Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától.
Én már kislány koromban is imádtam olvasni, és igazából a fogalmazási feladatok sem okoztak gondot. Ez ugyan még nem lenne elég arra, hogy az ember könyv írásra adja a fejét, de legalább volt valami közöm az irodalomhoz, még ha csak ilyen amatőr szinten is.
Sajnos a gyerekeim már nem lettek az olvasás rabjai. Bár a lányom azért szokott olvasni könyveket, de nem úgy, ahogy én tettem. Sosem láttam azt nála, hogy órákon át képes lett volna elmerülni egy-egy könyvben. Míg én elolvasok egy könyvet, akár egy hét alatt is, vagy pár nap alatt, addig ő hosszú hetekig olvasgatja. De sebaj, ha neki így esik jól, akkor legyen, a lényeg, hogy olvas.
Az ízlésünk azt hiszem teljesen eltérő könyvek terén. Egészen más jellegű könyvek érdeklik őt, mint engem. Így legalább sosem vesztünk össze azon, hogy egy-egy könyvet ki olvasson először, amikor a családba került.
Ami pedig a fogalmazást illeti. Arra emlékszem, hogy a gimiben mindig nagyon küzdött, mert megírta a feladatul kapott fogalmazásokat, de mindig lehúzta a magyar tanárja. Négyesnél jobbat sosem kapott rá. Mindig az volt a kifogás, hogy valami hiányzik még belőle. De hogy mi, az igazából sosem derült ki. Tartok tőle, hogy sokkal inkább az volt a gond, hogy a tanár másképp gondolkodott a világról és ezért nem volt képes elfogadni azt, ahogy és amit a lányom írt.
Viszont hála az égnek, ez még sem szegte kedvét a lánynak. Már gimis korában is írogatott. Nem mondhatom, hogy állandóan, de gyakran. Aztán abba maradt, majd ismét folytatta. És ez így tartott sok-sok éven át.
Aztán egyszer csak megkérdezte, hogy elolvasnám-e? Mi tagadás, meglepődtem. De persze, örömmel fogadtam.
Majd, amikor nekem sikerült kiadatnom a könyvemet, akkor a lányom is úgy érezte, eljött az ő ideje is. És ekkor már arra kért, hogy javítsam ki a kéziratot, hogy nyomdába kerülhessen. Így lettem én a regényének a "korrektora".
A könyv, ahogy az enyém is, magán kiadásban jelent meg, ezért voltam én a korrektor.
Ahogy az olvasmányaink, úgy a regényeink is teljesen más témában és más stílusban születtek.
Niki könyve keleti harcművészetekről szól, természetesen történetbe ágyazva. Megtaláljuk benne a bűnügyi szálakat, a szerelmet, a fiatalságot, a kalandot, bulit, és közben az érzelmeket, az útkeresést. Mindent, ami a mai fiatalokra jellemző lehet.
Természetesen egészen más a nyelvezete is, mint az én könyvemnek. Azért ne aggódjon senki, nem a mai SMS-k világából érkező rövidítések vannak benne, de mégis, más szókészlettel kommunikálnak ma a fiatalok, mint az én korosztályom.
Miután mindkettőnk könyve magán kiadásban jelent meg, így sajnos a terjesztés nehézségei is minket terhelnek, és már befutott írók szerint is, talán ez még nehezebb, mint nyomtatásba adni egy könyvet. Ezért született saját oldala a Facebookon is a lányom könyvének, és persze az enyémnek is, ezért lett neki írói Instagramja, és ezért fogott ő is egy blog írásába.
Én pedig, bár tudom, hogy saját történeteket vártok tőlem, de úgy gondoltam, hogy ma az ő "történetét" osztom meg veletek, és az ő elérhetőségeit adom meg nektek.
Itt találjátok őt a Facebookon: Nicole Legian
Ez pedig a blogja: Nicole Legian
És Instagramon is így keressétek: nicolelegian
Ami pedig a könyvet illeti, az itt lehet megvenni: A tigris ökle
