A fotó nem túl jó, és talán nem is látszom rajta igazán, de nekem örökre meghatározó élményt jelent.
Lehet írtam már róla, de mivel mostanában épp régi diafotókat scannelek be, és azok között ráleltem erre, ezért felidéződött bennem minden emlék.
Szeretem Ádám Évától kezdeni, most is így lesz, mert igazából szeretném a folyamatot is megmutatni.
Szóval emlékeztek, nem kell sokat mesélnem, hogy gyerek koromban minden mozgástól egy korábbi betegségem miatt. És bár már gyerekként is próbáltam kibújni a tiltás alól, de igazából a felnőtt koromban jutottam el odáig, hogy elég sokat túráztam a férjemmel és barátokkal.
Sokat jártuk Erdély havasait és a Magas Tátrát is.
Ám az én túrázásomra mindig két dolog volt jellemző. Az egyik, hogy elég nehezen viseltem a fizikai kihívást. Hiszen semmi fizikai erőnlétem nem volt.
A másik, hogy lefelé pedig mindig féltem. Ez is gyerekkorból jött, hála anyámnak.
Viszont azzal, hogy túrázni kezdtem és ahogy már korábban is írtam, engem nagyon megérintett a hegyekben járó emberek egymás iránti felelősségérzete, komolyan elkezdtem olvasni is a hegymászásról. Nagyon szerettem ezeket a könyveket, és azóta is minden tiszteletem azoké, akik meghódítják a havas vagy éppen a sziklás csúcsokat.
Sokan nem értik mi ebben a jó? Rendszeresen fel is izzik a vita, amikor valami magyar vonatkozású esemény van - ha jó hír van, akkor max. fanyalognak, ha meg valami tragédia történik, vagy épp csak elmarad a siker, akkor aztán kapnak anyait-apait, hogy milyen felelőtlenek, meg különben sem normálisak, és mit sírnak itt, senki nem küldte őket oda stb., stb.
Nem szoktam soha posztolni ezekhez, mert egyébként sem szokásom, de ettől még véleményem nyilván van. Én elismerem amit csinálnak, és semmi kifogásolni valót nem találok benne. Igen, van akinek ez az élete. És valahol talán még irigylem is őket, hogy meg tudják tenni, hogy azzal foglalkoznak, amit a legjobban szeretnek csinálni a világon. Hogy ott vannak, ahol a legjobban szeretnek lenni.
És itt jutunk vissza ehhez a képhez. Ahogy mondtam, én nyafogós, sírós túrázó voltam. Sosem voltam az első, max. ha hagytak előre menni. Lefelé pedig végképp nem jártam elől.
Ezen a túrán, máig sem tudom miért, mi volt az oka, de képes voltam arra, hogy első legyek a sorban. És gond nélkül feljutottam ide a csúcsra.
Illetve sejtem az okát, ugyanis a barátunk felesége nem sokkal előtte szült, és ezért nem volt ereje teljében, így nem tudott elől menni. A férje pedig segítette őt, ezért ő is hátra maradt.
Szóval azt hiszem így kerülhettem én előre, és juthattam fel a férjemmel együtt elsőnek erre a csúcsra, aminek még a nevét sem tudom, és azt sem, hogy milyen magas volt. De azt tudom, hogy a csúcs közelében bizony már nagyon erős szél fújt, egyre hidegebb volt. Nem is tudtunk a széllel szemben haladni, csak oldalazva mentünk, mert annyira fújt, hogy ha direkt szembe mentünk, akkor egyszerűen nem is tudtunk levegőt venni.
És mindennek ellenére képes voltam arra, hogy felmenjek a CSÚCS-ra!!!
Olyan adrenalin fröccsöt kaptam tőle, mint szerintem se előtte, se utána soha az életben.
Én aki korábban mindig csak lassan, minden lépést megfontolva battyogtam lefele, rettentően vigyázva, nehogy megcsússzak és leessek, nos, igen, én robogtam lefelé. Annyira, hogy rám szóltak, hogy talán várjam meg a többieket. Onnantól fogva pedig ugrabugráltam lefelé, aztán mindenhol megálltam, felmásztam, lemásztam, visszamentem, hogy bevárjam a többieket. Állítom, hogy én akkor lefelé 2x akkora utat tettem meg, mint a többiek. És még visszaérve a turistaházba sem éreztem fáradtságot.
Életem egyik legnagyobb élménye maradt. És akkor és ott megértettem mi az ami felviszi a hegymászókat a csúcsra, minden nehézség ellenére. Vagy éppen elviszi őket az Északi sarkra, vagy a sivatag közepébe. Az élmény, hogy képes volt rá, hogy minden nehézség ellenére is el tudta érni azt amit kitűzött maga elé. És az az adrenalin löket amit ilyenkor kap az ember, súlyosan függővé tud tenni. Bár nekem nem volt alkalmam többször ilyesmire, de nekik biztos, hogy ez minden alkalommal megvan.
Az már csak hab a tortán, hogy olyan környezetben, ami amúgy is igéző.
Én ha eljutok a hegyekbe, úgy érzem, mintha kiszabadulna a lelkem, és minden kötöttségtől, gondtól, bajtól megszabadulnék.
