Másnap reggel egy remek svédasztalos reggeliben volt részünk a hotelben. Tényleg volt minden, amit csak akartunk. Így egy igazán finom, és gazdag reggeli után, még kicsit rápihentünk a szobánkban és aztán elindultunk Krakkó központja felé, de most a Wavel-t, a várat akartuk megnézni.
Gyalog mentünk, mert továbbra sem akartunk a parkolással küzdeni, és mert igazából tényleg nem is volt olyan messze.
Egyébként Krakkóban van lehetőség bringákat bérelni, mint Budapesten a Bubi rendszer. Van rengeteg konflis, amivel lehet egy kisebb városnéző sétát tenni. És van egy csomó apró elektromos buszocska is, amiket szintén lehet bérelni, persze sofőrrel együtt. Sőt, a központi részen rengetegen jöttek mentek ezzel az elektromos valamivel, aminek két kereke van oldalt és a közepén áll az ember egy kormányt irányítva. Nem tudom a nevét, bocsánat. Rengeteg ilyet is láttunk.
Talán már említettem az előző posztban is, de bringás tényleg rengeteg van. A helyiek közül is nagyon sokan közlekednek vele.
Nekem egyetlen problémám volt ezzel, mégpedig az, hogy leginkább a járdákon közlekednek, és bár azok bőven elég szélesek hogy bringások is használják, de igazi bringa út csak kevés helyen van kijelölve. Ezért bizony gyalogosként elég gyakran kell félre állni, vagy éppen ugrani egy gyorsan haladó bringás elől. De végső soron komoly probléma ebből sem volt.
Szóval felmentünk a várba.
Körbe sétáltunk, minden kis zegét-zugát megnéztük.
Az egyik oldalról a Visztula kanyarulata tárult elénk. Nagyon kellemes volt ott nézelődni, és láttuk, hogy hajókázni is lehet a folyón.
Több kapun lehet bejutni a várba, ahol egyébként templomok, múzeumok, és több kávézó, ill. étterem is található. Mi is egy másik kapun mentünk ki, nem ott ahol bementünk, mert le akartunk menni a folyó partjára.
A Visztula partján van a Wavel sárkánya is.
Azt hiszem kb. fél óránként igazi tüzet is okádik ám!
A kisfiú, aki ott csodálja nagyon aranyos volt. Angol vagy legalább is angol nyelvű család voltak, és a kép szélén látható anyukája mondogatta neki, hogy Cheese, cheese, és hogy fordulj már, de mindhiába. A kicsi ugyan egyre hátrált, ahogy az anyja hangját hallotta, de még véletlenül sem fordult meg. Végül is nem minden nap lát az ember igazi tűzokádó sárkányt.
Ja, és ha már hátrálás. Még fent a vár központjában, egyszer csak valaki hátulról rám lépett. Egy turista volt, aki fotózás közben úgy hátrált, hogy nem nézett hátra. De úgy rálépett a bokámra, hogy utána még igen csak éreztem jó ideig. Aztán másnap este tűnt fel fürdéskor, hogy tiszta kék-zöld a bokám. Hát mondom, akkor nem hiába nyafogtam, hogy azért ez eléggé jujjj volt. Mostanra már elmúltak a színek a bokámról, de bizony ha megérintem azt a pontot, ahol teli erőből rálépett, ott most is ugyanúgy belehasít a fájdalom. Nem lennék meglepve ezek után, ha sikerült volna egy porcot letörnie ezzel annak aki rám lépett. Lehet, hogy valami bakancsban volt, vagy nem tudom hogy sikerült neki ez így.
A Visztula partján sétáltunk be a város központjába. Végig füves partoldal, ahol már most is többen ültek kint, de sejtem, hogy egy-egy meleg nyári napon tele van az egész part piknikező emberekkel. Nagyon kellemes volt.
Majd elfordulva a parttól megint csak az óváros felé vettük az irányt. Úgy terveztük, hogy a Posztó csarnok körüli egyik étteremben fogunk pizzázni.
Tudom, nem autentikus lengyel étel, de mi erre kívántunk rá. Gyorsan meg is találtuk a helyet, ahol kaphattunk pizzát. De pechünkre az a terasz ott még árnyékban volt. Miután leültünk kiderült, hogy még jó szeles is. Mi tagadás, egy csepp melegünk nem volt. Én szereztem egy pokrócot, és abba bugyoláltam magam, a férjem hősiesen tűrt.
Ezzel tényleg csak az volt a gond, hogy egyébként egy elképesztően finom pizzát kaptunk. Én hogy őszinte legyek, ennyire jót talán utoljára Olaszországban ettem. Nagyon, nagyon finom volt, de bizony mire megettük már ki is hűlt, a hideg és a szél miatt. Inni ismét söröcskét kértünk, és bár nem azt kaptuk, mint előző nap, de ez is igazán finom volt.
Ebéd után haza sétáltunk, jobban mondva én már csak vánszorogtam. Aki ismer, tudja, hogy sajnos én nagyon keveset megyek, inkább csak ülök már csak a munkámból adódóan is egész nap. No meg a korom sem segít, mert bizony már fájnak a csípőim, a térdem, bokám. Még szerencse hogy más ízület nincs a lábunkban.
Szóval tényleg már csak vonszoltam magam haza felé, de azért végre haza értünk, és el is dőltünk mindketten egy kis délutáni szundira.
És hogy lássátok mekkora hős vagyok, utána még este elmentünk ismét a Visztula partjára - és ezzel erre a napra 10 km sétát abszolváltam ám. Igaz, akkor már nem a központi részre, hanem a szálloda másik oldala irányába. Ott is üldögéltünk egy keveset, és ott is azt láttuk, hogy a folyó partja szépen ki van alakítva a sétálóknak, bringázóknak, rollerezőknek, hogy remek járdák vannak erre, senkinek nem kell félnie, hogy felbukik rajtuk, mert hibátlanok. És hogy szép zöld a part, padokkal kialakítva.
Igazán kellemes program még ez is, hogy lemegy oda az ember.
Haza felé még láttunk egy temetőt. Nem kell berzenkedni, eleve nem is mentünk be, csak kívülről csodáltam, hogy milyen régi lehet, mert a köveken már szinte egyiken sem lehetett olvasni a feliratot, mert mindent elborított a borostyán, és csak 1-1 új sírkő volt az egész csendes, elhagyatott helyen. De nagyon békés hangulata volt, ráadásul épp ment le a nap, szóval tessék:
A vacsoránkat ismét a szálloda éttermében fogyasztottuk el, de ekkor már találkoztunk a csoporttal is, akik miatt már előző este is alig volt hova leülnünk. Egy iskolás csoport volt, és inkább nem is mesélek, hogy mennyire gusztustalanul idétlenek voltak, a maguk 14 év körüli korával. Bevallom alig vártam, hogy végezzünk és felmenjünk a szobánkba, hogy megnézzünk egy "izgalmas" lengyel szinkronnal adott filmet.
Holnap messzebbre kirándulunk, majd mesélek.
