Miután most épp szétveri a fürdőszobánkat a férjem, úgy éreztem teljesen ihletett állapotban vagyok ahhoz, hogy folytassam az építkezésről szóló sztorinkat.
Ott tartottam, hogy megvolt egy letisztított telek, ami összesen 110 négyszögöl volt. Ennek később fontos szerepe lesz. Ugyanis a házat, bár eredetileg a telek szélére kértük adaptálni, ezt nem engedélyezték, így a telek közepére kellett építeni. Ez azt jelentette, hogy körbe maradt 3-3 m ekkor még csak üres terület. Minden építőanyagot erre kellett lerakni, felhalmozni.
Arra már nem emlékszem, hogy ki tűzte ki a házat, de talán egy kedves kollégám, aki később a műszaki vezetőnk és egyetlen segítőnk is lett az építkezésben, Tamás.
Ahogy már mondtam, pince nem került a ház alá. Így elvileg egy habkönnyű ásás várt ránk, fagyhatár alá, talán 40 cm szélességben a 30 cm vastag főfalak alá.
Ehhez ugye pénz nem kellett, csak lapát, és mint később kiderült a csákány is fontos eleme lett ennek a munkának. A kiásott földet a falakon belülre lapátoltuk, mert az kellett a majdani padló alá.
Szóval megejtettük az első kapavágást, és nosza.
Minden hétvégén ott voltunk. Innentől a szombat vasárnap a ház építésével telt. Ástunk, lapátoltunk, ástunk, lapátoltunk. És igazából ez tényleg nem lett volna világ vége, hiszen fiatalok voltunk, erősek és nagyon, de nagyon motiváltak. A lendület egészen addig tartott, amíg az ásó meg nem csikordult az első betondarabon. Ekkor még úgy gondoltuk, hogy hát előfordul, nem nagy gond, csákánnyal ki lett fordítva a betondarab, és mehet tovább az ásás. Aztán egyszer csak az ásó beleakadt valami vas rugóba. Gondoltuk kézzel megfogjuk, kihúzzuk és semmi gond. A rugó nem így gondolta, mert nem csak egy apró, töredék volt, hanem csak húztuk, húztuk és még mindig nem akart véget érni. És újabb beakadt rugó darabokat is kibontott a földből. Mint kiderült egy egész ágy rugózata volt. És bár a kiszedése okán a 40 cm széles alapnak való árok már jócskán túlment ezen a szélességen, mi még mindig abban reménykedtünk, hogy ez is csak egy darab volt, túl vagyunk rajta és mehet a munka tovább.
Nos, kiderült, hogy a telek, amit felparcelláztak nekünk, valamikor, mondjuk azért elég régen, de mocsaras terület volt. Aztán oda hordtak mindenféle építési törmeléket, és azzal lett feltöltve hosszú évek alatt. Az eredmény?
A 10x10 méteres ház alapunk utca felé eső oldalán csak ilyen talaj volt. Betondarabok, rugó, és egyéb szemét. Ásni, lapátolni szinte lehetetlen. Minden pár métert fel kellett előbb csákányozni, a beakadt epedarugókat valahogy kitépni, aztán leoperálni a csákányról, a nagyobb beton darabokat kézzel kibányászni és kirakni az árokból, és a maradék, törmelékes földet kilapátolni. Aki lapátolt már életében az tudja, hogy annál kevés pocsékabb van ebben a munkában, mint amikor a lapát felsikít és a lendületből megtolt szerszám hirtelen elakadt valamiben.
Így hát kiderült, hogy a relatív könnyűnek hitt munka bizony kőkemény meló lett.
Sajnos ebben semmiféle segítségünk nem volt. Hiszen a férjemnek nem voltak itt barátai, ismerősei, akiket megkérhettünk volna, hogy segítsenek. Nekem meg barátnőim voltak, akik megint csak nem voltak megkérhetőek, hiszen ez nem nőnek való munka volt, kivéve persze engem.
Így hát minden hétvégénk ezzel a sziszifuszi munkával telt, hiszen nagyon sokszor be is omlott a már kiásott árok, amikor sikerült egy - egy óriási betondarabot kiszedni az útból, vagy több kollégiumi szobára való epedát kitépni a földből.
Egyetlen segítségünk egyébként volt. A kislányunk. Rá a szüleim vigyáztak hétvégente, de egyszer egyszer kihozták őt hozzánk, és ő ilyenkor rendkívül lelkesen dobálta vissza a köveket az árokba.
És amikor már azt hittük, hogy végre tisztább területhez értünk, akkor kiderült, hogy bár szemét ott valóban nincs, ám de homok az bőven. Így amit egyik nap kiástunk, az másnapra bedőlt, és az előző nap meglévő oldalfal is beszakadt.
Így aztán elértük azt, hogy például hátul a ház alapja van ahol vagy 50 cm széles is lett, ha nem több.
Nem, akkor még sajnos a zsalukő nem volt igazán ismert, ráadásul nekünk ugye pénzünk sem volt, tehát meg sem tudtuk volna venni. Ásni meg ingyen volt.
Az ásatás után jött a világ egyik "legklasszabb" építkezési munkája, a zsaluzás. Hála az égnek, egész nagy teherautó oldalfalakat szerzett a férjem amik hatalmas segítséget jelentettek, mert ezeket egyben tudtuk berakni a földbe oldalfalnak. Ettől persze még kemény munka volt ez is, de ha csak deszkából kell megcsinálni, az sokkal nehezebb lett volna.
Szóval körbe zsaluztuk az árkokat, bevasaltuk - az is finom munka, szerszámok nélkül. Férjem satuban kézzel hajlította formára a betonvasat. Aztán összedrótozni az egészet, bőr nem marad az ember kezén.
Majd végre készen állt az egész és várta a betont.
Vettünk könyvet, amiben le volt írva, hogy mi kell a betonhoz, mi kell a malterhez és egyéb fontos tanácsok is akadtak benne. Nem nevet! Közgazdász és autótechnikus építkezik.
Megrendeltük a sódert. A ház mellé 3 IFA mennyiségű sóder fért be. Így egyszerre mindig ennyit tudtunk hozatni.
Akkoriban egy m3 sóder olyan 20-30 forint volt. És a férjem munkahelyéről kaptunk C fuvart, így ezt meg tudtuk finanszírozni.
A cementet általában magunk vettük és vittük, kiváló kis Skoda100-s autónkkal.
És akkor kellett volna még valami, amivel bekeverjük a betont.
Egy barátnőm húgáéktól kaptunk kölcsön egy házilag fabrikált betonkeverőt. Ezzel kezdtünk neki a betonozásnak.
Rettentően féltem a masinától, mert nem tűnt túl védettnek az áramütéstől. És ezen túl olyan hangja volt, hogy szerintem még Csepelen is hallották, ha beindítottuk.
De azért kezdésnek persze jó volt.
Természetesen a betonozáshoz sem volt semmi segítségünk. Én kevertem a betont, a férjem hordta és öntötte a bezsaluzott alapba.
Kőkemény munka volt. Estére mindig azt hittem leszakad a derekam, a hátam, a karom, mindenem.
Aztán történt hogy egy üzlet ajtajában megláttunk egy betonkeverőt. Március 8.-a volt. És akkor azt mondta a férjem, hogy akkor ezt most megvesszük. Így esett, hogy nők napjára kaptam egy vadonatúj betonkeverőt. Elképesztő mennyiségű betont és maltert kevertem be vele az évek során, de a kis masina ide is velünk költözött, hiszen még mindig működőképes, és használható, pedig valamikor a 80-s évek végén vásároltuk.
Heteken át betonoztunk, de lassan megtelt az alap, és egyszer csak eljött a pillanat, és készen lett. Innentől már csak locsolni jártunk ki heteken át, mert akkoriban még nem építettek a kész alapra másnap falakat, hanem megvárták, amíg megköt a beton. Bár építész barátunk azt mondta, hogy a beton hosszú éveken át köt még, ha víz éri,de azért szerencsére annyit nem kellett várni vele.
Nekünk ez egy pihentetőbb szakasz volt, hiszen locsolni szinte szórakozás.
Ám a "rengeteg" pénzünk, talán emlékeztek rá, 6.000.- Ft és plusz 40 ezer kölcsön eddigre bizony elfogyott.
Azt tudtuk, hogy elvileg kölcsönt lehet már igényelni a kész alapra. Az egyetlen bank akkor az OTP volt, a takarékszövetkezeteken kívül, így természetesen az OTP-t kerestük meg a hiteligényünkkel. Létezett akkor kedvezményes hitel építkezésre, és szoc.pol. a gyerekekre. Mi megigényeltük a hitelt és a szoc.polt is, beígérve még egy gyereket.
Ma, ha pár napon belül nem dől el, hogy megkapjuk-e a hitelt, már elégedetlenek vagyunk. Akkoriban ez hónapokig tartott. Így hónapokig jártunk be az OTP-be, ahol egyébként egy nagyon kedves hölgy volt az ügyintézőnk, de sajnos mindig csak annyit tudott mondani, hogy még nincs válasz, még nincs válasz.
És aztán jött egy telefonhívás, és bennem akkor összeomlott minden. Azzal hívott a hölgy, hogy baj van, hiszen a férjem nem magyar állampolgár, és ezért úgy tűnik el fogják utasítani a kérelmünket.
Gondoljátok el, ott álltunk ennyi erőfeszítés, ennyi munka után egy ház alappal, és azt mondták nem kapunk rá kölcsönt.
Teljesen kiborultam, hogy minden hiába volt, és hogy akkor mi lesz velünk, soha az életben nem lesz önálló életünk a saját lakásunkban, kuckónkban.
Máig nem tudom hogyan, de az ügyintézőnk a végén elintézte, hogy megkapjuk a hitelt. Ha ő nincs, akkor sosem épül meg az a ház. De ott volt, és bár nem adtunk neki egy fillért sem zsebbe, hiszen nem volt miből, de mégis megtett mindent, hogy segítsen, és a végén megérkezett a pénz a számlánkra.
Ha azt mondom 1980-s évek vége, építkezés, talán sokakban felmerül, hogy akkor konkrétan semmit nem lehetett kapni. Nem voltak építőanyagok, csak "pult alól", és hosszas várakozással.
Ráadásul mi valahonnan kitaláltuk, hogy megjelent az országban egy új építőanyag, ami egy speciális anyagból lévő falazó volt, és a külső elemeket feltöltötték perlittel, mondván sokkal jobb lesz így a ház szigetelése. Ezt az anyagot csak Gönyün lehetett kapni. De sebaj, hiszen van C fuvarunk, így megrendeltük a szükséges mennyiséget.Gönyüről. Majd amikor szóltak, hogy lehet menni érte, akkor egy pótos Ifával indultak érte a férjem és a sofőr. Gönyün felrakták nekik raklapon az anyagot és már jöhettek is. Szegény Ifa majd beleszakadt a súlyba, amíg nagy nehezen eljutottak a telekre. Itt pedig a férjem és a sofőr kézzel rakták le a pótos Ifáról a falazó elemeket, amelyekből a szigeteléssel megöltött darabok simán nyomtak 30 kg-t/darab. Könnyítésként szakadt az eső, a havaseső, amitől még át is ázott a perlit, tovább könnyítve az elemek súlyát, ill. "kellemesen" erős és hideg szél javított a körülményeken.
Ha jól emlékszem, kora reggeltől késő estig 3 ilyen fuvart csináltak meg. Mire haza ért szegény férjem se élő, se holt nem volt. De megvolt a falazó elem, amit a ház alapjának másik oldalára és a hátsó részére halmoztak fel.
Mindeközben én folyamatosan telefonáltam, és kerestem pl. tetőcserepet. Sehol, de sehol nem volt. Még a gyárból sem lehetett szerezni. Akkor indult a Bramac, abból lehetett volna rendelni, de ahhoz nagyon komoly fedélszéket kellett volna építeni, hiszen a Bramac betoncserép, komoly súlyt jelent. Drága is volt, szóval ezt nem tudtuk bevállalni.
Míg nem, a hidegkúti tüzépen valaki azt mondta a telefonba, hogy van x raklapnyi cserepük, amit elvihetek, ha rögtön érte megyek, és elhozom mindet, függetlenül attól, hogy kell-e mind vagy sem, mert ezek a raklapok valamiért megdőltek, és sanszosan sok benne a törött cserép.
Tipródtunk rajta kb. 5 percet, ennél többet akkoriban nem lehetett, mert az alatt legalább tízen jelentkeztek még cserépért, és azt mondtam OK, megyünk.
Azt tudtuk, hogy elvileg jóval több a cserép, mint ami kell nekünk, és ezért bíztunk abban, hogy ha sok is a törött, de azért elég lesz.
Már csak fuvart kellett szerezni, mert azért C fuvart úgy nem kaptunk, hogy most kérjük.
Valahonnan sikerült ismét egy pótos Ifát szerezni, és már rohantunk is a hidegkúti tüzépre. A két platóra raklapostól felrakták a cserepet, épp hogy elfért. És megindult a karaván Erzsébetre, a telekre. Akkor még nem tudtuk, hogy a szomszédasszonyunk ügyeskedése okán neki fogtak bevezetni az utcába a gázt. Mikor oda értünk akkor derült ki, hogy az egész utca fel van ásva. Földes utca volt, keskeny, az árok és a mellé halmozott föld mellett képtelenség volt bemenni még személyautóval is, nem hogy pótos Ifával.
Majdnem elsírtam magam, hogy akkor most mi a fenét csinálunk. Nem volt választás, a sofőr szépen lerakta a sarokra a járdára a cserepünket, és egy viszláttal el is ment.
Mi pedig ott álltunk vagy 12 raklapnyi cseréppel bő 30 m távolságra a telkünktől. Járda még nem volt. Úttest nem volt. Ja, igen, a telken hely sem volt, hiszen egyik oldalon mindig az éppen szükséges sóder, vagy homok volt felhalmozva, a többi részen pedig az építőanyag állt. Így első körben helyet kellett csinálni a cserépnek.
Majd egy szál talicskával neki fogtunk befuvarozni. Én raktam meg a talicskát, ember betolta, lerakta. A szomszédok sajnálkozva nézték, hogy ismét micsoda sziszifuszi munkába fogtunk. Majd az egyik idősebb úr megsajnált minket, és felajánlotta a saját talicskáját, hogy legalább mindketten tudjuk fuvarozni és ne csak egyesével. Igazából nem voltam ettől heppi, mert nem volt könnyű a cseréppel megrakott talicskákat tolni.
Hosszú órákig szállítottuk a tengernyi cserepet, amiről kiderült hogy összesen nem volt benne még 10 db törött sem. Simán két házra elegendő cserepünk volt. És immáron a telken mozdulni sem lehetett.
Folytatása majd következik. De előtte még annyit, hogy mai fejjel nem is értem, hogy volt bátorságunk ebbe az egészbe belevágni? Nulla építőipari ismerettel, soha egyikünk sem volt senkinél segíteni építkezésen, ill. én egyszer egy barátnőméknél, 1 egész napot, ami nulla ismereteket adott. Hogy mertünk belevágni 6.000.- Ft-tal, ami akkor is nagyon, nagyon kevés volt? És hogy mertünk belevágni úgy, hogy tudtuk, nálunk szó sem lesz kalákában építkezésről? Nincsenek férfi barátok, nincsenek férfi rokonok, nincs senki, akit hívhatnánk. Mindent nekünk kettőnknek, egy férfinek és egy nőnek kell megoldania. Nulla pénzből, nulla tudással.
Talán vitt minket a fiatalságunk. De azt hiszem leginkább az a remény, hogy végre önálló, saját életünk lehet. Ez adott erőt minden újabb lapát sóder megemeléséhez, vagy újabb más kihíváshoz. Mert volt még bőven.
