temetés után anyukám meghívta a rokonokat hozzánk egy kis evés-ivásra. Ekkor találkoztam először a mohósággal. Szegény nagyanyámnak szinte semmije nem volt. Ékszerei nem voltak, ill. ami egyáltalán volt - szinte átlátszóra kopott kis gyűrűk, és egy korall nyaklánc fülbevalóval, már korábban eltűnt. Apu testvére, ill. sejtjük, hogy inkább a második felesége vitte el egy alkalommal, mikor rábíztuk nagymamát. Szóval az összes érték ami maradt nagymamám után nagyjából 2 db pehely dunyha, és vagy 4 db pehely párna volt. Hát a rokonok, akik addig soha felé sem néztek nem voltak restek ezeket elkérni. Anyu persze oda adta, mert mi akkor már régen nem használtunk ilyen ágyneműt, meg amúgy is.
Az összes emlékem egy vasból készült dugóhúzó maradt nagymamámtól. Illetve egy olló, amit akkor már évek óta anyu használt. A füleinél érdekes fejmintázata volt, és remekül vágott is. Ez talán még most is megvan, de semmi más.
Apu családjáról nagyjából ennyi amit tudok. A testvérekről később már nem igen kaptunk hírt, legfeljebb egy-egy halálhírt, de temetési meghívásokra sem emlékszem. Mára valószínűleg már az unokatestvérek sem élnek.
Apukámnak volt egy öccse is, ha jól emlékszem épp ma lenne a születésnapja. Ő nagyon hamar elvált az első feleségétől, és a másodikat inkább tartották boszorkánynak, mint kedves asszonynak. Bár velem mindig kedves volt. Kedveltem őket, mert apu öccse egy kicsit lazább volt, és ez nekem, mint kislánynak tetszett. Sajnos aztán lassan megszakadt a kapcsolat apu és az öccse között is. Mi tagadás, ebben anyám keze alaposan benne volt. Tőle csak rosszat hallottam apu testvéréről is, és mindent megtett hogy elválassza őket.
Így sajnos ő úgy halt meg, hogy akkor már évek óta nem is találkoztak apuval. Ráadásul apu egészségi okok miatt a temetésére sem tudott elmenni. Szomorú.
Hogy a második feleséggel mi történt azóta, fogalmam sincs, mert ő ezzel el is tűnt az életünkből.
Hát mára ennyit. A család felét bemutattam. Majd jön a folytatás, az anyai ág.
