Menjünk a Tátrába

Ezt a blogot alapvetően a könyvem miatt találtam ki, és arról akartam nektek mesélni, hogy kerültem közel a hegyekhez, a havasokhoz. Aztán valahogy lett jócskán magánéleti kitérő is, ami igen nagy sikernek örvendett. A rossz hírem az, hogy ez a vonal ismét vissza fog szorulni, és csak annyit írok a privát életemről, ami szükséges az útleírásaimhoz. Ám azért remélem, a továbbiakban is maradtok a lelkes olvasóim.

Sokszor megkérdezték már tőlem, honnan ismerem ennyire a hegyeket, a hegymászást. Rögtön elmondom, hogy szerintem messze nem ismerem sem a hegyeket, sem a hegymászást olyan nagyon. Amit tudok, és az tényleg nagyon kevés, és nagyon amatőr szint, a saját tapasztalatomból jön, amin ma már bizony én is elcsodálkozok, hogy mikre voltam képes. Másrészt viszont rengeteg hegymászó könyvet olvastam. Ha egy-egy hegymászó cikk megjelenik, azt is mindig elolvasom. Így csipegettem fel azt a kevés tudást, ami valószínűleg csak azok szemében tűnik annyira kiemelkedőnek, akik még ennyit sem jártak a havasokban, mint én. 

És ha már, akkor rögtön szeretném elmondani nektek, hogy a hétvégén ismét született egy nagyszerű hegymászó teljesítmény. Klein Dávid elérte az Annapurnát, első magyarként! Gratulálunk neki, és reméljük, hogy azóta már sikeresen le is ereszkedett, és a Crosshair kuloár sem okozott neki semmi gondot.

Akkor nézzük csak. Azt hiszem ott fejeztem be, hogy Magas Tátra. Szüleimmel ugyan egyetlen egyszer elutaztunk Poprádra, de ilyen-olyan okok miatt nagyjából 2-3 nap után haza is jöttünk, és a hegyből szinte semmit nem láttam akkor.

Férjemmel egy téli időpontban mentünk el először ehhez a csodálatos hegyhez. Szállást is foglaltunk Poprád és a hegység között valahol, egy kis faluban. Akkoriban azért ez még nem volt annyira jellemző, így elég puritán volt a szállás, de volt egy szobánk, és volt egy közös zuhanyzó, wc is, de mivel csak mi voltunk vendégek, így ezen nem kellett osztozni senkivel. Csak arra emlékszem, hogy elég hideg volt a fürdőszobában.

Nem tudom milyen agyament ötletből kifolyólag, de mi úgy mentünk el erre az útra, hogy vittünk magunkkal ruhákat arra az esetre, ha felmegyünk a hegyhez, és vittünk arra is, hogy ha lemegyünk Poprádra. Ahogy meg is tettük ezt rögtön az első este, gondolván, hogy lemegyünk, sétálunk egyet a városban, aztán megvacsorázunk egy étteremben. Hogy kellően kulturált legyen a megjelenésünk, a férjem felvett egy szövetnadrágot, inget, és zakó azért talán nem volt, ezért gondolom, csak egy pulóver került az ingre. Én hasonlóan öltözködtem, de legalább nem szoknyát húztam.

Délután volt még, amikor a piros villamossal leértünk a városba. Szépen elindultunk, sétáltunk, de már akkor éreztük, hogy annyira nincs melegünk. Így végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy beültünk valahova, és ott ittunk egy-egy pohár martinit talán. Nem, nem sört, télen arra nem vágytunk. Aztán mikor eljött a vacsora idő, akkor szépen átsétáltunk egy étterembe. Bár mondhatnám, hogy inkább elég szaporán szedtük a lábunkat, mert bizony kezdett nagyon hideg lenni.

A vacsora után, már elég késő este indultunk vissza a szállásra. Amíg elértünk a piros villamoshoz, már nagyon fáztunk. Megkönnyebbülés volt felszállni rá, és nem fagyoskodni. Ám pár megálló után le kellett szállnunk és elgyalogolni a szállásig. Nem volt messzebb 10-15 percnél, de ez pont elég volt ahhoz, hogy szinte megfagyjunk. A nadrágjaink ráragadtak a fagytól a lábunkra. Rövid dzsekijeink voltak, ezért bizony a fenekünkön is éreztük, hogy ragad a bőrünk a fagytól. 

Életünkben nem fáztunk így, mint ekkor este. Gondolom nem meglepő, hogy a városi ruházat a hátizsákok legaljába kerültek. Soha többet nem vettük elő, amíg ott voltunk. Poprádra is simán sínadrágban mentünk le a továbbiakban, mint mindenki más is egyébként.

A szálláson nem volt semmi étkezési lehetőségünk, így reggelizni is Poprádra jártunk. Rögtön a villamos megállója mellett volt egy szálloda, és oda jártunk az étterembe. Isteni ham and eggs-ket ettünk, igazából ekkor ismerkedtünk meg ezzel a nagyon finom kajával. Minden reggel ezt kértük, nem győztünk betelni vele.

Mielőtt a hegyen történt kalandokba fognék annyit elmondok, hogy mivel többször is jártam a Tátrában már nem biztos, hogy pontosan emlékszem mi mikor történt. Így időrendi pontosság nélkül, inkább csak a sztorikra helyezem a hangsúlyt.

Szóval, emlékeztek ugye, se tesi óra, se semmi egyéb mozgás nem jutott osztályrészemül soha. Még az eleséstől is nagyon féltettek. Így történhetett meg az, hogy pl. nem tudok korcsolyázni. De bizony síléc sem volt soha a lábamon. Ám a tv-ben mindig óriási élmény volt látnom, ahogy az emberek azokkal a hosszú lécekkel olyan lazán és könnyed stílusban suhannak le a csodás havas lejtőkön. Nagyon, de nagyon vágytam rá, hogy én is részese lehessek ennek az élménynek.

Így történt, hogy elmentünk a Tátra aljában egy kölcsönzőbe, hogy béreljünk felszerelést. Férjem valamennyire tud síelni, de azért ő sem egy Alberto Tomba. Sajnos azonban csak nekem kaptunk megfelelő méretű felszerelést. Nicu azt mondta sebaj, legalább így tud, vagy legalább is próbál segíteni nekem, hogy elsajátítsam e csodás sport rejtelmeit. 

Lesztek szívesek innentől teljes komolysággal olvasni a történetet!

Már az elég komoly kihívás volt, hogy a vállamon vigyem a léceket addig a helyig, ahol próbálkozni akartam a síelés tudományával. Nekem folyton szétcsúszott a két léc, és így állandóan keresztben álltak, lecsúsztak, pofán vágtak és még sorolhatnám. Szerencsére nem mentünk messzire, így azért nem tartott olyan sokáig a szenvedésem. 

Találtunk egy kis utcát egy szálloda mögött, ami kellően síknak bizonyult ahhoz, hogy ne essek teljes pánikba tőle, hogy nekem ott le kell majd csúsznom. Felballagtunk a legalább 20 m hosszú "pályám" felső végébe. Felapplikáltam magamra a bakancsot. És nagy nehezen, de beleléptem a léceken lévő kötésbe is. Innentől elég komoly küzdelem kezdődött. A lécek nagyjából száz különböző irányba csúsztak ki alólam. Mentek minden irányba, csak arra nem amerre én szerettem volna, ha haladunk. Azért a végén sikerült abszolválnom egy csúszást roggyantott térdekkel le a brutálisan hosszú, minimum 20 méteres lejtő aljába. Nagyon boldogan lecsatoltam a léceket, vállamra vetettem őket, mint egy full profi síelő, és felmentem az utca felső végébe, hogy újabb lesiklást eszközöljek. Síliftre sem volt szükségem, a 20 métert simán megtettem kb. 2 perc alatt gyalog.

Léceket leraktam, elrohantam az után, amelyik magától is lecsúszott egyedül. Végre sikerült úgy letennem, hogy megvárják, míg belelépek a kötésbe, és máris kezdődhetett elölről az ámokfutásom, ami egy nagyjából 5-6 m-re lévő fenyő tövébe sikerült. 

Nem, nem törtem össze sem magam, sem a léceket, és még a fenyőt sem.

Fentieket újra játsszátok le, és én már megint csúszok. Ekkora népes szurkolótáborom is lett, a szálloda hátsó ablakából az alkalmazottak szorítottak nekem, és lelkesen buzdítottak az ablakon való kikiabálással, miszerint is ho-ho-hooooooooo...... És mikor leértem tapsot is kaptam. 

Nem tudom hányszor másztam meg az utcát, és hányszor sikerült lesiklanom, mélyen beguggolva, ahogy azt kell a lesikló versenyeken, hogy minél gyorsabb legyél. De tulajdonképpen rettentően élveztem. 

Miután ilyen remekül sikerült elsajátítanom a síelés tudományát, még éjjel brutálisan rosszul lettem. Belázasodtam, hánytam, totál elerőtlenedtem, jártányi erőm se igen maradt. Gyanítom, hogy a fenti egész napos kemény edzés merített ennyire ki, mert a páromnak semmi baja nem volt - naná, ő csak csendben szurkolt, hogy ne kenődjek fel a fenyőre. Vacsorára ugyanazt ettük, és neki nem lett tőle semmi baja. Szóval szinte biztos, hogy a kaja nem lehetett az ok. Ráadásul azért másnap estére már fel tudtam kelni, és még egy rövidke sétára is rávett életem értelme. 

Mindenesetre eltelt pár év mire ismét lécet csatoltam. Majd mesélek még azokról is. Élmény lesz. 

A továbbiakban gyalog túrákra mentünk a hegyekbe. Voltunk fent a Lomnici csúcson. Kevés ilyen szépet láttam még, mint akkor onnan. Sajnos saját képeim erről nem igen vannak, mert ekkoriban már diákat csináltunk, és azokat még nem tudtam bescannelni. Így továbbra is a netről gyűjtök nektek képeket.

A csúcsról lanovkával ereszkedtünk vissza az Enciánig, majd onnan gyalog tovább a helységig. Gyönyörű volt az egész.

Aki túrázott már a Magas Tátrában az tudja, hogy létezik egy Magistrál nevezetű túra útvonal a hegy szlovák oldalán.  Ez a túraút nagyjából fele magasságban megy végig az egész hegységen. Olykor lejjebb ereszkedik, de alapvetően ezt a magasságot tartja. Nyáron szinte bárki végig tudja járni, akinek van némi kondíciója. De télen egy fontos határvonal. Felette tilos a hegyen járni a lavina veszély miatt, illetve nagyrészt maga az útvonal is zárva van, hiszen sok helyen igen kitett részen megy, keresztbe a lavinák útvonalán. Természetesen, a "hivatalos" hegymászók télen is járnak magasabban, csúcsokat is megmásznak, de talán ők erre engedélyt kapnak, vagy bevallom nem tudom. 

Szóval ugye tél volt, hó volt, és a Magistrál le volt zárva. Mi egyik nap elhatároztuk, hogy felmászunk a Sliezsky Chata-hoz (turista ház). Gyönyörű időben indultunk. Az út direkt, szinte csak egyenesen felfelé vezet a tengerszemhez és a turista házhoz. Szép kis emelkedő. Széles erdei út, ahol szinte semmi árnyék nincs. Így bizony januárban egy szál pólóban másztunk már a végén, mert a napsütéstől szakadt rólunk a víz. Az utolsó szakasz már csak a sziklák között vezetett, óriási köveket kellett megmászni, hogy a végén felérjünk. Sajnos nem is tudom megmutatni, mert a régi ház helyén ma már egy komoly szálloda működik.

A turista házban megebédeltünk, és ittunk 2-3 üveg Pepsit is fejenként, pótolandó az elvesztett energiát. Nos, a Pepsi nagyságrendekkel került többe, mint az ebéd. Nem véletlenül. Ide ezeket gyalog cipelték fel, még nem nagyon vezetett fel út. Tényleg, itt láttam először olyan srácokat, akik hatalmas, mondom hatalmas hátizsákokkal mentek felfelé, és vittek fel mindent, amire a turista házban szükséges volt. A zsákok a fenekük aljától indult, és jócskán a fejük fölött végződtek. Elképzelésem nincs, hogy lehetett azokat elbírni és oda felhordani.

Lefelé egyszerűbb dolguk volt, mert mentő szánokon húzták le a szemetet, a csere üveget és minden mást, amit le kellett vigyenek.

Ebéd után indultunk volna lefelé. De ott volt a tábla, hogy arra kell menni a Tarajkához. A Magistrálon. Tél van. Le van zárva az út. Nem baj. Olyan szép az idő, ragyogó napsütés van. Még időnk is van. Mi lenne, ha mégis?

Próbáljuk meg? De nincs út sem taposva, és térdig ér a hó. Nem gond, mondja életem értelme, majd én megyek elöl, taposom az utat, és te jössz a lábnyomaimban. Ám legyen, a varázs ott fent a hegyen rám is hatott. 

Alig tettünk meg pár lépést, és nahát, látod, jönnek szemből. Két srác érkezett. Mondom, kérdezzük már meg, honnan jönnek, járható-e az út? Próbálkoztunk akkor még kevés angol tudásunkkal, de ők se nagyon értették, viszont hamar kiderült, hogy magyarok voltak. 

Azt mondták négyen indultak. Nem kell megijedni, nem tűntek el ketten, csak ők elég hamar visszafordultak, mondván nem vállalják az utat.

De nekik immáron van lábnyomuk, mehetünk azon. Igen, kár, hogy ellenkező irányban mentünk. Így bizony elég nehéz volt a lábnyomaikba lépni. Na de ment elöl az uram, én meg az ő nyomában, ne panaszkodjak.

Itt tanultam meg hóban lejtős úton közlekedni. Sarkakat erősen benyomva, a hóra rátámaszkodva kell menni. És tényleg. Mikor így belenyomja az ember a lábát a hóba, kicsit hátra dől a lábszár, és megtámaszkodik a havon. Persze kell hozzá hóvastagság, bár 5 cm hóban is működik, de nem teljesen így. Itt viszont volt simán térdig érő hó. Sziklás terepen indultunk, 

Persze, hóval fedve. Sok kitett rész, lavina völgyek kereszteződése jellemezte a kezdeti szakaszt. Közel 400 m-t ereszkedtünk az úton mire elértünk a Tarajkához. 

Amíg vastagon állt a hó, addig a fenti módszerrel tulajdonképpen kiválóan haladtam. Két apróság zavart csak meg. Az egyik az volt, amikor nem csak térdig süppedtem be a hóba, hanem hirtelen derékig elnyelt. A sziklás terepen, lapos köveken haladva, egyszerűen nem volt miben megkapaszkodnom, hogy segítsen kimászni. Így kiabálni kezdtem a jócskán előttem haladó férjemnek, hogy ugyan jöjjön már vissza és húzzon ki. Végre meghallotta, visszafordult és nem igazán értette mi a gondom. De aztán visszajött, és kihúzott a gödörből. 

Később olyan óriási problémába ütköztem, hogy az egyik lavinavölgy kereszteződésben nem volt egy szem hó sem a sziklákon. Lapos, jeges köveken kellett haladni. Elég félelmetes volt. Felettem a völgy, ahonnan bármikor lejöhet egy lavina, alattam meg a völgy egészen le a Tátra aljáig, kezdetben jócskán sziklás terepen. Azért még ezt leküzdöttem. Majd elérkeztem egy olyan feladathoz, hogy az egyik nagy lapos kőről lejjebb kellett volna lépnem. A szint eltérés legalább 10 cm volt. De lehet, megvolt az 15 is. Én pedig megálltam a magasabban lévő kövön és ott maradtam. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy lejjebb lépjek. Annyira pánikba estem, hogy azt hittem örökre ott maradok, mert nem fogok tudni tovább menni.

Visszahívtam ismét Nicu-t, persze jött is. És ott könyörgött vagy fél órát, hogy lépjek egyet. Csak egyetlen egyet, és túl vagyok rajta. Valamiért teljesen nem tudott visszajönni hozzám, hogy megfogja a kezem és úgy segítsen. 

Óriási harcot vívtam magammal. Nagyjából ilyen tájakon.

A végén persze megléptem azt a világra szóló lépést, de nekem óriási lépés volt. Miután beértünk a törpefenyős részbe, már könnyebb lett volna az út, de addigra bizony eléggé elfáradtunk. Ezért nem figyeltünk már annyira a lépéseinkre, ami miatt sokat csúszkáltunk, és ettől még fárasztóbb lett az egész. De egyszer csak megérkeztünk a Tarajkára. Innen már csak a siklóval kellett lemennünk a hegyről, és indulhattunk is haza a szállásunkra.

Hatalmas élménnyel lettem gazdagabb ezen az úton. Egyrészt mai napig megriadok, ha arra gondolok milyen úton mentünk végig. Szerencsénkre egyetlen lavina sem gondolta, hogy akkor induljon útnak. Másrészt mesés látványban volt részem. Ami szintén örökre belém ivódott. 

Sokan nem szeretik a telet, utálják a havat is, a hideget. Pedig olyan élményeket ad az embernek, amit semmi más. Voltak még téli kalandjaink a Tátrában, és majd elmesélem azokat is. 

Mára már csak egy kis téli életképet mutatok nektek a regényből.

"A reggelit követően jó melegen felöltözök a lovagláshoz. Pajkos teste ugyan finom meleg, és amíg a hátán ülök, nem szoktam fázni, de az istállóig el is kell jutni, és utána vissza is. Amikor kilépek a házból hatalmas kupac hó zuhan a nyakamba. Ezzel egy időben fojtott, rekedtes nevetést hallok a terasz mellől. Nosza, nekem sem kell több, már gyúrom is a hógolyót a korlátról felmarkolt hóból. Mivel csendben maradtam, gonosz merénylőm kíváncsian kibújik az oldalfal mellől, ám már repül is a hógombóc, és zsupsz, a sapkáján landolva hullik a hó az arcába. - Igen? – szólal meg az éj mély hang és a szempilláin rezgő hópelyhekkel árnyékolt sötét szem ördögien villan. Gyorsan alakul Csaba kezében a következő támadáshoz szükséges ágyúgolyó, de én kihasználva elfoglaltságát már rohanok is le a teraszról az istálló irányába. A tízperces utat nagyjából fél óra alatt sikerül megtennünk. A kezdeti hócsatát felváltja a hóbirkózás. Kipirulva, nevetve gurulunk a pihe-puha hóban. Néha gyanítom, hogy a négy-öt éves gyerekek sem bohóbbak nálunk. Mire megérkezünk lovainkhoz, úgy nézünk ki, mint két hóember. Csak a répa orr, és a seprű hiányzik a kezünkből."