A Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, Budapesten. Nem, nem, akkor még nem a Pukli volt az igazgató. Virág korszak volt. Aki oda járt a hetvenes években az tudja, hogy ez mit jelent.
A gimiben volt egy biológia-földrajz tanárunk. Simon Dénes. Sajnos már nincs köztünk. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy mindenki szerette. Pedig szigorú volt, voltak elvárásai felénk. Másrészt azt is kijelentette, hogy negyedikben már lehetőleg nem vállal osztályokat, max. a sajátját, ahol osztályfőnök. Hogy miért? Mert elsőben még kis nyuszik ülnek a padokban. Másodikban már nyiladozik a szemük. Harmadikban már rendesen kinyílik a csipájuk. És negyedikben már a szájuk is. Ő volt az a tanárunk a gimiben, aki rendszeresen arra áldozta a vasárnapjait a családja helyett, hogy kirándulni vigyen minket. Két-három hetente mindig volt egy-egy túra, de havonta egyszer egészen biztosan. Az esetek nagy részében a Pilisben jártunk. Ennek az volt az oka, hogy egyszerűbb és gyorsabb volt megközelíteni, illetve onnan hazatérni, mint bármelyik másik hegyvidékről. Mindig szívesen mentünk vele, pedig olykor rendesen meghajtott minket. Sokat könyörögtünk, hogy menjünk a Börzsönybe is. De az sajnos messze volt, ezért nagyon ritkán indultunk oda. Azért a Csóványosra vele másztam fel először.
Sok km-t gyalogoltunk vele. A túrákon kicsit nyitottabb volt, mint a suliban. Lehetett vele mindenféléről beszélgetni, és ő partner volt ebben. Mi pedig imádtuk, hogy felnőttnek tekint minket.
És milyen igaza volt abban, hogy miként változunk évről évre. Negyedikben, pláne, hogy nem is tanított minket, bizony elég pimaszak tudtunk vele lenni. A kirándulások vége felé rendszeresen szidtuk őt hallhatóan, hangosan, hogy mennyire elfáradtunk, és miért siettet minket ennyire. Egyszerű oka volt. Sietett haza a családjához, a kislányához, aki várta őt, hogy apa fürdesse, és mesét mondjon neki. Ezekre a reklamációkra általában csak annyit reagált, hogy na ti többet nem jöttök velem. Mi persze mondtuk, hogy nem is akarunk menni. Nem vagyunk őrültek.
Aztán hétfőn, ha összefutottunk vele a folyosón, megkérdeztük: - Tanár úr, mikor megyünk kirándulni? - Veletek? Soha - volt a válasz.
Szerda környékén már direkt kerestük, elmentünk és kirángattuk a tanáriból is: - Tanár úr, mikor megyünk kirándulni?
Természetesen mindig elvitt minket magával. De ezek a kis játékok mindig kellettek, és ő ebben is partner volt.
Köszönöm Dínó, hogy bejárhattam veled a Pilis ösvényeit, és hogy felmásztunk együtt a Nagy Hideg hegyre, majd onnan tovább a Csóványosra. Köszönöm, hogy elhintetted bennem a természet, a hegyek világa iránti szeretetet.
És még egy érdekes dolog. A gimis osztályunk nem volt kifejezetten jó osztály. Klikkek voltak, és a klikkek nem igen foglalkoztak egymással. Bizonnyal ennek tudható be, hogy osztálytalálkozók sem voltak gyakran.
Pár éve, véletlenül kiderült, hogy Dinó meghalt. A facebookon adtuk tovább egymásnak a szomorú hírt. Aztán valaki felvetette, találkozhatnánk. És azóta pár havonta rendszeresen összejövünk. Nem az egész osztály. Mondhatnánk, a kemény mag. De vagyunk páran akik rendszeresen ott vagyunk ezeken a találkozókon. És igazából, ezt is neki, Simon Dénes tanár úrnak köszönhetjük, hogy annyi év után kialakult mégis egy kis közösség az osztályunkból.
