Talán gimis korunkban tanultunk először a Holokausztról. Persze, akkor még nem így hívták, és túl sok időt nem is szenteltek rá. Filmeket a háborúról számos szovjet kiadásban láthattunk, és esetleg még más baráti országok alkotásait. De azok nem a koncentrációs táborokról meséltek.
Kamaszok voltunk. Szégyellem, de bizony voltak olyan dolgok, amikkel még viccelődtünk is. Pedig volt osztálytársunk, aki elmondta, hogy az édesanyja csuklóján van egy tetovált szám.
Igazán arról, hogy mi történt könyvekből olvastam. Sok könyvet elolvastam erről akkoriban. Ez már adott némi képet arról, hogy mi zajlott a táborokban. De képi valójában nem láttam, nem láttuk.
A már említett lengyelországi kirándulásunk során Krakkó volt a központ, ott volt szállásunk, és onnan mentünk el Wieliczka-ba, ahol a faragott só csodájában volt részünk. És Krakkóból mentünk el Auswitz-ba is. Ne keressétek így a térképen. Lengyelül Oswiecim a városka neve. Szóval egyik nap oda vezetett az utunk. Szerencsénk volt, mert épp egy magyar csoport készült bemenni, így hozzájuk csapódtunk és magyar idegenvezetésben lehetett részünk.
1977-t írtunk ekkor. Azóta a tábort felújították, de nekem a korábbi kiállításról vannak emlékeim.
Ahogy haladtunk a táborban úgy halkult el egyre jobban a csoport. Ahogy megnézhettük az "emlékeket" úgy éledtek fel a könyvekben olvasott történetek. Láthattuk a krematóriumot, a csilléket, a "zuhany" helyiségeket. Igen, ezek is megrázóak. De az összegyűjtött emberi maradványok, a nagy üvegfalak mögött felhalmozott rengeteg emberi haj, az értéktárgyak, a ruhák, a cipők, a műlábak, szemüvegek, ezek valami olyan döbbenetet jelentettek nekem, és azt hiszem mindannyiunknak, akik ott jártunk, hogy már szinte a lélegzetünk is elakadt. Amikor ezeket láttuk, az már igazán emberekhez volt köthető. Hiszen emberek haja volt, emberek ruhája volt. És mindezt olyan mennyiségben láttuk egybe halmozva, ami egyértelművé tette, hogy itt nem egy-két emberről, hanem sok - sok százezer emberről volt szó. És amit mi láttunk az csak az, ami ott maradt.
A lelkünkre a végső csapást az mérte, amikor játékokat, babákat, baba ruhákat, és bébi cipőket láttunk az üveg mögött. Kis csecsemők és apró ártatlan gyerekektől megmaradt holmik. Akik még alig jöttek a világra, és egy bomlott elme miatt már távozniuk is kellett. És ráadásul milyen körülmények között. Mit vétetettek ők a világnak, hogy így kellett bevégezniük? Mi volt a "bűnük"?
Itt már azt hiszem mind sírtunk. Már régen nem szólalt meg senki, csak az idegenvezető mesélt:
- a tábor három nagyobb táborból állt
- nagyjából 1.100.000 ember halt meg csak ebben a táborban, ez a koncentrációs táborokban kivégzett emberek kb. 1/6-a.
- az ide hurcolt emberek többsége zsidó volt, de voltak közöttük cigányok, szovjet hadifoglyok, és más nemzetiségű emberek is sok-sok tízezren
- a táborba bekerült emberek kivégzések, orvosi kísérletek, éhhalál, és betegségek miatt haltak meg
- a II. táborban épült meg az első gázkamra. Egyszerre akár 600-800 embert is ki tudtak végezni ezekben. Futószalagon érkezett a halál.
- itt "működött" Josef Mengele.
Miután elhagytuk a tábort, még nagyon sokáig nem tudtunk megszólalni. Az "élmény" sokkoló volt. Mikor végre megjött a hangunk, csak annyit tudtunk mondani, hogy ezt MINDENKINEK látnia kell. Mindenkinek, hogy soha többé ne fordulhasson elő!!!
Bevallom, nem vittem el a gyerekeimet a táborba. Talán az is visszatartott, hogy féltem újra látni. Az ember már másképp gondol ezekre, akkor amikor saját gyermeki vannak. Tudom, hogy ők tudják, ez nem fordulhat elő soha többé. De mégis azt kell mondjam, szülők, vigyétek el a gyerekeitek, és nézzétek meg magatok is! Akár Auswitzot, akár bármelyik más, múzeummá átalakított koncentrációs tábort. Szolgáljon örök tanulságul, hogy EZ SOHA TÖBBÉ NEM TÖRTÉNHET MEG!!!
Nem akarok képekkel sokkolni. Egyetlen képet mutatok csak. Az interneten számos fotót találhat bárki. De ezt ott, a helyszínen kell látni, és tanulni belőle.
Ezen a képen egyetlen EGY nap áldozatainak holmiját láthatják.
Soha nem felejthetjük el azt, ami történt, és azokat akik áldozatul estek.
Nyugodjanak békében!
