Folytatás ... mert a kaland csak úgy izgalmas, ha bonyolódik!

Tegnap még valamivel az indulás előtt, benéztem a korábbi lakhelyünk itteni csoportjába. Mivel már nem élünk ott, ezért ezt már nagyon ritkán teszem, olykor egy hónapig se nézek oda. Most görgetek lefelé a posztok között, és hopp, mit látok? Felsővezeték szakadás miatt állnak a vonatok, törlik őket, vagy nagyon sokat késnek. Irány Elviránk, ahol ugyan direkt ilyen beírás nincs, de megnézve egyes vonatokat, bizony ott van, hogy az amúgy 40 perces úton már 82 perces a késés. Bakker, akkor ez nem nyert. Lutrira nem megyek arra, a tapasztaltak szerint a rend jó ha másnapra visszaáll. 

Újra tervezés. Akkor mégis Gödöllő lesz az irány. Elviránk mutatja is, hogy 15:13-kor indul vonat. Nekem tökéletes. Pikk-pakk összekapom magam és start. Még a helyi takszöv-nél veszek ki pénzt, és közben látom, hogy amerre nekem kell menni a rend éber őrei forgalmi ellenőrzést végeznek. És bár minden papírja rendben van a kocsinak, ám mi tagadás, a kipufogója némileg zajos, bár azt is csináltattuk legutóbb, de mégis olyan mint egy versenyautó, és féltem arra menni, mert biztos voltam benne hogy ezzel leállítanak, ezért a másik útvonalat választottam, mondván hogy így kicsit ugyan hosszabb, de legalább nem kell magyarázkodni, hogy az öregecske autóm miért ilyen zajos. 

Útközben már láttam az eső felhőket is egyre sötétedni, aminek azért örültem, mert ernyőm nem volt, ugye ha kocsim van, minek az ernyő. Végül azért csak beértem Gödöllőre. Naná hogy a parkoló legvégén volt csak hely, de ez van. Volt még vagy 10-15 perc a vonat indulásáig, tehát az eső elálltára nem várhattam, így szépen begyalogoltam az állomásra, hogy megvegyem a jegyet, amit elektronikusan nem tudtam ugye megvenni, és milyen jó, hogy nem, hiszen nem tudtam arra menni végül, tud valamit ez a MÁV! :D 

Kérem a jegyet, mire közli velem a pénztáros és vele egy időben a hangosbemondó is, hogy "A mai napon a 15:13-s szerelvény nem közlekedik. Kedves utasaink megértését kérjük." 

Hát ilyen tényleg csak a mesében van. Az egyik vonalon szinte egyáltalán nem járnak vonatok, a másik vonalon pont az a vonat nem jár, amit kinéztem és erről drága Elviránk egy árva szót nem szólt, még akkor sem, mert megnéztem. 

De mondták, jön egy gyors 15:30-kor és egy személy 15:53-kor. Hát ez utóbbi nekem már későn van, ráadásul röpke egy órát kellett volna várnom az állomáson átázott felsőben, mert se egy kardigán, se egy kis kabát, semmi nem volt nálam. Így kértem gyorsvonatra jegyet, és csak fél órát kellett várnom rá. Viszont végül én voltam az első azon a találkozón, ahova tizenöten mentünk. :) 

És még mindig nincs vége, mert hogy haza is el kellett jutnom. Ez is kalandos volt, de ebben azért voltak szépségek is. Moszkva téren már a metróig átjutni is "kellemes" volt, mert továbbra is esett az eső. Sebaj, irány a metró, fel a Keletibe, némi várakozás és már ki is írták, honnan indul a vonat. Hogy őszinte legyek ekkor már voltak kétségeim, hogy egyáltalán amit kinéztem menni fog-e, de IGEN! 

Vonatra fel, el kell mondjam ez már abszolút kellemes szerelvény volt. Tiszta, a vonat belsejében is elektronikus kijelző, és még működött is. Folyamatosan bemondták, mi következik, hol vagyunk. A kalauz is nagyon rendes volt. Velem közölte, hogy bár ez gyorsított, de legközelebb nem kell rá gyorsvonati pótjegy - mikor indultam akkor "beszélt rá" tulajdonképpen a jegyeladó, de ott egy a fene azt a pár száz forintot. 

Több fiatal is ült a vonaton, akik nem tudták, hogy gyorsított, és ezért nem áll meg ott ahol nekik kellett volna. Senkitől nem kért pótdíjat a kalauz, közölte, hogy Pécelen leszállnak és visszamennek, ennyi. Szóval igen, ez már kulturált, európai színvonalú szolgáltatás volt. 

És közben Bp. felől kisütött a nap, amerre mentem sötét felhők tornyosultak, már a kontraszt is gyönyörű volt. Aztán megjelent a szivárvány, és egyre erősebb lett, és egyszer csak körbeért. Mi pedig csak mentünk, mentünk és igen, átmentünk alatta. 

Nem sokkal utána álomszép világító felhőket láthattunk. Valami mesés látvány volt az is. És már meg is érkeztünk Gödöllőre, szegény kis Corsam ott árválkodott a parkoló végén, hiszen már mindenki haza ment addigra. Eső esett továbbra is, így ismét csak elázva értem oda a kocsihoz, és start haza. Szakadó esőben, már szinte sötétben. És nem, nem szeretek sötétben vezetni. Engem elvakítanak a szemből jövő autók, és nekem olyankor lassítanom kell. Hála az égnek tök egyedül autóztam, így senkit nem tartottam fel. 

Kiértünk a településről, és látom hogy gőzölög előttem az aszfalt. Izgalmas látvány volt, de csak pár méteren. Haladok tovább, és megint pára ül az úttest fölött, eleinte csak egy-egy kis folt, aztán már beterítette az egész utat. 

Úgy jöttem haza hogy magát az úttestet szinte sehol nem láttam. Izgalmas látvány volt egyébként, és én imádom az ilyet, de közben kocsival haladni, a nem is túl jó minőségű úton, ami átkanyarog az egész dombságon, hát élmény volt! 

De végre haza értem. Mindez egy kb. 60 km-s út miatt, mert ha kocsival megyek végig, akkor ennyi lett volna. Bár sanszos, hogy gyorsabban akkor sem értem volna viszont egy csomót állhattam volna ilyen-olyan dugókban, amit most még a vizes vb miatti lezárások is fokoztak volna. De a feladatot abszolváltam, és még régi jó barátokkal is találkoztam, hiszen ezért volt az egész.

Balgaságom története

Ez év elején volt szerencsém több hetet eltölteni Londonban. Akkor írtam is egy bejegyzést az ottani közlekedés szervezettségéről, nyilván a maga gondjaival együtt. Aki akkor nem olvasta, az itt találja meg: Közlekedés szervezetten

Azóta a napokban megint fellángolt a felháborodás, amikor egy fiatalt meghurcoltak, mert a budapesti tömegközlekedés e-jegyes rendszerében szinte azonnal komoly hibát talált és ezt volt olyan bátor és jelezte a cégnek. Két fájó pontja is van a dolognak. Az egyik nyilván az, hogy durván meghurcolták a fiatalembert, ahelyett hogy megköszönték volna neki a jelzést. A másik, gondolom mondanom sem kell, hogy évek óta még mindig csak a teszt üzemmódnál tartunk és az így működik. Vajon mibe került ez már eddig is nekünk?

De nem ezért írtam. Napok óta tervezem az utazásomat, mert a mai napon a Moszkva téren lesz jelenésem, és ugye mostanra még messzebbre költöztem Budapesttől. Igen, igen, elég öreg vagyok már hozzá, hogy a Moszkva térre menjek. 

Szóval kocsival nem megyek, mert én Keletre vagyok a fővárostól, így csak az egész városon kellene átbumliznom ahhoz, hogy oda érjek, és akkor még ott lenne a parkolás megoldása, ami számomra elég kritikus pont. Parkolóházba nem megyek, és a környék nem arról híres, hogy tele lenne üres parkoló helyekkel, ráadásul arany áron.

Ezért próbálok közlekedési megoldást találni magamnak. Direkt vonat sem működik, mert a falunkon nem megy át vonat.

Lehetőségeim: 

- megyek busszal - ez volt az első variáció a fejemben - a busz másfél óra alatt ér be a Stadionokhoz. És onnan még ugye metró. Jócskán "városnéző" menetidő, de sebaj. Viszont visszafelé nem működik. Nem és nem találtam buszt, ami jó lenne nekem. Ezért gondoltam, hogy akkor HÉV Gödöllőig, és onnan már lenne busz. Nosza, nézzük meg a HÉV menetrendet. Napok óta próbálom megtalálni ennek online verzióját, és nem és nem sikerült. Valami bonyolult útvonal tervezés van a BKK-nál, de képtelen vagyok kiigazodni rajta. 1990 óta használok számítógépet, ahogy telt rá azonnal internet használó is lettem, vásárolok a neten, Londonban minden útitervet a neten néztem meg, menetrendeket, mikor mi honnan hova. Szóval nem vagyok hülye a dologhoz, de a BKK kifogott rajtam. Direkt HÉV menetrendet csak pdf verzióban találtam, bár azt sem egyszerű érvényeset találni, és ugye ez a szokásos apró betűs, ezer soros csoda, amit mikroszkóppal kell böngészni, hogy megtaláld amit keresel. Azért találtam valamit, elvileg utána még buszt is elértem volna, vagy nem, de megbeszéltem a férjemmel, hogy max. Gödöllőre értem jön. De annak nem örültem, hogy akár hol kurkásztam, mindig azt találtam, hogy Mogyoródon át kell szállni, ami annyira nem tetszett. Így hát tovább gondolkodtam és beugrott:

- megyek vonattal Gödöllőről, addig meg elmegyek kocsival és az állomás előtt hagyom a kocsit. Így nem kell a férjemnek sem velem foglalkoznia, én sem vagyok hozzá kötve, és még a közlekedés is gyorsabb. Remek, megörültem, hurrá itt a megoldás. Reggelre még jobb ötletem született, hiszen Sülysáp közelebb van, a vonat onnan is a Keletibe megy, hurrá. 

És most jön a lényeg. Még éjjel mikor megnéztem az Elvira-t - aki nem tudná a MÁV online menetrendje - láttam, hogy lehet online jegyet venni. Mikor reggel beszéltünk a férjemmel, és elpanaszoltam neki a HÉV menetrend gondjaimat, mondta rögtön a BKK-t, hogy miért csodálkozom, és én rögtön reflektáltam, hogy de az Elvira az jó, könnyen használható, még azt is mutatja hol jár a vonat, és jegyet is lehet venni.

Így ma, reggeli után, gondoltam én, veszek jegyet. Szépen kikerestem a vonatomat, kattintás a jegyvásárlásra, majd regisztráció, mert a nélkül ugye nem lehet, vissza a jegy vásárlásra. Örömmel láttam, hogy van kattintási lehetőség retúr jegyre is, de az első pofon az volt, hogy nem engedi bekattintani. Edzett netező vagyok, sebaj, majd megveszem vissza is, miből áll?

Aha, felugrik egy felirat: 

Az Ön által választott állomáson nincs automata, ahol a jegyét megkaphatja. Gondoskodjak arról, hogy olyan helyről induljak, ahol ez megoldható. 

És itt a vége. Hogy a büdös francba induljak olyan helyről, ahol van automata, ha nekem ez az állomás van itt, és visz a vonat onnan oda, ahova én akarom? Gödöllő már tőlem is messzebb van, és a Keletitől is, mint Sülysáp, tehát azt meg sem néztem. 

Évek óta veszek rendszeresen repülőjegyet, tízezrekért a neten, és még ki sem kell nyomtatnom, mert a telefonomra kérem le a jegyet. Azzal intézek mindent a reptéren, és működik. 

De egy 700.- Ft-s vonatjegyet meg kell szereznem jegykiadó automatából. És még ez sem gond, mert ezzel voltam már így, szintén Londonban. Itthon megvettem neten a jegyet, ott a reptéren bepötyögtem a kódot, amit kaptam és már nyomta is ki az automata a jegyet. Mert hogy volt automata. Jelzem állt mellette hostess, hogy ha gondom lenne, segítsen. 

Vajon miből gondoltam, hogy az e-jegyet pont azoknak találták ki, akik ilyen kisebb állomásokról indulnak, ahol nem egyszer fordul elő, hogy valamiért épp zárva van a jegyeladó fülke, vagy hó elején mindenki ott áll sorban hogy bérletet vegyen, és még sorolhatnám. De végül is mindegy az ok, kikeresem a neten a vonatom, megveszem rá a jegyem, hogy ne kelljen az állomáson, csak felszállhassak a vonatra, de nem lehet, mert nincs automata. Miért nincs? Ha már kitalálták ezt a lehetőséget, akkor miért nem elérhető mindenhol? Könyörgöm, XXI. század. Rémlik?

Végül is én vagyok a balga, aki azt gondolta pár percig, hogy a XXI.szd.-ban él itthon is.

A csúcson

A fotó nem túl jó, és talán nem is látszom rajta igazán, de nekem örökre meghatározó élményt jelent. 

Lehet írtam már róla, de mivel mostanában épp régi diafotókat scannelek be, és azok között ráleltem erre, ezért felidéződött bennem minden emlék.

Szeretem Ádám Évától kezdeni, most is így lesz, mert igazából szeretném a folyamatot is megmutatni.

Szóval emlékeztek, nem kell sokat mesélnem, hogy gyerek koromban minden mozgástól egy korábbi betegségem miatt. És bár már gyerekként is próbáltam kibújni a tiltás alól, de igazából a felnőtt koromban jutottam el odáig, hogy elég sokat túráztam a férjemmel és barátokkal. 

Sokat jártuk Erdély havasait és a Magas Tátrát is. 

Ám az én túrázásomra mindig két dolog volt jellemző. Az egyik, hogy elég nehezen viseltem a fizikai kihívást. Hiszen semmi fizikai erőnlétem nem volt.

A másik, hogy lefelé pedig mindig féltem. Ez is gyerekkorból jött, hála anyámnak. 

Viszont azzal, hogy túrázni kezdtem és ahogy már korábban is írtam, engem nagyon megérintett a hegyekben járó emberek egymás iránti felelősségérzete, komolyan elkezdtem olvasni is a hegymászásról. Nagyon szerettem ezeket a könyveket, és azóta is minden tiszteletem azoké, akik meghódítják a havas vagy éppen a sziklás csúcsokat.

Sokan nem értik mi ebben a jó? Rendszeresen fel is izzik a vita, amikor valami magyar vonatkozású esemény van - ha jó hír van, akkor max. fanyalognak, ha meg valami tragédia történik, vagy épp csak elmarad a siker, akkor aztán kapnak anyait-apait, hogy milyen felelőtlenek, meg különben sem normálisak, és mit sírnak itt, senki nem küldte őket oda stb., stb.

Nem szoktam soha posztolni ezekhez, mert egyébként sem szokásom, de ettől még véleményem nyilván van. Én elismerem amit csinálnak, és semmi kifogásolni valót nem találok benne. Igen, van akinek ez az élete. És valahol talán még irigylem is őket, hogy meg tudják tenni, hogy azzal foglalkoznak, amit a legjobban szeretnek csinálni a világon. Hogy ott vannak, ahol a legjobban szeretnek lenni. 

És itt jutunk vissza ehhez a képhez. Ahogy mondtam, én nyafogós, sírós túrázó voltam. Sosem voltam az első, max. ha hagytak előre menni. Lefelé pedig végképp nem jártam elől. 

Ezen a túrán, máig sem tudom miért, mi volt az oka, de képes voltam arra, hogy első legyek a sorban. És gond nélkül feljutottam ide a csúcsra.

Illetve sejtem az okát, ugyanis a barátunk felesége nem sokkal előtte szült, és ezért nem volt ereje teljében, így nem tudott elől menni. A férje pedig segítette őt, ezért ő is hátra maradt.

Szóval azt hiszem így kerülhettem én előre, és juthattam fel a férjemmel együtt elsőnek erre a csúcsra, aminek még a nevét sem tudom, és azt sem, hogy milyen magas volt. De azt tudom, hogy a csúcs közelében bizony már nagyon erős szél fújt, egyre hidegebb volt. Nem is tudtunk a széllel szemben haladni, csak oldalazva mentünk, mert annyira fújt, hogy ha direkt szembe mentünk, akkor egyszerűen nem is tudtunk levegőt venni.

És mindennek ellenére képes voltam arra, hogy felmenjek a CSÚCS-ra!!!

Olyan adrenalin fröccsöt kaptam tőle, mint szerintem se előtte, se utána soha az életben.

Én aki korábban mindig csak lassan, minden lépést megfontolva battyogtam lefele, rettentően vigyázva, nehogy megcsússzak és leessek, nos, igen, én robogtam lefelé. Annyira, hogy rám szóltak, hogy talán várjam meg a többieket. Onnantól fogva pedig ugrabugráltam lefelé, aztán mindenhol megálltam, felmásztam, lemásztam, visszamentem, hogy bevárjam a többieket. Állítom, hogy én akkor lefelé 2x akkora utat tettem meg, mint a többiek. És még visszaérve a turistaházba sem éreztem fáradtságot. 

Életem egyik legnagyobb élménye maradt. És akkor és ott megértettem mi az ami felviszi a hegymászókat a csúcsra, minden nehézség ellenére. Vagy éppen elviszi őket az Északi sarkra, vagy a sivatag közepébe. Az élmény, hogy képes volt rá, hogy minden nehézség ellenére is el tudta érni azt amit kitűzött maga elé. És az az adrenalin löket amit ilyenkor kap az ember, súlyosan függővé tud tenni. Bár nekem nem volt alkalmam többször ilyesmire, de nekik biztos, hogy ez minden alkalommal megvan.

Az már csak hab a tortán, hogy olyan környezetben, ami amúgy is igéző. 

Én ha eljutok a hegyekbe, úgy érzem, mintha kiszabadulna a lelkem, és minden kötöttségtől, gondtól, bajtól megszabadulnék.