Egy regény téma születése

Bocsánat, ha hiányoztam, de nem jutottam ide, ezért nem született újabb bejegyzés. 

Vannak még kirándulós történetek, és jönnek is majd, de most azt az utat venném sorra, amely a regényem történetének helyszínét, alapját adta.

Bármilyen furcsa, a férjem, aki míg Romániában élt idegenvezetőként is dolgozott, még sem járt sokat Székelyföldön, és együtt sem nagyon mentünk arra. Mindig azt mondta, hogy a székelység az egy külön világ, és kicsit idegenkedett tőlük. Így Székelyföld nagyon sokáig kimaradt az életünkből.

Aztán egy tavaszon elmentünk szokás szerint az utazás kiállításra, ahol megláttunk egy standot, ahol egy székely népviseletbe öltözött jó kiállású fiatalember állt és ajánlgatta a maga szállását. Mi is oda mentünk, meghallgattuk a történetét, mely szerint ő magának és a feleségének épített fent a Hargitában egy faházat nyaralási lehetőségnek, de úgy gondolták megpróbálják vendégeknek is kiadni. Mutatott fényképeket, szép hely volt, szó se róla. A végén kaptunk tőle egy névjegyet, és ezzel el is jöttünk onnan.

Engem pont abban az időben talált meg egy ismerős, hogy Amway. Mondtam én, hogy nem, és nem, de azzal beszélt rá végül is, hogy éppen nyitnak Románia felé, és attól nekem milyen jó lesz. Így aztán hagytam magam rábeszélni.

Miután már beléptem az Amway-be, megkerestem ezt a székely fiatalembert, hogy megyünk ki, és szeretnénk vele találkozni üzleti ügyben. Ráállt, és megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk.

Természetesen ő elvitt minket a már említett nyaralóba. Arra emlékszem, hogy még tél volt, vagy max. kora tavasz, mert a házból sütött a hideg. Ritkán fáztam annyira épületben, mint akkor.

Árpi békésen meghallgatta az én ajánlatomat, és közölte, hogy igen, biztosan remek, de a nővére vagy ki már foglalkozik vele, ezért ha egyáltalán csatlakozni akarna, akkor nyilván hozzá és nem hozzám.

Majd, bemutatta nekünk a házát, a ház udvarát. Elmondta a díjakat. És mit mondjak. Az üzleti tárgyalás részéről teljes sikerrel zárult, hiszen innentől sok éven át rendszeres visszatérői lettünk a házban. 

A házról csak annyit, hogy akkor még nagyon rurális volt. Volt ugyan benne kicsi konyha, palackos gáztűzhellyel, de folyóvíz nem volt. Nem volt a házban fürdőszoba, sem wc. Ellenben volt a kertben tusoló, és volt kint wc is. Remek tűzrakó hely, grillező kemence a főzéshez. A fedett teraszon pedig a felhordott forrásvízzel tudtunk ennivalót mosni, mosogatni. A kerti tusolóba a kútban összegyűjtött vizet hordták át a férfiak és töltötték fel a tusoló hordóját, hogy a napocska megmelegítse benne a vizet estére. Nem kútvíz volt egyébként, hanem a háztetőről lett a kútba vezetve az esővíz.

Egy kis ingyen reklám Árpinak a zetelaki víztározónál épült házairól: http://erdelyivendeghazak.ro/

Mi a Nagylak 1-ben kezdtük a pályafutásunkat, ott szálltunk meg többször is. Akkor még csak az az egy ház volt, és  mai már nem is ugyanaz, mert Árpi újra építette. 

Imádtuk az egészet. A házat, a tájat körülötte, a gondos figyelmet a házigazdák részéről, Melinda pompás kürtöskalácsát, a szekerezést Venci bácsival. Minden év fénypontja volt, amikor végre mehettünk oda nyaralni. 

Ez már a mai ház.

Akkor még üres volt a szomszédos telek, és bizony felmerült, hogy milyen jó lenne megvenni. Akkori árakon is nagyon olcsón adták még, pár százezer forint lett volna. Jó lett volna nekünk is építeni oda egy nyaralót, és kiadni. Ez lett volna a kiindulás. De sajnos pénzünk nem lévén, nem valósult meg. 

Ám az erdélyi szállás dolog az szöget ütött a fejünkbe, és azért még felvetődött bennünk sokszor. Sajnos saját birtok megvételére később sem volt lehetőség, ezért kitaláltuk, hogy akkor segítsünk Árpinak, és másoknak is, hogy közvetítsünk nekik szállást, csináljunk egy olyan weblapot, ahol meghirdetjük őket.

Így elkezdtem szállásokat keresni, és felvenni a kapcsolatot emberekkel akik szállást adtak ki. És azért elsőre elmondanám a rossz tapasztalatainkat is.

A szállás kiadás lehetősége egy hirtelen felmerült dolog volt az ottani embereknek, és mindenki arra gondolt, hogy ez egy könnyen jött pénz lesz, hiszen van egy-egy faházuk fent valahol a hegyen és majd a vendégek szépen fizetnek érte. A többség sajnos szinte semmit nem csinált a házával ahhoz, hogy az vendégeknek kiadható legyen. Biztosan sokan emlékeztek arra, amikor a balatoni telken épült vityillóba mindenki az otthon már kimustrált bútorait, ágyait vitte le. Székelyföldön pont ugyanígy működött ez. Volt valami kis kalyiba, és benne a régen leselejtezett bútorok, edények. 

Az emailek után elmentünk egy körútra is, hogy megnézzük a szállásokat és személyesen beszéljünk a tulajdonosokkal. Volt, ahol a kiadandó házban szálltunk meg. Az ágy lába pl. téglával volt pótolva, az ágykeret egyetlen éjszaka alatt is többször leesett. Ragadós, szutykos ezeréves műanyag edények voltak, elmoshatatlanul. Tragédia volt az egész. 

Sajnos még olyanba is belefutottunk, hogy egy ismerős pár sürgősen szállást keresett rajtunk át, és mi látatlanban adtunk ki nekik egy szobát, amit sikerült hirtelen felhajtani. Mint kiderült másnap reggel azonnal tovább is álltak onnan, pedig több napra foglalták le a szobát. Soha nem felejtem el nekik, hogy nekünk semmit nem vetettek a szemünkre, nem kértek vissza a díjból, és a kapcsolat is élő maradt. De nem is árulták el, miért mentek el egyetlen éjszaka után.

Így az említett körutunk során elmentünk, hogy megnézzük a szállást. 

Azt hiszem én egyetlen éjszakára sem maradtam volna. Egy elképesztően lepusztult faház sorban volt az egyik szoba. Penészes falakkal, csöpögő csappal a szobában. Dohos, büdös, sötét volt az egész szoba. 

És amikor megjegyeztük, hogy egyáltalán hogy gondolják, hogy ezt kiadják, még csodálkoztak is rajtunk.

Volt rá példa, hogy egy lakott ház egyik szobáját adták ki. A szoba zsúfolásig volt töltve bútorokkal. Lépni nem lehetett benne, nem hogy pl. csomagot lerakni. És ebben a szobában este még kinyitottak egy ágyat, hogy azon aludhatunk. Két főnek szánt ágy volt, de annyira keskeny, hogy mi bizony kértünk még egy ágyat. A szobában lévő fotelágy került ekkor kinyitásra. A fürdőszobát, konyhát együtt lehetett volna használni a tulajdonossal. Konyhába nem is mentünk, de a fürdőszobát igénybe vettük, Ott álltunk sorba, hogy épp mi, vagy a ház gazdája menjen be. És ezt is a legnagyobb természetességgel gondolták megfelelő szállásnak.

Azonban szerencsére találtunk számos nagyon szép és kellemes helyet is, bár egyértelműen Árpi háza vitte a prímet. Ő komolyan gondolta, hogy a vendéget maximálisan ki akarja szolgálni. Ezért kényelmesen, komfortosan felszerelt házat adott ki, új bútorokkal, új ágyneművel, új edényekkel. Sőt, az edényei valódi korondi kerámiák voltak, erről bevallom mi beszéltük le, mert egyszer sikerült eltörnünk egy sótartót és egy kisebb vagyonért tudtuk csak pótolni. Ezért mondtuk neki, hogy ahol egész évben vendégek jönnek mennek, oda nem szabad drága valódi kézműves munkát használni törékeny edényeknek.

És hát igazából nekünk Árpi vendéglátása volt az etalon. 

Ő már akkor is ugyanazt csinálta, amit mi is akartunk, hogy keresett még kiadható szállásokat, hogy tudjon ajánlani más helyeket is a vendégeinek, mert bizony az ő háza hamar megtelt minden évben. Mesélte nekünk, hogy mennyit küzdött a kiadandó házak tulajdonosaival, hogy ezekbe a házakba ne az otthon kiselejtezett ágynemű, konyharuha, edény és bútor kerüljön.

Reméljük azóta már sokat fejlődtek a többi szállásadók is. Mi egyetlen egyszer szálltunk meg máshol, és bár egy remek beosztású ház volt, de a nyaralás azzal kezdődött, hogy kitakarítottunk, és füvet vágtunk legalább ott, ahol a tűzrakóhoz ki akartunk menni. Ez bizony nem szolgáltatás.

Ezért ajánlom mindenkinek, hogy első ránézésre ne foglaljon szállást, mert fotózni remekül lehet, és ha odaér az ember nagy csalódások érhetik. 

Na, de ahogy mondtam bennünk először Árpi házikója kapcsán fogalmazódott meg, hogy milyen klassz lenne építeni ott egy nyaralótelepet, de nem egy sűrűn teleépített kempinget, hanem olyan helyet, ami megőrzi a természetességet, ám mégis kényelmes lakhatást biztosít a nyaralni vágyóknak. Ez az ötlet adja a regényem alap helyszínét.

"Gréta nagy örömmel várja a lányát. Negyedik éve már, hogy itt élnek Erdély szívében a hegyek között. Négy évvel ezelőtt sikerült belefogni élete álma megvalósításába. Hosszú évek óta szeretett volna egy tanyát a havasokban. Egy olyan helyet, ahol vendégeket fogadhat, ahol lovakat tarthat, lovas túrákat indíthat. És egy olyan helyet, ahol ő és a családja is letelepedhet, és teljes nyugalomban élhet. Székelyföldön találta meg azt a több hektárnyi földet, amely lehetővé tette, hogy a vágyak valóra váljanak. A tanya hatalmas volt, erdőkkel, mezőkkel és csodás ligetekkel. Egy ilyen, úthoz közeli ligeten épült fel a nyaralótelep. Faházak, teljes komforttal és saját kertecskékkel. Akár száz embert is tudtak fogadni egyszerre. Közös helyiségek is épültek, étterem, uszoda és egyéb sportlétesítmények. Mindenki megtalálhatta, amire vágyott. Természetesen a gyerekekre is gondoltak, őket fából épült játszótér várta. Sok állatot is tartottak a faluban, lovakat, marhákat, birkákat és még baromfiudvar is volt."

Ám ez csak a helyszín. 

Még a szállások felkutatása alkalmával kerültünk kapcsolatba egy fiatal párral, akik lovastúrákat szerveztek a hegyekben. Szerintem róluk már írtam. 

A fiú, aki a lelke volt ennek az egész dolognak, Csaba - tényleg csak véletlen a név egyezés a regénybeli főszereplővel - azt találta ki, hogy elvisz minket egy egész napra, és amit csak lehet megmutat a túra útvonalaikból.

Így egy reggelen először elvitt minket a Gyergyószentmiklóson lévő istállóba, ahol a lovait tartotta. Főleg lipicai lovai voltak, akiket rideg tartásban tartott. Csodás állatok voltak, és számomra bizony meglepő volt, hogy milyen barátságban megfértek a cicákkal, kutyákkal, akik szintén az istálló szalmáján melegedtek. Csaba elmesélte, hogy egy-egy cica még a lovak hátára is felmerészkedik.

Az akkori párja csak annyit tett hozzá, amikor már a nem tudom hányadik kutyus somfordált be az istállóba, hogy Csaba minden állatot azonnal hazavisz, ha gazdátlanul kóborol az utcán, így bizony cicáknak kutyáknak se szeri, se száma.

Az első utunk Meggyestetőre vitt. Egy darabig két kocsival mentünk, de aztán egy helyen megálltunk és Csaba azt mondta, hagyjuk ott az autónkat, innen az övékével megyünk, ami egy rozoga, öreg Dacia volt. De annyira rozoga volt, hogy konkrétan kiláttunk a kocsiból a lábunk alatt. 

És elindultunk. Kezdetben még nem is volt semmi gond, erdei út volt, bár tudjuk azok milyenek, de azért lehetett rajta menni. Aztán egyre meredekebb lett az út, majd el is fogyott és már csak vízmosásokon mentünk. Mi nem vagyunk ijedősek az autózásban, de bizony itt még a férjem is szinte felkiáltott olykor, hogy biztos, hogy itt fel tudunk menni és hogy erre visz az út?

Csaba mindig kedvesen válaszolt, hogy persze, nincs semmi gond. Itt egyúttal megemlíteném, hogy valami olyan csodaszép nyelvet beszél, és olyan dallama van a beszédének, amit soha se előtte, se azóta senkitől nem hallottam. Élmény őt hallgatni már csak ezért is.

Szóval elképesztő helyeken autóztunk, és gondoltunk rá nem kicsit félve, hogy itt majd le is kell menni. 

Aztán egyszer csak felértünk a hegy tetején szinte egy tanyához, ami az övék volt, és ami a túráik induló pontja volt és gondolom az ma is.

Megnéztük a házat, ami két szintes ám. A földszinten van a konyha, kamra, és ha kell ott is lehet aludni, az emelet pedig a háló rész. Azóta persze változhatott, de akkor így volt.

Aztán sétálni indultunk egy közeli, lakott tanyára, ahol csángók éltek. Sajnos nem emlékszem a házi gazda nevére, de ő meg egy igazi mesemondó volt. Nagy szeretettel fogadtak minket, és mesélt is nekünk lelkesen a medvékkel vívott harcairól a családfő, és ő is Csabáéhoz hasonló ékes csángó nyelven. Nagyon élveztük a találkozót.

Aztán már indultunk is le a hegyről, mert Csaba még egy helyre el akart minket vinni. Elárulom, hogy lefelé még zsibbasztóbb volt az utazás, mert még gyorsabban haladtunk mint felfelé, és nem egyszer gondoltuk, hogy na most felborulunk. De Csaba ismerte a terepet, és egyben leértünk.

Innen megint két kocsival mentünk tovább a Békás szoros felé. Aztán egyszer csak ott is megálltunk, és mi megint átszálltunk az ő autójukba, hogy elvigyenek minket szerintem a világ legszebb falujába. 

Csabáék elmondták, hogy ide a KisBékáson át vezet az út, amit az átlag turista nem ismer, pedig csodaszép és csendes, nyugodt vidék. És hát tényleg.

Az út végén felértünk egy kis faluba. Háromkútnak hívják. Csángók lakják, kedves népek. Csabáék persze rendszeresen visszajártak oda a lovastúrák alkalmával, így sok ismerősük volt, akiket végig is látogattunk.

Itt láttuk azt, hogy egy-egy telek egészen a hegytetőig tart, és hogy minden telken min. 1 forrás van, de van ahol több is. Akkora kaszálók vannak, hogy jobb időkben bizony az asszonyok is kaszálnak, hogy győzzék a munkát.

Itt hallottuk azt, hogy tavasszal felhajtják a ménest a havasi legelőre és mikor leesik a hó, a lovak maguktól lejönnek.

Itt mesélt Csaba erről:

"Csaba hirtelen vágtába ugratja lovát, és a többieket is magával hívja. Nyolc lovas száguld a végeláthatatlan platón, amikor Zsuzsa és az egész társaság észreveszi, hogy a havasi legelőn egy ménes legelészik. A lovak a váratlan zajra először csak a fejüket kapják fel. Kérdőn néznek a hangok irányába. Fülük izgatottan mozog, minden neszre figyelnek. Ezek az állatok egész nyáron itt legelnek fent a hegy tetején, nem őrzi őket senki. Úgy élnek, mint régen a vad lovak. A csapatot egy mén vigyázza, de a lovak egy öreg kanca utasításai szerint töltik mindennapjaikat. Errefelé emberrel, de állattal is csak ritkán találkoznak. Most azonban valami ismeretlen veszély közeledik. A dübörgés egyre közelebbről hallatszik és a porfelhő is mind jobban megközelíti őket. Az eddig békésen legelésző jószágok minden idegszála a közelgő ismeretlenre összpontosít. Végül a matriarcha úgy dönt, menekülni kell, és a közeledő veszedelemmel ellenkező irányban sebes vágtába kezd, maga után hívva összes társát. Mire Csabáék odaérnek hozzájuk, már szélsebesen száguld az egész ménes. Lobogó sörények, dübörgő paták, egyre gyorsuló ütem. A lovasok szinte teljesen lovaik nyakához simulnak, és mámorosan rohannak tovább a ménessel. Szívverésük a vágtázás tempója szerint gyorsul egyre tovább és tovább. Az érzés leírhatatlan, az adrenalin szintje már mindenkinek az eget veri. Az élmény felér egy orgazmussal. Lassan közeleg a fennsík vége, de ők még mindig csak repülnek a szelek szárnyán. A térdig érő selymes füvet a szél oly lágyan fodrozza, hogy az előttük elterülő legelő tengerként ringatódzik. Az aranyló napfény, csillogóvá varázsolja a rétet. A gyönyörűséges érzéstől mindenki kiabál, és egyre csak hajtja tovább a lovat maga alatt. Az egész fennsík morajlik a táltosként szálló állatok patája alatt. A hatalmas zaj még jobban felerősíti az extatikus érzést. A ménes azonban egyik pillanatról a másikra megtorpan, és irányt vált, most már visszafelé tartanak. A nyolc lovas is visszafordulna, de meglátván Csaba jelzésszerű mozdulatát, lassan lefékezik az állatokat. A ménes tovaszáguld, és az emberek maguk maradnak egy ritka élménnyel gazdagabban. Az előbb a csángó ménessel vágtázhattak együtt. Míg élnek emlékezni fognak a mai napra. Ezt a katarzist senki nem felejti el. Együtt száguldani a szabadon élő lovakkal, szabadon szállni az ég felé, felülmúlhatatlan! Lovaik épp úgy élvezték a rohanást, mint a nyeregben ülő emberek. Nagyokat horkantva, habzó szájjal, tajtékos nyakkal álldogálnak a legelő szélén. Még megrándulnak izmaik, még bennük él az előbbi száguldás. Jó néhány percnek kell eltelnie, mire a paripák és a túrázók is újra szabályosan veszik a levegőt, mire a szívük ismét normális ritmusban ver. Ám a lelkükben még nem csitultak az élmények, ezért bár lassan visszafordítják az állatokat, és elhagyják a fennsíkot a most már ismét nyugodtan legelésző ménessel a távolban, de szólni nem tud senki. Gondolatban mindannyian újra és újra átélik a nagy kalandot, és elraktározzák agyuk legmélyebb rejtekeibe, hogy onnan bármikor maguk elé hívhassák."

Én, ahogy írtam már, sajnos nem tudok lovagolni. De ahogy Csaba elmesélte nekünk ezt az élményt, szinte átéltük vele együtt. Azt hiszem aki átéli az sosem fogja elfelejteni.

Ellátogattunk a helyi iskolába is. Képzeljétek, igazi kicsi egy tantermes iskola volt, természetesen fából.

Külön padsorokban ültek a különböző osztályos gyerekek. Természetesen csak az első négy osztály járt ide. 

Az iskolában egyetlen tanító nénije volt, aki mindenkit tanított mindenre. Az ő történetét is hallottuk, mely szerint elszökött a faluból, hogy tanulhasson. Aztán mikor visszatért, és ő lett a tanítónő, akkor már büszke volt rá a családja is. Épp az esküvőjére készült, és nekünk is adott meghívót rá, de sajnos nem tudtunk visszamenni. 

Gondoltam teszek fel róla képet, de inkább nem. Nem szeretnék visszaélni a jogaival, de ha rákerestek hogy Háromkút iskola, akkor fel fog dobni róla is képeket.

Be is mentünk az iskolába, ahol nagyon jól nevelt kis gyerkőcök fogadtak minket, hangosan köszönve. Persze nem zavartunk sokáig, a tanító néni mondta, hogy mindjárt vége az óráknak, menjünk fel a házukba és ott várjuk meg.

Mi fel is mentünk, és akkor és ott láttam ezt:

". Igazi falusi portára érkeztek. A ház előtt a veteményes, benne főleg krumpli, mert itt a hegyen más nem nagyon terem meg. Talán még egy kis zöldség, de ezzel nagyjából le is zárul a választék. A veteményes után ősöreg gerendaház látható. Ott él Jóska bácsi és ott élt az egész családja is, ki tudja már hány generáció?! Nem nagy ház, egy konyha és szoba az egész. Rögtön mellette a nyári konyha bújik meg. Ez az a hely, ahol valójában a család élete zajlik. A „nagy” házat inkább csak télen használják az itt élő népek. A lakóház mögött épültek az istállók és ólak. Ilyenkor nyáron csak a baromfi lakik itthon és a disznók, már ha azt is tart valaki. A lovak, a marhák és a birkák a nyári legelőkön vannak. Az istállók után már nincs több épület, onnan felfelé a család kaszálója található. A hatalmas rétet az erdő követi és az erdő fölött a havasi legelő. Irigylésre méltó porta, de a vele járó munkát senki nem szokta irigyelni. Jobb időkben többször is kaszálnak egy nyáron. A területek nagysága miatt itt bizony még az asszonyok is kénytelenek a kezükbe venni az éles szerszámot. Nélkülük nem lenne elég a dolgos kéz."

Amiért az iskoláról csak múlt időben írok annak az az oka, hogy egy árvíz teljesen elmosta az iskolát. Magyar segítséggel épült újjá, bár ezt én is csak az internetről tudom. Ilyen lett az új iskola.

Különlegessége még a falunak, hogy mindenkit becéznek. Ezért pl. Csaba is Csabika volt. Tényleg mindenki így szólította. Ez nagyon kedves dolognak tűnt nekünk.

A faluban tett látogatásunk után még elmentünk a Kisbékás forrásáig. 

Jártam azóta is újra a faluban. Kedves barátainkat vittük el oda. Sajnos a személyes találkozók ekkor elmaradtak, hiszen egyszeri találkozás után mi nem látogattuk meg az embereket. De a falu és a környék látványa azóta is teljesen rabul ejt, és ma is állítom boldogan élnék ott nyugdíjas koromban. Pár fénykép a netről:

Bár bizonnyal nehéz ott az élet. Munka nincs, csak a maguk megtermelte zöldség, gyümölcs és állatok biztosítják az élelmet. Bár ezek nyilván sokkal finomabbak, mint amiket mi a plazákban veszünk. Télen, a nagy hóban pedig akár hosszabb ideig sem tudnak lejutni még a nagy Békás szorosig sem, nem hogy valamelyik közeli városba. De cserében egy tündérvölgyben élhetnek.

Ez volt az utolsó kirándulásunk azon a napon Csabáékkal. Sajnos a szállás közvetítés nem működött, így feladtuk ezt a lehetőséget, és így a szorosabb kapcsolat is megszűnt Csabával. A facebookon és a honlapján látom én is ahogy fejlődik, ahogy elvégzett egy egyetemet is, hogy a turizmusban meglegyen a szaktudása is, és látom ahogy fáradhatatlanul szervezi a túrákat és viszi a vendégeit szebbnél szebb helyekre lóháton.

Nekünk Csaba egy életre szóló emléket adott akkor ezzel az egyetlen nappal is. Mit kaphatnak akkor azok, akik akár egy hétig is vele járják a hegyeket?

És én kaptam egy alaptörténetet a regényemhez. Mert igen, ebből a két dologból született meg az egész történet háttere. A szállásadásból és a lovastúrákból. 

Ezért is választottam Csaba egyik lovát a könyv borítójára is.