Kislány koromban mindig nagyon vártam ezt a napot. Naná, hiszen ajándékot kaptam. Igazából nem emlékszem konkrétan ajándékra, de az biztos, hogy ha könyvet kaptam, azzal nem tudtak mellényúlni.
Viszont sajnálatos módon, a rossz időpont miatt pl. szinte soha nem kaptam virágot eme jeles napon. Régen ilyenkor csak nagyon drágán volt virág, mára meg már senkinek eszébe sem jut, hogy virágot vegyen. De nem baj, ha most nem írok erről, akkor fel sem merül bennem sem, hogy na de miért? (bocsánat, de nem hagyhattam ki)
És még volt egy fájdalmas pontom, hogy soha nem kaptam tortát sem. Ám miután ezt elpanaszoltam a férjemnek, ő meglepett egyszer egy tortával. Igen, egyszer. De mondjuk ma már nem is tudnék mit kezdeni egy egész tortával. Igen sokára fogyna el, és mióta a nagy üzletekben bármikor lehet tortát venni, már elmúlt ennek is a varázsa.
Bár nálunk a családban mindig felköszöntöttük egymást, de igazából sosem ünnepeltünk. Volt ajándék, puszilkodás és ennyi. Soha nem volt egy ünnepi vacsora, vagy ebéd. Nem voltak ezek a napok örömmel, boldogsággal együtt töltött emlékezetes események. Ezt sajnálom, mert bár hiányzik, de még sem tudtam tovább adni én sem a gyerekeimnek, hiszen nekem sem volt ez szerves része az életemnek. Ráadásul mivel én vagyok a nő a családban, így nyilván nekem kellett volna minden ilyen ünnepi vacsorát összehoznom, amire bizony kerek-perec kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó egész nap a konyhában görnyedni azért, hogy saját magam ünnepeltessem. Így hát nálunk nincs ünnepi közös étkezés. Bár erre most már egyéb okokból sem lenne lehetőség.
Még kislány koromban egyszer tartottam bulit is. Mit mondjak? Senki, én sem élveztem. Csak üldögéltünk és unatkoztunk.
Mi akkor még nem a lakásban nőttünk fel. Télen-nyáron az udvaron, a játszótéren, vagy az utcán voltunk - nem volt azzal akkor még semmi baj, és ott játszottunk, beszélgettünk és éltük az életünket. Egy bulin, ahol szülői szemek kereszttüzében kellett volna zárt térben csinálnunk valamit, valahogy nem ment. Egy darabig azt hittem, hogy azért volt így, mert én voltam unalmas, de voltam másnak is a buliján, és szinte hasonló volt a hangulat.
Akkoriban nem voltak még játszóházak, a mekibe se mehettünk, mert az sem volt, nem voltak party szervezők, szóval ha a szülők nem tudtak kitalálni játékokat, és az én szüleim nem tudtak, akkor bizony egy-egy ilyen esemény igen csak unalomba fulladt.
Így hát bennem soha, egyetlen egyszer sem merült fel azóta sem, hogy bulit tartsak. Ez mondjuk nem is hiányzik.
Na és persze voltak nevezetes évek. Amikor 14 lettem. És már megnézhettem egy-két olyan műsort is a tv-ben, amit csak 14 éven felülieknek ajánlottak. Más extrát nem éreztem attól az évszámtól.
A következő, amit nagyon vártam, és szerintem vár a mai napig mindenki, a 18 volt. Nagykorú lettem. És? Nem változott semmi. Ugyanúgy suliba jártam, otthon éltem, a szüleim tartottak el, és határozták meg nagyjából az életem. Bárki érzett valami extrát ettől a pillanattól?
Majd elérkezett a 20, a 30. És egyre furább volt, hogy amikor megkérdezik hány éves vagyok már nem azt mondom, hogy tizen.... vagy huszon..., hanem harmincvalahány. Ez már nem annyira tetszett, de azért megbarátkoztam ezzel is.
És akkor eljött egy újabb szám. Iszonyúan megviselt. Kb. két évig tartott amíg feldolgoztam magamban, hogy igen, eltelt több, mint a fele. Hogy már nem tervezek, nem tervezhetek úgy, hogy majd 10-20 év múlva úgy lesz, mert lehet meg sem érem, vagy már olyan állapotban leszek, amikor pont nem vagyok rá képes, vagy nem is érdekel. Persze, ha ezt felvetettem mindenki azt mondta, ugyan már, fiatal vagy még, simán elélhetsz még 20-30 évet is gond nélkül. De nekem az 50-t akkor is nagyon, nagyon nehéz volt elfogadnom. Egyre több gondom volt magammal, egyre kevesebbet bírtam már, és azt is sokkal nehezebb volt megcsinálni.
De nincs mit tenni. Attól mert nem tetszik, még ez a valóság. Így lassan beletörődtem, hogy amikor a koromra gondolok, az már úgy kezdődik, hogy ötvenvalahány év. Lassan tudomásul vettem és elfogadtam, hogy ma már sokkal lassabban leszek készen dolgokkal. De végül is ráérek. Szóval nincs ezzel gond. Cserében rájöttem, hogy mára valószínűleg sokkal bölcsebb is lettem. Nem arra gondolok, hogy én vagyok a bölcsek bölcse, de megéltem már pár dolgot, és úgy gondolom ezekből sok élettapasztalatra sikerült szert tennem. Ráadásul, legalább ennyi bonus legyen, úgy döntöttem, hogy már belefér, hogy sok dolgot úgy csináljak, úgy gondoljak, hogy az nekem legyen jó, és ne azzal foglalkozzak, hogy mások mit szólnak hozzá, nekik jó e, stb. Ha valakinek nem tetszik, az már legyen az ő problémája.
Mostanra már annyira sikerült elfogadnom az egész helyzetet, hogy sokszor már azt mondom, mindjárt hatvan leszek. Bizony, az idei az utolsó olyan évem, amikor azt mondom még, hogy ötven.... Vannak már jócskán ismerőseim, barátaim, rokonaim akik túl vannak a bűvös számon, így talán ezt az akadályt simán fogom venni, bár kezdetben fura volt még az is, ha valakire úgy gondoltam, hogy na már hatvan éves. Ám úgy látom rajtuk, hogy nincs vele semmi gond. Élnek tovább, mint hal a vízben.
Egyetlen dolgot tudok biztosan, és ezt a családommal már közöltem is. NEM AKAROK semmiféle bulit, meglepetés bulit vagy bármi egyebet majd jövőre a nagy napra. Ahogy eddig sem volt buli, én nem akarok ilyet jövőre sem. Ezt azért akartam leírni, mert én az elmúlt években voltam egy-két ilyen bulin, és jól is éreztem magam, és az ünnepelt is, de ettől még én nem és nem akarok ilyet.
De nem is ragozom ezt. Lehet fel sem merült senkiben, hogy valami ilyet szervezzen nekem, akkor meg minek beszélek itt róla ennyit.
Még egy dolog amit gondoltam leírok. Én már nem tudok rajta változtatni, mert így éltem, de legalább már látom és tudom, hogy annyira nem jó az, hogy mindig várunk valamit. Várjuk, hogy óvodásból iskolások legyünk, aztán hogy vége legyen a tanévnek, hogy leérettségizzünk, egyetemre menjünk vagy dolgozni, hogy családunk legyen, gyerekeink szülessenek, majd nőjenek fel, mert akkor már mennyivel könnyebb lesz. Várjuk, hogy csak ez elmúljon, vagy csak az megtörténjen. Mindig várunk valami jövőbeli eseményt. És annyit várjuk ezt, hogy egyszer csak eljutunk oda, hogy a nagy várakozásban véget ér az életünk, és mi nem a mindennapjainkat élveztük, éltük át, hanem csak vártunk és vártunk.
Jó lett volna úgy élni, és még próbálkozom vele én is, hogy tudjuk megélni a pillanatot, hogy tudjunk örülni annak ami épp történik, vagy átélni fájdalmat, ha épp az ér minket. Jó lenne, jó lett volna nem mindig csak várni, és hajtani az időt, a napokat, hogy megtörténjen az, amire éppen várunk.
De azért még talán nem teljesen késő. Ahogy írtam már erről, új dolgok történnek velünk, komoly változások vannak most az életünkben. Próbálom ezeket már így megélni. Örülni minden nap, ha valami jó történik, és dühöngeni, ha nem. És próbálok nem arra koncentrálni, hogy történjen már meg valami amire nagyon várok, várunk. Rajta vagyok az ügyön.
Ja, de azért már nagyon várom a költözés napját. Egyre türelmetlenebbül. :D
