2016. június 20., hétfő

Utazzunk ma is! Malévos emlékeim egy része

Nézegetem a statisztikát, és az a gyanúm főleg nők olvassák a blogomat. Hogy miből szűrtem ezt le? Az egyik legkevesebb olvasót a foci EB-ről írt posztom vonzotta. Ebből gondolom. Bár nyilván más csajszik is szeretik a focit, ahogy én is. De mégis az a gyanúm, hogy a lányokat-asszonyokat nem annyira érdekelte ez a poszt.

Rendben, értettem, akkor ma is utazunk.

Talán már eddig is kiderült, hogy szeretek utazni. Saját erőből külföldre leginkább csak a szomszédos országokba jutottam el, legalább is ifjúságom hajnalán ez mindenképpen így volt. 
Az egyetem elvégzése után az első munkahelyem viszont nagyon szerencsés volt ilyen szempontból. Akkor a MASPED-nél dolgoztam, a tranzit osztályon. Így mi abban a kivételezett helyzetben voltunk, hogy nyugati partnerekkel is dolgoztunk. Ez 1981 táján ritka lehetőség volt. 
A főnökeink rendszeresen jártak meglátogatni a nyugati üzletfeleket, és mivel nagyon jó fejek voltak, mindig úgy utaztak, hogy egy valaki beosztott is velük mehetett. És még arra is mindig figyeltek, hogy lehetőleg mindannyian utazzunk legalább egyszer egy évben.  
Így esett, hogy életem első "nyugati" utazása az akkori Jugoszláviába vitt el. Első úti célunk Szabadka volt.
Alig egy napot ha ott töltöttünk, de amire nagyon emlékszem, egészen más hangulata volt a városnak, mint nálunk bármelyiknek. Valahogy olyan nyitott, vidám volt. És az ottani emberek sokkal csinosabban, igényesebben voltak öltözve, mint mi akkor. 
Elmentünk egy nagy üzletközpontba is, talán egy akkori plazába. Biztosan volt benne több üzlet is, bár azért nem volt akkora, mint a mostani budapesti plazák, de ami nagyon megmaradt, az egyik üzletben kapható nagyon vastag, nagyon puha gyönyörű szép frottír törölközők. Na, ez van, mondtam már, vizuális memóriám van, és vannak amik beleégnek. Akkor is, ha nem különösebben fontos dolgok.
Innen Belgrádba mentünk tovább. Vonattal. Ez fontos a későbbiek miatt.
Belgrádban már több napot eltöltöttünk, és a tárgyalások után sétálgattunk a városban, illetve mi is csatlakoztunk a rengeteg teraszon üldögélő emberhez egy kávéra, üdítőre. Igazi mediterrán hangulat volt. Sok vidám, jól öltözött ember, jöttek-mentek, intézték a dolgaikat, és ha volt egy kis idejük, akkor leültek valamelyik kávézó, étterem teraszára és élvezték a csodás napsütést. Nagyon-nagyon tetszett.
Sajnos azóta sem jártam Belgrádban. Nagyon szomorú, hogy mióta én ott jártam a délszláv háború milyen pusztítást, rombolást okozott a területen, és még fájóbb, amit bizonnyal az emberek lelkében okozott. Nem emlékszem különösebben a városra, sajnos. De nekem akkor annyira új volt minden. Már eleve, hogy üzleti tárgyalásra menjek. Hogy a tárgyalások németül folytak, és én nem tudok igazából németül. Általános sulis koromban tanultam 3-4 évig, de egyetlen mondatot sem tudnék összerakni. Így az is nagyon komoly koncentrációt igényelt tőlem, hogy a tárgyalásokon ne csak buta nőként bazsalyogjak, hanem próbáljam felfogni miről van szó, és ha másképp nem is, de legalább a főnököm segítségével válaszoljak is. Ezért nagyon fáradt voltam már mire kiszabadultunk sétálni. 
De azt hiszem, hogy Belgrád nagyon szép város. Jó lenne még egyszer megnézni.
Ám igazából a nagyon nagy élmény csak a haza utazásunk során ért.


Ehhez tudnotok kell, hogy mivel kislány koromban jónak bizonyultam nyelvtanulásban, sokan sokszor mondták, hogy menjek el majd stewardessnek. 
Én soha nem repültem. A reptéren is csak azért jártam, mert volt egy barátnőm, akik évekig külföldön éltek és mikor ők elmentek kikísértem őket, vagy elébük mentem.
Szóval a repülés olyan elképzelhetetlen, elérhetetlen álom volt számomra, amiről mindig azt hittem, hogy olyan egyszerű és szegény földi halandók, mint én, sohasem fogják kipróbálni. Talán ezért is tett rám mindig annyira mély benyomást, ha valaki megjegyezte legyek majd stewardess.
Sokáig álmodtam, hogy utazok valahova, repülővel. De a gép sosem szállt fel.

Stewardess ugyan nem lettem, de Belgrádból repülővel utaztunk haza. 
Az is egy fontos info, hogy szinte az összes kolléganőm félt a repüléstől. Így a férfi főnökeink mindig meg kellett küzdjenek a rettegő kolleginák félelmeivel. Ezért velem kapcsolatban is erre készült a főnököm.
Már az is egy különleges dolog volt, ahogy becsekkoltunk. Talán van még aki emlékszik a nagyon piros indigós repülőjegyekre. Akinek ilyen a kezébe került, az már valami kivételezett helyzetben volt, hiszen repülni készült. Szóval be kellett csekkolni, nem magyarul. Persze, elvileg angolul beszéltem már akkor is, de erősen kihangsúlyoznám, hogy csak elvileg. De azért leküzdöttem az akadályt. :)
Útlevél ellenőrzés is megvolt. Akkortájt még nem voltak olyan biztonsági ellenőrzések, mint mostanában, így az nem jelentett gondot.
Aztán bejutottunk a Kánaánba, a tranzitba. Egy olyan helyre, ahol az üzletekben csupa olyasmit lehetett kapni, amiről itthon még álmodni sem mertünk. Ahogy mindenki, én is valami italt vettem apukámnak. Sejtem, hogy örült, mert ő soha nem ivott ilyen extra italokat. Bőven beérte a sörrel, és a kövidinkával, ha egyáltalán ivott valamit.
Aztán egyszer csak bemondták, hogy lehet beszállni a gépünkbe. Jó kis MALÉV gép volt, talán TU154-s. Minden csodaszámba ment.
A feliratok, a levegőztető, a kis lámpa a fejünk fölött. Amikor a stewi elmutogatta, mit hol merre miért. Aztán ugye be kellett kapcsolni az öveket. És egyszer csak a gép elkezdett gurulni.
A főnököm próbált volna nyugtatni, hogy nem kell félni, de mondtam, hogy felejtsen el, csupa izgalom vagyok, és alig várom az egészet. Nem kicsit csodálkozott.
Végre kigurultunk a felszálló pálya végébe, ahol megálltunk. Akkor még fogalmam sem volt miért, és kezdtem bizony aggódni, hogy nem lesz itt semmi a végén a repülésből.
De persze a gyakorlottak már tudják, hogy szó sem volt erről. A gép megállt, és a pilóták szép lassan felnyomták a tolóerőt, amikor is a gép már olyan mértékben dübörgött és rezgett, hogy az ember úgy érezte mindjárt szétrobban attól a hatalmas erőtől ami benne van - komolyan mondom, amíg írom is tiszta libabőr lettem - és aztán hirtelen, mint amikor letépi magát a kutya a láncról teli erőből feldübörögtek a motorok és mi olyan tempóban kezdtünk gurulni a kifutó pályán, amiről nem is álmodtam. Brutális érzés! Aztán alig telt el pár pillanat és huss, a hatalmas vasmadár máris elemelkedett a földről. Folyamatosan emelkedtünk, egy-egy magasságon megpihentünk, majd újra feljebb vitték a gépet, míg elértük az utazó magasságot.
Ha valaki repült már Belgrádból Budapestre, akkor tudja, hogy alig egy óra a távolság repülővel. Így mire kikapcsolhattuk az öveket, és hozták az enni és innivalót, már meg is kezdtük az ereszkedést, és hipp-hopp a gép már landolt is Ferihegyen.
Mikor gurultunk be az épület elé a főnököm megkérdezte, hogy na milyen volt, nagyon féltem?
Csak annyit tudtam kérdezni tőle, mint a Vidámparkban, hogy: "Nem megyünk még egy kört?"

Számomra egy csoda, mind a mai napig, hogy egy ilyen súlyú vasszerkezet képes a levegőben "lebegni", ill. repülni és még arra is menni, amerre a pilóta akarja. 
Talán a közlekedés nem mindennapi jellege miatt, nyilván az ára miatt is, olyan különleges nimbusz veszi körül a repülést szerintem még ma is az olcsó fapados járatok ellenére is, ami vagy örökre elvarázsolja azt aki átélte, aki részt vehetett benne, vagy örökre utálni fogja. Én az elsőkhöz tartozom.
Talán meglepő lesz, de a férjem, mielőtt megismertem sport repülő volt. Pilóta szeretett volna lenni. Ilyen-olyan okokból ez nem sikerült neki. 
Aztán a kerozin füstje megcsapta a lányomat is. Ferihegyen, a Malévnál talált munkát magának, és azonnal beleszeretett. Nagy álma volt, hogy stewardess legyen. Nem olcsó elképzelés ez, mert jó pénzbe kerül a tanfolyamok és engedélyek megszerzése, de minden pillanatát imádta.
Aztán stewi lett belőle. Igen, anno nekem ajánlgatták, és ő valósította meg. De nem, ne gondolja senki, hogy én ültettem el benne ezt a vágyat, és az én álmaimat általa véltem valóra váltani. Ez teljesen az ő vágya volt.
Mint ahogy az is, hogy nagyon gyorsan felismerte, nem neki való az "álommeló". Sajnos egészségileg sem bírta, állandó arcüreg gyulladással küzdött a sok le- és felszállástól. De míg ahhoz, hogy megkapja valaki a stewardess végzettségről a bizonyítványt nagyon sokat kell tanulni, addig ezekre az ismeretekre a mindennapi utak során szinte semmi szükség nincs. A kommunikáció az utasokkal kimerül a Tea? Coffee? kérdezgetésében, és nagyjából ennyi. Épp nemrégen mondta, hogy ha volt egy egy turbulencia, annak ők már kifejezetten örültek, mert volt legalább valami történés is azon az úton. 
Szóval bizony alig várta, hogy az álommelóból elküldjék. Mert télen, karácsony után, amikor a szezon kicsit lejjebb ment, olyankor a stewikat elküldték 1-2 hónapra. Aztán persze a többséget ismét felvették, de a lányom ekkor már nem akart repülőn dolgozni.
Ám a kerozin füstje azért hatott, mert természetesen a reptérre visszament dolgozni, és boldogan végezte a munkáját tovább a check-in pultok mögött. Kezdetben mint sima agent, ám hamarosan már supervisorként, segítve az agentek munkáját.

Aztán megtörtént az, amit senki nem hitt hogy megtörténhet. A Malév csődöt jelentett. Hogy ez mit jelentett az ott dolgozóknak, azon túl, hogy munka nélkül maradtak, le sem lehet írni. A Malév nem csak a munkahelyük, hanem a családjuk is volt. A második otthonuk, amit imádtak, ahol komoly közösségek kovácsolódtak, ahol házasságok kötettettek, majd babák születettek. És ez az egész egyik pillanatról a másikra megszűnt. Mindezt úgy, hogy szinte semmi pontos információt nem kapott senki. 
Nem kívánom senkinek azt a rettentő fájdalmat, elkeseredést, amit ez jelentett ennek a sok fiatalnak, és persze idős embernek is akik ott dolgoztak. És egész családok dolgoztak ott, és lehetetlenültek el a csőd miatt. Iszonyú napokat éltünk meg. És bármennyire hihetetlen volt, és feküdtünk le esténként azzal a gondolattal, hogy csak rossz álom az egész, másnap reggel mindig szembesülnünk kellett azzal, hogy nem, nem álom, hanem valóság.
Amikor a Malév gépek visszarepültek oda, ahonnan bérelték őket, több ezren sírtak. 
Mindennek négy éve. De a volt Malévosok a mai napig a csőd napján megváltoztatják a facebook profiljukat, és Malév egyenruhában készült képeket tesznek fel. A borítóképük általában valamelyik Malév gép, vagy legalább a reptér. Még mindig vannak, akik elmennek és mécseseket gyújtanak a reptér előtt. Egyre kevesebben ugyan, de nem azért, mert egyre kevesebben emlékeznek. Hanem mert a többség elhagyta az országot. Ahogy a mi lányunk is. Ő ma is reptéren dolgozik, ahogy nem egy volt kolléganője is. De ott már nem találta meg azt a családot, ami számára a Malév volt.

Bár nem a Malévról gondoltam ma írni, de így alakult. A Malévnak köszönhetem az első és még utána jó pár repülős élményemet. Majd mesélek még róluk. A Malév volt a lányom második családja és vált számára egy örök fájdalmas emlékké. Így arra gondoltam, ma ezzel fejezem be ezt a bejegyzést.