A mai feladat leírni, hogy csinálok valamit. Bármi lehet, amiről írok.
Gondolkodtam pár percig azon, hogy miről is írjak. Hiszen a legtöbb időmet nyilván a munka veszi el, és arról írni dög unalom lett volna.
Írhatnék valami hobbiról is, de a legfőbb hobbim az utazás. Erről meg már elég sokat írtam, ha nem is a hogyanjáról.
Szeretem persze a kertem is, de az sem túl izgalmas, hogy gazolni kell, metszeni, gereblyézni stb.
Aztán a végén beugrott, hogy leírom hogyan szoktam - sajnos momentán tényleg múlt idő csak, de ígérem ha túl leszünk a mostani dolgainkon, akkor megpróbálok ismét neki fogni - szóval hogy hogyan szoktam írni.
Valójában azt kell mondanom, hogy némileg barokkos túlzás azt állítani, hogy szoktam, hiszen csak ezt az egy könyvet sikerült eddig megírnom. Veled vagy nélkülem Viszont, ha azt nézem, hogy bő egy évig tartott, amíg megírtam, akkor mondhatom, hogy ebben az egy évben végig "csináltam" az írást.
Azt már leírtam, hogy miként született meg a regény. Igen, végtelen unalmamban kezdtem el leírni a gondolataimat. Azokat, amikkel esténként elaludtam. Elkezdeni nem volt könnyű. Sokszor újra írtam az első pár mondatot, oldalt. Nem akartam, hogy túl pátoszos legyen, azt se, hogy túl naturalista. Viszont kellően érdekesnek kellett lennie ahhoz, hogy aki majd olvassa, akarja tovább is olvasni. Az az igazság, hogy talán ezzel küzdöttem a legtöbbet, de azért végül csak sikerült elkezdeni.
Amit egyik nap leírtam, másnap mindig azzal kezdtem, hogy újra elolvastam. Ilyenkor egyrészt kijavítottam ami nem tetszett az előző napi szüleményből, másrészt tudtam hol folytassam a történetet, és persze próbáltam a helyesírást is javítgatni, a szóismétléseket megszüntetni. Ilyenkor javítottam azt is, ha az idő síkok nem stimmeltek. Aztán mikor végre már tetszett amit olvastam, akkor folytattam a friss részekkel.
A friss részek pedig úgy születtek meg a fejemben, hogy szinte benne éltem a regényben. Olyan volt, mintha én is részese lennék az egész történetnek, de persze teljesen kívülállóként, aki csak távolról szemléli az eseményeket. Egész nap, amikor nem írtam a történet vetítése zajlott a fejemben. Jöttem-mentem, tettem automatikusan a dolgaimat, de a fejemben mégis egy film pörgött. Így, ha hozzám szóltak elég nehéz volt úgy visszazökkenni, hogy érdemi választ adjak és ne csak annyit mondjak, hogy aha, vagy ühüm. Nem mondom, hogy könnyű időszak volt a családomnak.
Volt még egy nagyon fontos része a dolognak. Amíg írtam nem olvastam semmiféle könyvet. Egyszerűen nem akartam, hogy befolyásoljon annak akár a tartalma, akár a stílusa. Filmet sem igazán néztem, hogy onnan se kerüljön semmiféle epizód a könyvembe. Azt akartam, hogy ez teljesen az enyém legyen, minden mondat az én fejemből kerüljön ki.
És akkor egyszer csak vége lett. Illetve úgy éreztem ott be lehet fejezni ezt a könyvet, akkor is, ha bármikor folytatható is lenne.
Amit nem csináltam, és amit ma már bánok. Nem írtam jegyzeteket. Aki olvasta, tudja, hogy nincs benne több száz szereplő. Ám mégis sokat segített volna, ha fontos dolgokat lejegyzetelek a szereplőkről, a helyekről, az eseményekről. Időzónákban jobban segített volna tájékozódni, ha ezt megteszem. De most már ezt is megtanultam, így a következő iromány már jegyzetelve fog születni.
Illetve még több háttér anyagot kell gyűjtenem. Hiszen nyilván van rengeteg dolog amihez nem értek, vagy amiről nem tudok eleget ahhoz, hogy úgy tudjak róla írni, hogy az hiteles legyen. Persze nem tudományos dolgokra gondolok, de ebben az egy regényben is volt olyan rész, amit elküldtem hozzá értő embernek, hogy ugyan olvassa már el, és mondja meg, hogy ez így reális, vagy teljesen blőd dolog. (Aki megfejti, hogy mi volt ez, az kap egy piros hangszórót!)
Hát így "csinálom" én a regényt. Már alig várom, hogy a következőt is csinálhassam. :)
