Nagyjából 17 és fél éve egy vasárnapi ebéd közben egyszer csak közöltem a családdal, hogy eladjuk a házat. Nem kicsit csodálkoztak el, hogy mi történt, és miért pont egy ebéd közben közlöm ezt velük.
Az előzményekhez tudni kell, hogy a férjem akkor már évek óta fűzte az agyamat, hogy menjünk el Budapestről és költözzünk vidékre. És bár számos alkalommal neki is indultunk házakat nézegetni, vagy éppen csak településeket, pl. főleg Vas megyében, mert ott nagyon tetszett a környezet, de a végén én mindig megvétóztam, mondván engem minden Budapesthez köt.
Ezek után jogosan vetődhet fel bárkiben a kérdés, hogy mi történt akkor azon a vasárnapon ebéd közben, hogy egyik percről a másikra meghoztam egy ilyen súlyú döntést.
Azt azért tudni kell, hogy az erzsébeti házunkat az első kapa vágástól az utolsó tetőcserép felhelyezéséig mi ketten építettük fel a férjemmel. Minimális segítségünk volt az építkezésben.
Nos, a döntésemet azért hoztam meg ilyen hirtelen és gyorsan, mert ahogy ebéd közben kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy a szomszédban élő kaukázusi juhászkutya, akit sajnos láncon tartottak, és csak a kb. 1,50 magas, vasággyal együtt 50 kg-s családfő ment a közelébe ha enni adott neki, vagy ha állítólagosan dolgozni mentek együtt, ami úgy nézett ki, hogy a kutya vonszolta maga után a gazdáját, szóval én ezt a szerencsétlen sorsú kutyát megláttam a két kert közötti drótkerítés tetején egyensúlyozni. Bármelyik percben áteshetett volna. A fiunk pedig ekkor volt 6 éves, aki rendszeresen játszott kint a kertben úgy, hogy egyedül volt. Ráadásul közel ahhoz a részhez, ahol a kaukázusi ki volt kötve. Én pedig amikor megláttam a kutyát a kerítés tetején, tudtam, hogy a kutya tartási körülményei miatt konkrétan életveszélynek teszem ki a gyerekemet, ha nem megyünk el innen.
Így néz ki mostanában az a ház.
Azt is tudni kell, hogy mivel sem segítségünk, sem pénzünk nem volt, mi nem tudtuk soha befejezni ezt a házat. De azért elég komfortosan éltünk ott. Egyetlen nagyon komoly gond volt. A nappali fölött mi a tetőbe nyúló galériát terveztünk, ezért nem került lezárásra ott a plafon, csak deszkákkal fedtük le a nappalit, hiszen a felső rész még befejezésre várt, és mert a tetőt sem tudtuk leszigetelni, így bizony a telek nem voltak könnyűek, mert nem volt túl melegünk.
Hát így történt.
Az elhatározást tett követte. Akkor még nem volt internet, így feladtam egy hirdetést az Expressz újságban. Aztán rájöttem, hogy van abban olyan rovat is, hogy Ingatlant keres. Sőt, remekül volt szűrve is, hogy hol és mennyiért. És tessék. Talán a második, vagy harmadik újságban megtaláltam a vevőnket. Ő még nem is tudta, de én már igen.
Egy Skóciából haza térő orvos család keresett akár felújítandó házat a Dél-Pesti kórház közelében.
Mi onnan 10 percre laktunk, a ház felújítandó volt, sőt, még annyira nyers, hogy aki beköltözött oda, az simán a maga kedvére átalakíthatta.
Így felhívtuk a megadott telefonszámot, a család egy ismerőse jött el megnézni a házat, és írd és mondd, kb. 1 hét alatt eladtuk a házat. Nagyjából még árában is, bár persze alkudtak a meghirdetett árból.
Igen ám, de mivel haza költözni készültek, ezért roppant sürgős volt nekik. Közölték, hogy 1 hónapon belül legyünk olyan jók és költözzünk ki.
Mit mondjak? Feladták vele rendesen a leckét, hiszen még nem is volt másik ingatlan ahova költözhettünk volna. Így a következő napok intenzív telefonálgatás, újság böngészés és ház nézegetés jegyében teltek. Míg végül megleltük ezt.
Mondjuk ez sem így nézett ki. Kívülről ugyan nem sokat sikerült hozzá tennünk a házhoz, de belülről sok felújítást megcsináltunk. A kertről pedig akik ismernek már rengeteg fotót láthattak, hiszen az volt a szívünk csücske, és bizony temérdek pénzt és munkát öltünk bele. Meg is lett az eredménye, mert mostanra, 17 év elteltével szerintem és mások szerint is igazán szépséges lett.
Visszatérve még a költözéshez. Elég gyorsan ráleltünk erre a házra. Megfelelt az elvárásainknak, hogy közel legyen Budapesthez, mert mi ott dolgoztunk, a gyerekek pedig oda jártak iskolába. Az mondjuk pech, hogy mindezt a budai oldalon, a ház pedig Pest alatt volt, de azért jó volt a hely. Megvolt a három hálószoba, így végre mi sem a nappaliban aludtunk a férjemmel. És még az a vágyam is sikeredett, hogy a falu szélén lakjunk.
Ezt a kilátást az étkezőből élvezhetjük, élvezhettük nap mint nap.
Igen ám, de akiktől megvettük a házat, azok nem tudtak olyan gyorsan elköltözni, hogy mi időben be tudjunk költözni. Nem volt kis gond. Ráadásul kutyánk is volt, aki egész életében kertben élt, nehéz lett volna pl. felköltöztetni, még ha csak ideiglenesen is a negyedik emeletre a szüleimhez.
De persze voltak bútorok, ruhák, könyvek és minden más, ami egy háztartásban fellelhető. Nem beszélve rólunk négyünkről.
Szerencsére az eladók nagyon korrektek voltak, mert felajánlották a pincét, hogy kiürítik és oda becipelhetjük az ingóságainkat. Mi több, a kutyát is befogadták. Már csak magunkat kellett valahova elrámolni. Hát életünkben nem nyaraltunk annyit, mint ekkor.
Az első pár napra a gyerekeket elpasszoltuk a szüleimhez, mi pedig a helyi fogadóban vettünk ki szobát talán 2-3 éjszakára.
Majd elindultunk Székelyföldre. Ekkor nyaraltunk ott először, közel két hétig. A nyaralásból haza térve pár napot mi is a szüleimnél töltöttünk. Nem mondom, hogy egyszerű volt, nem voltak berendezkedve arra, hogy plusz négy fő lakjon náluk. Így mi pl. a földön aludtunk.
Ám közben már lefoglaltunk szállást az olasz tengerparton is. A kényelmetlen szállás miatt bevállaltuk, hogy elindulunk egy nappal korábban Olaszországba, San Remoba.
Ott is eltöltöttünk bő egy hetet, majd augusztus 31.-re haza értünk. Még elmentünk a volt tulajdonosokhoz a ház kulcsaiért, felugrottunk a szüleimhez a gyerekek ünneplő ruhájáért, hiszen másnap évnyitó volt és aztán bezuhantunk a házba. Az ágyakat felcipeltük, és eldőltünk mint a hullák.
Aztán teltek múltak a napok, és miközben próbáltuk a házat lakhatóvá tenni, minden szobát kifestettünk és lepadlóztunk, mert padlószőnyeg volt mindenhol, egyszer csak a lányunk közölte, hogy ő gyűlöl itt élni, és azonnal költözzünk vissza Budapestre.
Ebben az volt az igen meglepő, hogy őt pont megkérdeztük, hogy mi lenne, ha vidékre költöznénk, hiszen ő ekkor már 14 éves volt. A fiunk nem kapta meg a választás lehetőségét, felette mi döntöttünk, hiszen ő még csak 6 éves volt ekkor.
Leánykánk közölte, hogy boldogan költözik vidékre, nem szereti Budapestet, és semmi gond, menjünk.
Na, ehhez képest öntötte ránk a fentieket egy szép napon.
Persze, megértem én, hiszen akkor került gimibe, és mivel általában megoldottuk kocsival, hogy hozzuk-vigyük őket, ezért ő teljesen hozzánk volt kötve, és nem tudott együtt lógni az osztálytársaival, vagy nem tudott sportolni járni sem, mert az meg suli után lett volna pár órával, és addig nem tudott volna hova menni, ráadásul utána haza kellett volna vonatoznia, ami neki nem igazán jött be.
Akinek volt már kamaszkorú lánya, az nem lepődik meg, ha hosszas cirkuszok után egyszer csak azt mondtam, legyen, adjuk el az egészet. És ki is hívtunk egy ingatlanost, hogy itt van, adja el.
Előtte persze sok-sok vitánk volt, és tudom, hogy akkor azt mondtam a lányunknak, hogy nem érdekel a hisztije, de egyrészt ő beleegyezett, másrészt, ő még velünk él 4-6 évig, vagy max. némileg tovább, mi viszont itt szeretnénk megöregedni, itt szeretnénk nyugdíjasok lenni, és az jóval hosszabb idő, mint amit ő kénytelen itt elszenvedni, és ezért kénytelen lesz ezt tudomásul venni.
De mondom, a végén ingatlanos kezére adtuk.
Ám úgy tűnik akkor a sors mellénk állt, mert soha az életben nem láttuk többet az ingatlanost. Lánykánk lehiggadt, bár sosem szeretett itt lakni, és tizennyolc évesen gyorsan el is költözött itthonról.
Vele szemben a fiunk valójában itt nőtt fel, itt szerzett haverokat, barátokat, itt vált igazi bringa rajongóvá, és bár járt iskolába Budapestre is, de itt is elvégzett pár évet a sulikból. Így ő azt hiszem elég szoros kötődést alakított ki a városkával.
Aztán velünk is megtörtént az, ami oly sok más emberrel is. Jelzálogot terheltünk a házra, CHF szabadfelhasználású hitel képében. És nálunk is beütött a krach. Nem akarom részletezni, de tény, hogy évek óta nagyon nehéz helyzetben voltunk a hitel miatt, és egyértelművé vált számunkra, hogy ez még csak fokozódni fog.
Megoldást kellett találnunk. Még az is felmerült, hogy elmegyünk a gyerekeink után külföldre. De be kellett látnunk, hogy már nem vagyunk ehhez elég fiatalok. Sok olyan dolgot jelentett volna ez, amit már nem tudtunk, nem akartunk felvállalni.
Felvetődött, hogy akkor el kellene adni a házat. Tavaly az akkori ingatlan árakon ez nem jelentett volna valós megoldást.
Rengeteg idegeskedés, sok álmatlan, vagy éppen átsírt éjszaka, szinte már depressziós hangulat után idén ismét döntésre jutottam. Nincs mese. El kell adni a házat, és vele a kertet. Nem volt könnyű döntés. Olyan felújításokat végeztünk el a házon, amik a kényelmünket szolgálták. És kialakítottuk a kertünket is, ami a tizenhét év alatt pont most ért el oda, hogy már gyönyörű, hogy már felnőttek a fák, a bokrok, és már csak élvezni kellett volna. Ráadásul a kertben szinte minden fűszál történetét tudom. Tudom mit vettünk, és miért pont azt. Tudom mit kitől kaptam, kértem. Tudom, melyik növény mekkora volt, amikor elültettük, és látom, hogy hol tart ma. Mindegyiknek tudom mi baja fordul elő, és mit kell vele olyankor csinálni. Pár éve végre sikerült a kertbe szoktatnom etetéssel madarakat is. Az előző télen már meggyvágó is meglátogatta az etetőt, a cinkék, rozsdafarkúak, tengelicek és gerlék mellett.
Szóval mára ez a ház, és a kert az otthonuk is, nem csak egy lakhatási hely.
De választani kellett. Éhen halunk a ház mellett, vagy eladjuk és akkor megszabadulunk a hiteltől. A döntésben az is segített, hogy igazából kicsit kifogytunk a házból, hiszen közben a gyerekeink külföldre költöztek, és egyértelműen értésünkre adták, hogy nem kívánnak haza költözni sem most, sem a jövőben.
Így hát elérkezett az a pillanat, amikor azt mondtam, rendben, adjuk el.
A nyár a felújítás jegyében telt. Kifestett a férjem minden olyan helyiséget, ahol erre már szükség volt. Az összes fa ablakot rendbe tette, lefestette. Átrendeztük a lakást, és közben sok mindent ki is selejteztünk.
Majd egy napfényes napon lefotóztuk a házat belülről, kívülről, meg a kertet is, és meghirdettük.
Pár napon belül már gyakran csörgött a telefon, de leginkább csak ingatlanosok kerestek minket. Nem akartuk velük eladatni a házat, anyagi okokból sem, meg azért sem, mert lásd fentebb is, nem volt túl jó tapasztalatunk velük.
Érdeklődő két család járt itt. Két ingatlanos is beügyeskedte magát, de nem kötöttünk velük szerződést. Majd az ötödik megkeresés megint csak ingatlanos volt, és a férjem akkor azt mondta, legyen. Jöjjön, és adja el.
És az ingatlanos jött, épp csak leszerződtünk, feltette a hirdetést, aztán már telefonált is, hogy jönne egy vevő megnézni.
Emlékeztek, amikor a budapesti házra mondtam, hogy amikor megláttam a hirdetést, tudtam, hogy megvan a vevőnk. Hát itt is így volt. Amikor szóltak, hogy jönne egy vevő megnézni a házat, tudtam, hogy a ház ezzel el lett adva.
A vevők jöttek, megnézték, és másnap ajánlatot tettek a házra. Mi pedig némi egyeztetés után elfogadtuk. Így azt kell mondjam, hogy nagyjából egy - másfél hónap alatt eladtuk az otthonunkat.
Azóta már a hiteltől is megszabadultunk. Még nem érzem a felszabadító érzést, de ha már elköltöztünk és berendezkedtünk mi is, akkor gondolom megjön majd ez az érzés is.
Aztán kaptunk 90 napot arra, hogy elköltözzünk. De a 90 napba beleesik december, és január eleje is. Ezért mi nagyon sürgősen új házat akartunk találni, mert egyértelmű volt, hogy ezt november végéig le kell rendeznünk, mert decemberben már a fű sem nő.
Jártuk az országot, nézegettük az árban nagyjából megfelelő ingatlanokat, és elkeserítő volt a helyzet. De az első napon amikor már konkrétan házat néztünk, az ötödik - emlékeztek még?, a mi házunkat az ötödik érdeklődő vette meg - szóval az ötödik ház olyan volt, hogy arra azt mondtuk szóba jöhet. Ajánlatot nem tettünk még rá, hiszen akkor még nem volt adásvételi a miénkről sem, így nem volt rá alapunk, meg úgy gondoltuk, nézelődjünk még. Kb. 40 házat néztünk meg. Ebből 3 jöhetett szóba. Azonban egyet el is vetettünk, mert ott már végrehajtás volt a házon. Mi pedig nem akartunk belemenni ennek az adminisztrációjába, és azt nem is tudtuk, hogy vajon a közmű számlák rendben vannak-e. Maradt kettő. Amiből az egyik kicsit kicsi lett volna, viszont a hozzátartozó telek hatalmas, amivel igazából nem tudtunk volna mit kezdeni. És volt az a bizonyos ötödik. Csak hogy közben ezzel kapcsolatban telefonált az ingatlanos, hogy az eladók szóbeli ajánlatot kaptak rá.
Így a sok nézegetés után úgy döntöttünk, versenybe szállunk ezért a házért. Nem volt mire várnunk tovább, hiszen láttuk mit és hol kaphatunk a pénzünkért. Azokhoz képest messze ez felelt meg legjobban.
És sikerült. A versenyt megnyertük, és a héten már alá is írtuk az adásvételi szerződést rá. Úgy tűnik december közepén költözünk.
Tudnék mutatni képet erről is, de egyelőre babonából nem teszem. Minden rendben van, hiszen ügyvéddel intéztük az adásvételt. Tudjuk, hogy rendben vannak a közmű számlák. Korrektnek látszanak az eladók is. De azért még kicsit babonás vagyok.
Ígérem, mutatok majd képet, ha már ott leszünk.
Nem volt könnyű elengednem az otthonunkat. Igaz, még ki nem költöztünk, szóval ez még csak lélekben történt meg. De rájöttem, hogy nem ragaszkodhatunk tárgyakhoz annyira, hogy az akár az életünket is tönkre tegye. És ebben az esetben a házunk volt ez a tárgy. Miért ne költözhetnénk máshova akár csak azért, mert ahhoz van kedvünk? Miért ne akarnánk új kalandot, új élményeket az életünkbe?
Így hát egy ideje már így tekintek erre az egészre. Új kaland, új remények, új tervek, új elképzelések. És az egész úgy, hogy nincs a hitel nyomása a nyakunkon, hogy nem kell a fizetésünk felét kifizetni a banknak, hanem a magunk javára fordíthatjuk azt az összeget. Így is épp elég pénz jutott nekik.
Lesz felújítás megint, és lesz egy új kert, amiben már vannak növények, amik ott maradnak, de lesz hely arra is, hogy mi garázdálkodjunk, és építsünk magunknak ismét egy szépséges kis kertet.
Szorítsatok nekünk!
