Ha jól emlékszem ott tartottam, hogy készen volt az alap, megvettük a falazó elemeket, és a cserepet a tetőre.
Sikerült nyílászárókat is rendelnünk, amik igazán szépek voltak. Azóta sem voltak sehol olyan szép ajtóink, mint ott. Mahagóni színűek voltak már gyárilag, és sötét sárga üvegezésük volt, valamint a kilincsek is szépek voltak hozzá. Ezekre sokáig vigyáztunk, mielőtt be lettek építve. Az ugyaninnen rendelt ablakok már nem voltak ilyen szuperek, nagyon elvetemedtek, és később még sokat fáztunk ezek miatt is.
Valamint rendeltünk elemes konyhabútort is. Ez akkoriban még nem volt általános, és bizony jó hosszú időre ígérték, ezért is mertük megrendelni. Aztán kb. 6 hónap múlva szóltak, hogy megvan. Nekünk meg még nem volt hova tenni. Szerencsére a szomszédaink pincéjébe befogadták. Legalább másfél évet állt ott.
Ezen a fényképen is az a bútor van még. Az már csak véletlen volt, hogy a bútor család neve is Nikolett volt, mint a lányunk neve.
Na szóval, neki fogtunk falazni. Ebben szinte állandó segítségünk volt Tamás, aki alapvetően az építkezés műszaki vezetője volt. De ő már épített házat, így bár kezdetben csak olyanokban akartunk segítséget kérni, hogy mi is az a malter, a végén valahogy ott ragadt és dolgozott velünk keményen, tény, hogy nem ingyen, de nem is tudtunk neki horribilis órabért adni.
Szóval Tamástól megtanultuk mi is az a malter, és legnagyobb örömömre közölte, hogy csináljunk egy keretes szitát, amin át kell rostálni majd a kész maltert. Gyűlöltem vakargatni, nagyon, de nagyon lelassította az egészet. De tény, hogy ha egyszer egyszer nem csináltam meg, akkor az ujjaikkal tapogatták ki a kavicsokat és szórták ki a malterből a falazók alól, mert ha ott maradt, akkor billegett az egész.
Ezzel együtt a falazás szerintem minden építkezés leglátványosabb része. Nekünk ráadásul elég nagy falazó elemeink voltak, így még szaporább volt az egész. Tény, hogy a főfalakat olyan elemekből raktuk, amiknek darabja simán megvolt 30 kg, így amíg egyáltalán oda lettek készítve az alapok mellé, ill. amíg onnan sorra rakták egymásra, hát igen csak megizzadtak. Izmosodtak rendesen a fiúk, ez van.
A válaszfalak felhúzása is izgalmas, hiszen lassan kialakul a jövendő lakás. De azért az már nehezebb volt, hiszen keskenyebb elemek voltak, és azt függőbe rakni már komolyabb figyelmet kíván.
Az egész falazás alatti szlogen az volt, hogy lesz ez még vakolva, ha valahol kicsit durvább volt a függőtől, vagy vízszintestől való eltérés.
Aztán jöttek olyan feladatok, hogy ahogy emelkedtek a falak, úgy kellett beállítani az ajtókat, ablakokat. Laikusként ki gondolná, hogy azokat azért nem is olyan egyszerű úgy beállítani, hogy szintben legyenek egymáshoz képest. Ehhez volt egy slagos vízszintezőnk. Bocs Tamás, de szerintem te sem voltál biztos a használatában, mert rengeteget kínlódtunk vele, és azért nem sikerült minden ablakot és ajtót úgy beállítani, hogy tökéletesen passzoljanak egymáshoz, de amatőrökhöz képest egészen jó lett az eredmény.
Ahogy emelkedtek a falak, úgy merült fel, hogy bizony fa anyagra is szükség lesz a fedélszékhez. Visszautalnék arra, hogy akkoriban semmiféle építkezéshez szükséges anyagot nem lehetett könnyen beszerezni.
Így fa sem volt. Ennek a megvétele egészen kalandosra sikeredett, hasonlóan a cseréphez.
A létező összes tüzépet Budapesten végig telefonáltam. Nem egyszer, nem kétszer, sokszor. Aztán az egyiken azt mondták, hogy azon a héten, talán pénteken érkezik áru. Ám ha szeretnénk belőle, akkor nyitásra legyünk ott. Ekkor még naivan mondogattam, hogy mire lenne szükségünk, de a telefon túlsó végén csak annyit mondtak, legyünk ott nyitás előtt.
Így hát már reggel fél hétkor ott parkoltunk a Tüzép telep mellett, és ácsorogtunk a bejáratnál nagyon sokad magunkkal együtt. Hétkor kinyílt a kapu és az a sok ember megrohamozta a lerakott gerendákat, és aki előbb elért egy-egy kupacot, arra leült és az onnantól az övé volt. Azt hogy méretekben megfeleljen, azt csak nagyon szemre tudta megnézni mindenki, mert elég volt egy perc késlekedés és máris elkelt a kiszemelt gerenda. Szerencse, hogy mint mindig, ide is ketten mentünk. Így én ültem a gerendák tetején, emberem pedig ment fizetni.
Kisebb csodával ért fel így is, hogy sikerült faanyagot vásárolnunk.
Eljött az ősz is a falazós nyár után, pénzünk már alig-alig volt, de a házat tető alá kellett volna rakni, hogy a hamarosan beálló télben ne ázzanak meg a falak, és aztán ne fagyjanak meg.
Az egyértelmű volt, hogy a tetőt mi nem fogjuk tudni megcsinálni. Erre Tamás is azt mondta, hogy bocs, ehhez nem ért.
Neki fogtam ácsot keresni. Nem, nem az interneten, hiszen még pc sem volt akkoriban Magyarországon, hanem újság hirdetések alapján. Senki nem ért rá. Ősz volt, az ács munka dandárja. A végén sikerült valakit kifogni, aki azt mondta, rendben, elvállalja, és aki pénzt sem kért sokat, ami nekünk bizony létkérdés volt. Eddigre már elfogyott a hitel, amit kaptunk és az összes Áfa visszatérítés is. Arra már nem emlékszem mikor, de ahhoz hogy befejezzük a házat, fel kellett vennünk személyi kölcsönt is.
Szóval jöttek az ácsok. Férjem találkozott velük, megállapodott velük. Egy fiatal fiú volt, két idősebb emberrel. A srác előleget kért, mondván most lett önálló, szerszámokat kell vennie. Naivan adtunk neki. Nem kell nagy összegre gondolni, bár nekünk csillagászati volt. Talán ha összesen adtunk neki 20 ezer forintot.
Aztán eljött a hétvége, kimentek a telekre, férjem is. Én nem, mert ebben nem tudtam volna segíteni. Majd késő délután megérkezett a férjem. Csodálkoztam, hogy hogy ilyen korán? Kiderült, hogy az egyik idősebb férfi szívrohamot kapott munka közben. Mentőt hívtak hozzá, és miután az elvitte, be is fejezték a munkát.
Hát nem kezdődött jól, de sebaj, majd folytatják és legfeljebb a férjem többet segít, gondoltam még ekkor.
Ám soha többet nem láttuk az ácsot és a társát sem. Próbáltuk telefonon elérni, de amit megadott számot, ott nem is ismerték. Elmentünk az általa megadott címére, ahol szintén fogalmuk nem volt kiről beszélünk. Próbáltuk megtalálni azt, aki ajánlotta, de ez sem sikerült.
Ott álltunk az ősz közepén, és nem volt már pénzünk sem, hiszen ami volt elkérte előlegben, és tető kellett volna a házra.
Egyetlen szerencsénk az volt, hogy a szelemeneket már felrakták, ill. egy pár szarufát is felállítottak.
Nem volt mit tenni, bevállaltuk a lehetetlent, hogy mi rakjuk fel a fedélszéket is. Annak az egy pár szarufának a mintájára készült el az egész tető.
Nem volt láncfűrészünk, nem volt fűrészgépünk. Volt keretes fűrészünk, rókafarkú fűrészünk, egyik sem túl jó. Ezeket egyébként a srác hagyta ott, száz éves darabok voltak, és erre kellett ugye az előleg, hogy szerszámot vegyen.
Mit mondjak, kőkemény munka volt, és teljesen ismeretlen számunkra. Úgy jöttem mentem ott fent a faállványzaton, a fogópárokon lépkedve nem is tudom hány méter magasban, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Úgy kellett felmászni a falon odáig.
Sosem felejtem, amikor a szomszéd asszony megkérdezte, hogy nem félek? Mondtam, hogy nem, de ha félnék sincs más megoldás.
És megcsináltuk. Irgalmatlan mennyiségű 100-s szöget vertünk bele az egészbe. És nagyon igyekeztünk a lehető legjobban megoldani. Igazából nem is lett rossz, később a cserép alatt egy helyen látszott csak, hogy kicsit homorú a tető ott.
A tetőléceket felrakni már segített Tamás, mert bizony annak is van egy spéci módszere, hogy a cserép majd jól üljön rá a lécekre, és a kúpcserép is passzoljon az egészhez. Mondjuk nem lett maga a tökély, de készen volt.
Olyan dolgok, mint hogy csatorna, meg a tető szélek lezárása sosem történt meg. Erre már sem pénzünk, sem erőnk, sem tudásunk nem volt.
Sajnos semmiféle szigetelés nem került a cserép alá. Még fólia sem. Pedig azt legalább rakhattunk volna, de nem is tudom, miért nem tettünk. Ennek később még volt szerepe abban, hogy eladtuk ezt a házunkat.
Közben olyan fontos momentum, mint a födém elkészítése ki is maradt a történetből. Így azt most mesélem el.
Szóval mikor álltak a falak, födémet kellett rakni rá. Ehhez be lett körbe zsaluzva az egész. Természetesen minden kézzel, mindenféle hulladék faanyagból. Be is kellett vasalni, amihez megint kézzel lett meghajtva a betonvas. Csak raktuk, kötöztük, raktuk, kötöztük.
Ráadásul volt egy olyan terület a házban, ahova ún. monolit betonból kellett födém. Ez azt jelentette, hogy oda nem lehetett betongerendákat rakni, és kefniket sem, hanem ott alá kellett zsaluzni a jövendő plafont és az egész területet keményen bevasalni, mielőtt beton került volna bele.
Tamás statikus. Ő volt az, aki minden hétvégén kijött megnézni, hol tartunk a vasalással és minden héten közölte, hogy kevés, tegyünk még bele, ha nem akarjuk, hogy ránk szakadjon. A végén már szinte sírva mondtam neki, hogy ha még egy szál vasat belerakunk, akkor az egész súlyától fog leszakadni. De nem hatották meg a könnyeim. Hogy utáltam őt akkor! :)
Mikor mindezzel készen voltunk, jött a koszorú bebetonozása. Igen, megint lehetett betont keverni, és feljuttatni a fal tetejére, hogy beöntsék a zsaluba. Lassú, nehéz munka volt, bár volt csörlőnk, szintén Tamás jóvoltából. Azonban a sok vas közé nem folyik be csak úgy a beton. Csömöszölni kell. Addig döfködni valamivel, amíg mindenhova bejut a folyékony beton.
De végre ez is készen volt, lehetett locsolni és várni, hogy megkössön.
Majd eljött a pillanat, hogy felkerüljenek a betongerendák is az egészre. Erre már nem is emlékszem hol és hogy vettük, de ez sem volt egyszerű.
Igen ám, de egy ilyen gerenda baromi nehéz. Egyértelmű volt, hogy a két fiú nem fogja tudni felráncigálni a koszorúra.
Mi legyen, hogy legyen?
Hála az égnek, ahol a férjem dolgozott, és ahonnan a C fuvarokat is kaptuk, volt egy KCR-s daruval dolgozó teherautó is. Sikerült a vezetőjét megkérni, hogy jöjjön ki és rakják fel a gerendákat. Meg is érkezett, megkezdték a munkát, és közben azt láttam, hogy a teherautó hátsó kerekei egyre jobban süllyednek el a földbe.
Talán még emlékeztek, hogy bevezették az utcába a gázt. Ekkor már régen megvolt, és vissza is lett temetve a kiásott árok. De továbbra is föld út volt, és a nagy súly alatt a laza földréteg megsüllyedt. Egészen addig, míg egyszer csak a hátsó kerekek tengelyig el nem merültek a megsüllyedt földbe. És onnantól se előre se hátra, mozdulni sem tudott az nagy jármű. Ahogy próbált előre kimenni csak egyre jobban elsüllyedt. Hátra nem volt helye menni, de sejtem amúgy sem sikerült volna. Már félig meg is dőlt az egész. Nagy volt az ijedtség, a kétségbe esés, hogy most mi lesz?
Aztán valakinek eszébe jutott, hogy van a kocsin csörlő. Így be lett akasztva előre a csörlő, és saját magát emelte ki így a gödörből. Mi pedig rohantunk és próbáltunk mindenféle fatrepniket a kerék alá tenni, hogy meg tudjon mozdulni a teherautó, ill. hogy fel tudja rakni a további gerendákat is. És ez is sikerült. Bár én nagyon féltem, hogy ott fogja a rozsda megenni a teherautót is, meg a házunk is az enyészeté lesz.
Így végül minden gerenda fent volt, elrendeztük őket és lehetett reptetni a kefniket. Na az sem egy könnyű munka. De egyszer csak plafon került a földszinti rész fölé. Már csak le kellett betonozni az egészet. Ugye mondtam, hogy iszonyat mennyiségű betont kevertem!
És természetesen csak a kész és kellően megkötött födémre került rá a faszerkezet, és a cserép is.
Nagyon kemény időszakon voltunk túl ismét, de állt a házunk!
Talán van még aki emlékszik arra, hogy ebben az időben egy-egy ház épült akár 5, de olykor még 10 évig is, kalákában. Mi ketten, ill. Tamással együtt hárman építettük.
Apukám olykor megkérdezte egy-egy hétvégén, mikor haza értünk, hogy na hol tartunk, hány év múlva fogunk beköltözni? És amikor azt mondtam neki, hogy a következő év karácsonyát már ott fogjuk ünnepelni, mindig elnézően mosolygott rám, hogy ugyan, hiszen ketten ill. hárman dolgozunk, mások kalákában sem építik fel 2-3 év alatt, és örüljek ha 5 év múlva beköltözünk.
De mi nem foglalkoztunk ezzel, csak dolgoztunk, dolgoztunk.
Ám ahogy ott eljött ekkor a tél, úgy most én is befejezem, és a végső fejleményekről majd már csak legközelebb írok.
