Azt ígértem ma mesélek a Retyezátról.
Gyanítom ez olyan hegyvidék Romániában, amiről messze nem tudnak annyian, mint mondjuk a Hargitáról.
A Retyezát Románia dél-nyugati részén terül el, Dévától még délre. Különleges, szépséges világ.
Mi vonattal indultunk Kolozsvárról, talán át is szálltunk valahol, majd arról volt szó, hogy akkor busszal megyünk tovább. Ez volt az első meglepetés, mert a "busz" egy teherautó platója volt padokkal berendezve. Nem tudom utazott-e bárki ilyenen, de a rugózás mondjuk nem olyan, mint egy limuziné. A légkondi is hagy némi kívánni valót maga után, a tiszta hegyvidéki levegő erősen keveredik a felvert porral. Viszont roppant vidám társaság utazott rajta, hiszen közülünk még soha senki nem ült ilyen "buszon", így minden zökkenésnél a hegyi utakon, ahol aszfalt soha nem is volt, kátyú, és nyomvályú annál több, szóval minden zökkenésnél hatalmas nevetésben tört ki mindenki.
Majd egy órát zötyögtünk, és már azt hittük, hogy valahol a brazil dzsungel legközepén vagyunk, mikor végre megállt a busz, és mi sorban leugráltunk róla. Akkor még azt hittük a legnehezebb szakaszon immáron túl vagyunk.
Persze, nem csak mi utaztunk ezzel a busszal, más túrázók is érkeztek velünk, de nyelvi nehézségek okán hiába próbáltuk őket kérdezni, merre kell tovább menni, nem sikerült semmiféle információt szereznünk. De semmi gond, hiszen ott volt velünk Sanyi, a túravezetőnk. Ő pedig a velünk szemben lévő susnyásra mutatott, hogy ott kell felmenni, és majd ott találjuk meg a turista ösvényt. Csak úgy súgom, a többi turista nem erre indult el. Mi viszont igen. Hátizsákokkal, az ehhez nem szokott hátunkkal, hiszen akkoriban nem hordott mindenki a hátán egy szütyőt bármerre is ment, szóval megpróbáltunk árkon-bokron, szúrós, tövises, sűrű dzsungelen át feljutni az ösvényre, és mindezt konkrétan torony iránt, minden különösebb lankás hegyoldal nélkül.
Mire felértünk, ami így utólag visszatekintve nem volt egy hosszú szakasz, konkrétan szakadt mindenkiről a víz, alig éltünk, levegőt senki nem kapott, kissé megtépve a ruhánk, zsákjaink imbolyogtunk végre az ösvényen, ahol már vidáman meneteltek jóval előttünk a többiek a buszról.
Mikor megkérdeztük Sanyit, hogy mi miért torony iránt lettünk ide felhajtva, csak annyit mondott, hogy megnéztem mire vagytok képesek.
Nos, így kezdődött. Ez volt az első, igazi "hegymászó" élményem, kalandom. Az viszont biztos, hogy innen már vidáman sétáltunk fel a Pietrele turistaházhoz. Na nem azért, hogy ott szállásoljunk, mert sátrakat vittünk magunkkal. De a turistaház körül vertük fel mi is a sátrainkat, együtt még sok-sok túrázóval.
Sajnos, ahogy mondtam, nincsenek innen saját fotóim. Ezért ma is csak hozott anyaggal tudok szolgálni. www.catavencii.ro
A turistaház egy patak partján épült fel, így mi is a patak mentén vertük fel a három sátrat. Addig azt hiszem sosem gondoltam át, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni egy sátor felállításánál. Pedig nem csak úgy puff, itt jó lesz alapon működik.
Figyelni kell arra, hogy ne legyen közvetlen a víz parton, hiszen egy nagyobb eső, ami a hegyekben bármikor előfordulhat, el is moshatja a sátrat.
Figyelni kell arra, hogy ne legyen túl közel másokhoz, mert a feszítő kötelek miatt összeakadhat az ember.
Az is fontos, hogy a bejárata dőlt terepen lefelé legyen. Így nem fog befolyni az eső, és a fejünk is feljebb lesz, mint a lábunk.
Nem baj, ha nem csak kövek vannak a sátor alatt, bár ha van, aki bírja a sziklát a dereka alatt, akkor nem gond.
Nagyjából ezeknek a paramétereknek próbáltunk megfelelni, és egyszer csak állt a három sátor.
Bekerültek a hálózsákok, a hátizsákok. Tábortüzet raktunk, és végre vacsoráztunk.
Soha életemben nem ettem annyi májkonzervet, mint ezen az úton. Szinte mindenkinél volt. Némi extra volt a turista szalámi. De sebaj, éhes, fáradt társaság voltunk. Szerintem bármit megettünk volna.
Másnap csúcstámadás volt, de erről majd csak holnap mesélek. Kedv csinálónak azért itt van egy kép az első vízesésről, ami az utunkba esett, és amin fel is kellett másznunk. Persze, ez is hozott anyag.
