Sziasztok!
Ma arról kell írnom, ami idegesít, nagyon. Pillanatra el is gondolkodtam, hogy van-e ilyesmi, mert nincsenek mániáim, hogy jaj ezt vagy azt utálom, és zavar. De azért találtam egy-két dolgot.
- Mindig igyekeztem a legjobban végezni a munkáimat, és nem úgy, hogy más is hozzá férjen. Szóval azt hiszem rendes dolgozó voltam mindig. Még butának sem tartom magam, sőt, azt hiszem vagyok már olyan korban, hogy nyugodtan kimondom, igen, van eszem, egészen okos vagyok. Így ha megmondják, hogy mit kérnek tőlem munkában, akkor én azt megcsinálom. Ha valami nem világos, akkor addig kérdezek, amíg már tudni fogom mi az amit várnak tőlem. És megcsinálom. Ám ha ilyenkor visszaadják, hogy nem így gondoltam, hanem amúgy, attól valóban agyvérzést tudok kapni. Mert ilyenkor úgy érzem hiába töltöttem vele perceket, vagy órákat, hiába tettem oda magam, az egész mehet a kukába, mert valaki figyelmetlen volt, és amikor kérte tőlem az adott dolgot, akkor nem volt annyira figyelmes, nem tisztelte annyira a munkámat, hogy pontosan elmondja mire gondolt. És ezt nem szeretem. Nem szeretem, ha nem tisztelnek meg, ha semmibe veszik azt, amit elvégzek és leteszek az asztalra.
- Nagyon nehezen viselem, ha valaki buta. Bocsánat, de ez van. Én sem tudok mindent, és nagyon tisztelem is azokat, akikről nyilvánvaló, hogy nálam sokkal okosabbak és sokkal többet tudnak. De amikor valakinek fekete sötétség van a fejében, én azt nagyon nehezen viselem. Még akkor is, ha tudom, hogy nem feltétlenül tehet róla, mert hiszen lehet ez eleve egy születési adottság, amiről nyilván nem tehet, vagy felnőhetett olyan környezetben is, ahol nem volt lehetősége arra, hogy tanuljon, okosodjon. Ennél jobban már csak a korlátolt butaságot gyűlölöm. Attól valóban el tudja önteni az agyamat a vörös köd.
- Azt is nagyon nehezen viselem, hogy nem tudunk nemet mondani. Illetve ha nemet akarnánk mondani, akkor csak sunyin meghúzódunk, próbálunk eltűnni a színről, hátha észre sem vesznek minket. Sajnos belekerültem már nem egyszer olyan szituációba az életem során, amikor vártam volna valakitől valamit, egy választ, valami reakciót, vagy legalább egy mondatnyi magyarázatot, hogy mi miért történik úgy ahogy, ill. miért nem történik. És felnőtt emberek nem képesek arra, hogy ilyenkor azt mondják, hogy bocs, de nem. Isten bizony még magyarázatot sem várnék, bár persze nem zavarna. De legalább annyi becsület lenne bennük, hogy oda álljanak és elmondják a válaszukat az adott helyzetre, és kimondják azt, hogy NEM.
- A nagyképű, öntelt embereket is nehezen viselem. Mára már tudom kezelni őket, de ez hosszas tanulási folyamat volt. Nem tudok elképzelni semmi olyan szituációt, amitől bárki jogot formálhatna arra, hogy öntelt legyen és nagyképű. De ráadásul általában azok viselkednek így, akiknek aztán tényleg semmi okuk rá.
- Azt sem viselem el, ha hülyének néznek, és ha meg akarják nekem mondani, hogy mit kellene tennem. Na ettől tüzet okádok!
- A hazugság sem az a kategória amit tolerálni tudok. Bár ahogy múlik felettem az idő, igen, én is egyre többször kényszerülök rá, mert olyan szituációkba kerülök, hogy mindenkinek az a legjobb, ha nem mondok igazat. De amikor valaki egyik hazugságból a másikba csap, és a végén már önmaga sem tudja miről is beszél, miközben én őszinte, becsületes és elfogadó voltam vele szemben, attól harapok.
A végére egészen belejöttem. Így hirtelen most ennyi.
