Voltak még terveink a további napokra is. Az egyik a Tordai hasadék. Többször végigjártam már, de egy új szülöttnek minden vicc új alapon, végül is most is úgy indultunk oda, hogy akkor végig megyünk rajta. A társaság itt megint szétvált, és csak hármasban mentünk le a hasadékhoz. Szerencsére, bár nem korán reggel indultunk, még nem voltak sokan.
Hogy őszinte legyek, mikor az egész kirándulást terveztük, nem igen készültem erre. Egyrészt sajnos tudom, hogy a kondícióm meglehetősen kevés ahhoz, hogy ennyit túrázzak, és nem csak egy sima úton. Másrészt az utóbbi pár évben a Tordai hasadék már olyan sűrűn látogatott lett, hogy olyan, mintha a nagykörúton sétálnánk. És én nem szeretem a tömeget, de ott meg ahol keskeny ösvények, sziklapárkányok vannak, és állandóan várni kell, félre állni, hogy elmenjenek akik szemből jönnek, esetleg a saját tempóm miatt is, mert akik utánam jönnek jóval gyorsabbak, ez bizony semmi élményt nem ad.
Az első meglepetés az volt, hogy egészen a katlanig szuperül leaszfaltozott út vezet. Régen ezzel indult a túra, hogy az ember vagy a kocsiját reszkírozta hogy lemenjen a murvás, vízmosásos úton, vagy szépen legyalogolt. Még odafelé nem is gond, de visszafelé, kimászni miután a hasadékot is végigjárta az ember, na az brutális tudott lenni.
Így most nagy örömmel láttuk, hogy simán le tudunk menni, parkolni és tényleg csak a hasadékba kell bemenni. Lusta turisták, mi? :)
El is indultunk, és ahogy már mondtam, meglepetésünkre egész kevesen voltak. Szépen haladtunk előre. Kezdetben még csak fák és bokrok közötti ösvényeken, és sajnos már csak magas betonhidakon. Bár volt ebből is izgalmas.
És csak úgy mondom, nem ezen volt a legrosszabb átkelni. Később jött az a híd, ami igen csak bemozdult, amikor átmentünk rajta. De hős voltam, igen, mert én bizony félek ezeken, és átmentem. Átmentem rajta úgy, hogy tudtam visszafelé ismét le kell küzdenem az akadályt.
Lassan beértünk arra a szakaszra, ahol már csak a sziklákon vágott ösvényeken lehet haladni. Találkoztunk falmászókkal is. Éppen kezdőket tanítottak. Sokan mások és mi is megálltunk megnézni őket.
Izgalmas dolog lehet, bár én sosem próbáltam. Viszont írtam róla a könyvemben.
"Csaba bár látszólag Zsuzsával van
elfoglalva, az ő haját borzolgatja, az ő nyakába lehel csókokat, az ő derekát
szorítja, valójában teljes figyelme a mászó pároson van. Lesi minden
mozdulatukat, minden rezdülésüket. Ha baj lenne, azonnal észrevenné. De
szerencsére nincs gond. A két fiatal fiú hamar túljut az átmászáson, sőt már a
kémény beszállásnál tartanak. Így Csaba el is indítja a következő párt. Úgy
tűnik, ők is gyakorlott mászók, gond nélkül jutnak fel. A majd egy méter
szélesen kihajló falon nem könnyű átfüggeszkedni, komoly fizikai erő
szükségeltetik hozzá. De a páros nem akad el itt sem, és néhány perc elteltével
már ők is fent állnak a peremen. Még át kell lendüljenek a kéményhez, de erre
egy kicsit várniuk kell, mert az előző páros második tagja még csak most
készül, hogy felmásszon. Csaba lentről változatlanul figyel. Ha elakad
valaki ad egy-egy tippet, merre kellene tovább lépniük, hol találhatnak jó
kapaszkodót. Közben persze egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a lány
az ölében van, és tovább becézgeti őt csókjaival. Zsuzsa csendben élvezi a
kényeztetést. Többet most nem engedhet meg magának. Nincsenek egyedül, és
ráadásul hamarosan ők következnek a falnál. Már csak egy fiú és egy lány van
előttük. Ők is hamar a hófehér falon araszolnak. Néhány perc elteltével Csaba
gyöngéden megcsókolja a lányt, és csak annyit szól: - Gyere, mi következünk! Te
mész előre, én biztosítlak hátulról."
Egyébként csak a fotó kedvéért most mégis kipróbáltam. Azt hiszem mindenki számára egyértelmű lesz a fotóból, hogy nem vagyok profi falmászó, sőt! De legalább vicces volt.
Aztán tényleg eljött az a pillanat, amikor tudtam, hogy én onnan tovább nem tudok menni. Ezért leültem a sziklafalra, és a férjemet, unokahúgomat továbbküldtem, hogy ők menjenek csak végig. Én meg gyönyörködtem az előttem lévő tájban, és egyre elkeseredettebben állapítottam meg, hogy özönlik a tömeg, és lassan valóban előáll a nagykörúton érzem magam szindróma.
Aztán visszaért a családom, és lassan felkerekedtünk, hogy kisétáljunk a hasadékból. Épp ideje volt, mert már sűrű tömött sorokban jöttek az emberek.
Egészen elképesztő egyébként, hogy milyen lábbelikben érkeznek. Többség mondjuk sportcipő. Ám nyár lévén, rengetegen szandálban. A sportos fazon, amit direkt gyaloglásra találtak ki, és elég jól áll a lábon, az még rendben. De láttam egy fiatal lányt, könnyű, fekete overallban, és hozzá passzoló teljesen sima talpú, az is hajszálvékony, szandálban. Hogy minden egyes követ külön érzett a talpa alatt, az egészen biztos, és gyanítom nem lehetett túl kellemes neki. De ráadásként ez egy elegáns szandi volt, hajszálvékony pántokból, és olyan fazon, ami egyáltalán nem tartja stabilan a lábon. Kézen fogva araszolt a barátjával és sejtem áldotta a percet, amikor kiért onnan. Kifelé találkoztunk olyan családdal akik babakocsit toltak. Szerintetek lehet itt babakocsival menni?
És ez itt még egy széles ösvény, és relatív vízszintes. Ennél csak rosszabbak vannak.
Ezzel együtt nagy élmény volt ismét ott járni. Még nagyobb öröm volt, hogy az unokahúgomat sikerült levinni és végigmenni neki. Na és ilyen kis aranyossal is találkoztunk.
A hasadék után eredetileg az volt a terv, hogy elmegyünk a tordai sóbányába. Ám az itteni tömeg láttán ráeszméltünk, hogy ott még többen lehetnek. A bányába 13 emeletnyi lépcsőn lehet lemenni. Ez még nem olyan gond. De felmenni is 13 emeletet kell úgy, hogy folyamatosan áramlik a tömeg az ember mögött, és ezért nem könnyű a saját tempójában felmenni. Van még lift is, de az olyan kicsi, hogy arra ekkora tömeg esetén legalább egy órát kell várni, ahogy azt később a társaság másik fele el is mondta, mert ők a hasadék helyett oda mentek. Ráadásul Húgit annyira nem is vonzotta a bánya, ezért úgy döntöttünk, hogy akkor inkább felmegyünk a hegyre.
Hogy melyik hegyre?
Eredetileg mindenképpen fel akartunk menni teljes létszámban Sanyi barátunk hegyi házikójába. Ám időközben Sanyi szólt, hogy ő nem tud feljönni velünk egyéb elfoglaltságai miatt. A felesége jött volna fel, hogy beengedjen minket a házba, és hogy tudjunk ott flekkenezni egyet.
Mivel így alakult, megkérdeztük ismét a társaságot, hogy menjünk fel vagy sem. A többség akkor úgy döntött, hogy ne!
Ám mikor mi eldöntöttük, hogy nem vágyunk a bányába, akkor ide mentünk fel mégis, bevállalva azt is, hogy nem tudunk bemenni a házba, és nem tudunk ott flekkenezni se, csak megnézni a pazar kilátást.
Egyébként sokat sajnos fent a háznál nem tudtunk nézelődni, mert ahogy az szinte minden nap megtörténik, pontban délután három órakor rákezdett az eső, így futottunk vissza a kocsihoz.
Bocs, még mindig nem mondtam hol van a hegy. Nos Járabánya, azaz Baisoara a hely neve. A kolozsváriak kedvenc helye, ahol nyáron piknikeznek, télen pedig síelnek. És ahol a forradalom óta rengeteg faház épült a kolozsváriak nyaralójaként.
Lefelé a hegyről tanácsot kértünk, hogy hol ebédeljünk, illetve már inkább est-ebédeljünk és remek tippet kaptunk. Tordaszentlászlón van egy Tamás Bisztro nevű hely, ahova betértünk.
Mi hátul, a kerthelyiségben telepedtünk le, és bizony mondom, nagyon megérte megállni. Rendkívül kedves és figyelmes kiszolgálásban volt részünk. És nagyon finom ebédet kaptunk. Nekem a csorba leves volt a legfőbb vágyam, amit meg is kaptam, és nagyon-nagyon finom volt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy térjen be, nem fogja megbánni.
Az már csak hab volt a tortán, hogy amíg ültünk a fedett teraszon ömlött az eső. És ezt olyan jó volt nézni a szabadból, ám mégis védett helyről.
És még mindig nincs vége! Jövök még újra!
