Tudom, tudom, megígértem, mellőzöm a foci EB témát, de legalább egy pár sort nézzetek el nekem.
Bár nem gondolom továbbra sem, hogy világklasszis a csapat, és a benne játszók sem feltétlenül. De egyrészt mindenképpen nagy-nagy gratula nekik, mert amit most letettek az asztalra, akarom mondani a fűre, az tényleg óriási eredmény az elmúlt "pár" évre visszatekintve. Nyilván vannak még hibák, nyilván vannak még gondok, de én hosszú évek óta először láttam olyan csapatot játszani, aki nem adta fel a meccset, ha kapott egy gólt, vagy ha éppen kiegyenlített az ellenfél. És ez szerintem hatalmas eredmény. Az meg, hogy ilyen fantasztikus ünneplést kapott tőlük az ország, mert lássuk be, ez nem csak nekik óriási élmény, és öröm, hanem nekünk szurkolóknak is, azt csak külön köszönöm.
És akkor tényleg utazzunk tovább. Ott tartottam, hogy megvolt életem első repülése, és hogy micsoda fantasztikus élmény volt számomra.
Bár nem sikerült külker. üzletkötővé válnom, de a nyelvtudásomnak hála, mégis olyan munkahelyeim voltak, ahonnan szinte mindig volt legalább egy-két kiküldetésem.
A MASPED-nél volt alkalmam még egy utazásra. Az az út már az igazi nyugatra vitt, Nyugat-Németországba mentünk, Hamburgba.
Sok emlékem van erről az útról. Először is Berlinig repültünk a főnökömmel. Fiatalabbak kedvéért, az akkor még Kelet-Németország fővárosa volt. Természetesen a MALÉV repített minket oda, szokás szerint kedves, mosolygós sztyuikkal, és hát az akkoriban még luxusnak számító jobbnál jobb alkoholos italokkal kényeztetve az utasokat.
Berlinből vonattal mentünk tovább Hamburgba.
Kelet-Berlinből. A vasútállomás egy átmenő állomás volt. Óriási ellenőrzés után jutottunk be az állomásra. Már az elég elrettentő volt. Pláne, hogy én akkor még a húszas éveim elején jártam, sosem találkoztam ilyesmivel. A főnököm már rutinos volt, és próbált is felkészíteni rá, de azért nem volt kellemes élmény.
Két sínpár egymás mellett, és a sínek mellett széles sáv felfestve. Erre tilos volt rálépni. Nem azért, hogy el ne sodorjon a majd beérkező szerelvény. Más "biztonsági" okai voltak. A két sínpár felett vashíd, rajta katonák. Pont olyanok, amilyeneket a háborús filmekben láttunk. Bricsesznadrág, sötét egyenruha, géppisztoly a kezükben, terpeszállásban folyamatosan fürkészve az állomást minden irányban, hátha valaki szökni próbálna. Nagyon, nagyon nyomasztó és félelmetes volt.
Amikor a vonatunk begördült, nem lehetett továbbra sem felszállni rá. Meg kellett várni, amíg engedélyt adtak rá.
A további döbbenetes hatást a demarkációs zóna tette rám. Emlékeim szerint pár méter széles sáv. Mindkét oldalán betonfalak, szögesdróttal a tetején. Sok helyütt elgereblyézve, hogy meglátsszon rajta azonnal, ha valaki odalépne. Máshol láncra kötött kutyák, és a lánc egy hosszú dróton futott, így a kutyák igen nagy területet be tudtak járni. Azt hiszem a főnököm olyasmit is mondott, hogy ahol nem volt kutya, ott alá van aknázva a terület. De ma már úgy gondolom, ezt ő sem tudhatta biztosan, de attól még lehet, hogy tényleg így volt. És egy ilyen fal választott ketté egy várost, ahol családok éltek a fal két oldalán, és nagyon nehézkes, vagy éppen teljesen lehetetlen volt számukra a találkozás akár hosszú évtizedeken át is.
Szóval a szavam is bent akadt, amíg e mellett a szakasz mellett haladtunk.
Aztán persze jött ismét Kelet-Németország, majd a határ, és máris a "bűnös" nyugaton vonatoztunk tovább.
Hamburg egy világvárosnak tűnt számomra. Hatalmas üzletközpontok, rengeteg metró állomás, nagyon sok vonallal, óriási forgalom. És a kikötő.
Egyik üzletfelünk a kikötőbe vitt el minket ebédelni. Egy olyan étteremben ettünk, ami szinte benyúlt a kikötő felé. Így folyamatosan láthattam a ki-beúszó óriási óceánjárókat. Egészen apró kalauz hajók navigálták, de volt akit húztak a megfelelő dokkba. Lenyűgöző látvány volt.
Aztán az étteremben két meglepetésben is részem volt. Én válogatós vagyok, halat és egyéb herkentyűket sem eszem. De azért a főnököm rábeszélt, hogy legalább a lazacot kóstoljam meg. Mondtam, hogy rendben, akkor jöjjön lazac.
Én voltam az egyetlen nő a társaságban, így természetesen nekem tálaltak először. Kaptam egy fém tálat, amiben volt hat lyuk és minden lyukban volt valami zöldes trutyi. Az egészhez kaptam még egy fém kanálszerű fogót, vagy mit. Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam. Szóhoz sem tudtam jutni, már csak azért sem, mert azt azért tudtam, hogy a lazac rózsaszínű kellene legyen.
Aztán mikor mindenkit kiosztott a pincér, a velem szemben ülő férfi rám mosolygott, és közölte, hogy elnézést, a felszolgáló tévedésből tette elém a csigákat, de természetesen nyugodtan megehetem, ha gondolom.
Hát nem gondoltam, nagyon nem. Óriási megkönnyebbüléssel adtam neki át, evőeszközöstől, mindenestől.
Ja, a lazac? Azóta sem ettem.
De ezzel még nem volt ám vége. Desszert is jött. Én kiválasztottam egy Eisberg nevű fagylaltkelyhet. A német partner mondta, hogy tényleg semmi gond, természetesen azt kérek, amit akarok, ők kifizetik - mert hogy ezek az utak azért is voltak ám jók, mert mindig a külföldi fél hívott meg minket ebédelni - de azt mondta, higgyem el, nem fogom tudni megenni. Látván a csodálkozásomat, rögtön közölte is, hogy rendben, kérjük a fagylaltkelyhet.
Megkaptam. Majd 30 cm magas kehely volt. Zsúfolásig fagyival, gyümölccsel, öntettel, tejszínhabbal. Akkor még nem kellett vigyáznom a vonalaimra, de látván a küzdelmemet, nagyon kedvesen megjegyezte a német partner, hogy tényleg csak annyit egyek belőle, amennyi jól esik. Szerintem a fele sem ment le.
Jártunk ezen az úton még Brémában, Lübeckben is. Nem volt arra időnk, hogy sokat sétáljunk, mert ide csak mentünk és jöttünk, hiszen a szállásunk Hamburgban volt. De az igazi Hansa városok hangulata azért megérintett.
Itt jártam életemben először McDonald's-ban. Ki gondolta akkor, hogy egyszer még dolgozni is fogok nekik. Amit kaptam enni, az azonban már akkor is ízlett. Igen, sajnos azóta is szeretem a "főztjüket", bár nem eszem túl gyakran.
És rengeteget fáztam is ez alatt az út alatt. Május volt már, és én meleg tavaszi hónapra készültem. Ki gondolta, hogy Hamburg annyival északabbra van? Mert én sajnos nem. Sokszor valósággal vacogtam már. Minden tárgyaláson azonnal bólintottam a kérdésre, hogy teát vagy kávét, és hosszú percekig melengettem a kezem a forró teás csészéken. Na és persze ázni is volt szerencsénk párszor.
Volt még egy élményem Hamburgban. A MASPED-nek volt állandó kiküldötte a városban, akik mindig vendégül látták az éppen kint járó kollégákat. Így minket is meghívtak. Valahol a városon kívül, vagy nagyon a szélén laktak, szép zöldövezetben, nagyon szép, tágas, világos lakásban. A rágcsa chips volt. Szintén életemben először találkoztam vele. Mint ahogy a sós mogyoróval is. Szinte letehetetlennek bizonyultak számomra. Érdekes, ma már egyik sem érint meg. A mellé kapott narancs juice pedig csak hab volt a tortán. Komolyan mondom, már szégyelltem magam, hogy csak habzsoltam ezeket befelé, és nagyon, de nagyon nehezemre esett, hogy ne faljam fel mindet, ami az asztalon van.
Persze, ebédet is kaptunk, de abból már csak arra emlékszem, hogy finom, friss zöldborsó leves volt, bébi répával. Na azzal is akkor találkoztam először. Azóta is nagyon szeretem.
Hamburgi utunk egy nagy vásárlással fejeződött be, főnököm meglepetésére, nem ruhákat, nem kozmetikumokat, nem harisnyát vagy épp parfümöt akartam vásárolni, hanem egy remek, kétszemélyes, minél könnyebb sátrat. Meg is vettem, és hősiesen haza is cipeltem. Talán tavaly dobtuk ki, mert már annyira bepenészedett, miután sajnos egy elázás után nem lett rendesen kiszárítva.
Hazafelé az út ismét Berlinbe vezetett. Itt találkoztunk a főnököm egy volt ismerősével. Talán levelező társa volt még az egyetemi évei alatt. Tényleg, ilyenek nekem is voltak. A férfi meghívott minket a házába, ami egészen új volt még, és nagyon szép. Pedig Kelet Berlinben éltek, mégis egészen más volt ez a ház, mint nálunk bármelyik.
Majd kivitt minket a reptérre, és irány haza Budapest a MALÉV szárnyain.
Folytatása következik!
