Bocsánat, hogy eltűntem, de mindenféle fennforgás volt, anyukám kórházba került. Emiatt sem értem rá.
És a másik, hogy bizony foci EB van. És bármennyire meglepő, én bizony nő létemre szeretem a focit.
Tudjátok, mert már leírtam párszor, hogy mindig el voltam tiltva a mozgástól, a tesi óráktól meg pláne. Valahol azért bennem lehetett, hogy mégis mocorognék, mert párszor visszacsempésztem magam tesi órákra, oly annyira, hogy az egyetemen, ahol végre nem volt iskola orvos, bizony végig úsztam a két évet. Soha, senkinek nem említettem, hogy eü. okok miatt én korábban mindig el voltam tiltva a tornától.
Ezzel együtt talán meglepő lehet, hogy viszont igen sok sportot szeretek nézni. Én imádom az Olimpiát is, úgy a télit, mint a nyárit. Mikor véget ér nagyon nagy hiány érzetem van, hogy nincsenek már közvetítések, amiket nézhetnék.
Jöhetnek a vizes sportok, úszás, vízilabda, kajak-kenu. Jöhet az atlétika. Kézilabda, kosárlabda, röplabda. Balczó András idejében nagyon szerettem az öttusát is. Ami nekem nem szórakoztató, az pl. a vívás, vagy a ping-pong.
Teniszt sokáig nem szerettem, nem értettem mi a jó abban, hogy azt nézzem. És bár most sem vagyok tenisz rajongó, de életem egyik legnagyobb élményét egy Borg-McEnroe csatától kaptam. Fantasztikus volt, és akkor ott megértettem mi a jó a tenisz nézésében.
Az amerikai sportokat nem említem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, megérteni a szabályaikat, pedig rengeteg filmet láttam már ezekről.
De nem is sorolom, hiszen a fociról akartam írni.
Újpesten éltem tíz éves koromig. A már említett grundot elég gyorsan beépítették egy új társasházzal. Ott lakott, így a közvetlen szomszédságunkban Bene Ferenc. Az iskolába ahova jártam Szűcs Lajos édesapja volt a gondnok. És anyu mindkét öccse focizott. A kisebbik nagy tehetség volt, ám nagy svihák is. Így esett, hogy kártyázás miatt kivágták az edző táborból, amin ő megsértődött, és az edzője soha többé nem tudta visszaimádkozni a csapatba. A nagyobbik pedig már mindjárt 80 éves lesz, de pár évvel ezelőtt még simán játszott senior csapatban.
Na, ilyen indíttatás után ugye egyértelmű, hogy én is foci rajongó lettem. Szerencsémre olyan régen születtem, hogy simán alkalmam volt még a magyar foci remek meccseit látni.
Egészen kicsi koromtól jártam meccsekre, ahova anyukám vitt el, hogy megnézzük az öccsét. Igen, valóban, talán ez is furcsa, de apukám egyáltalán nem volt sport kedvelő. Sem aktívan, sem passzívan. Neki a sport kimerült a bringázásban. Anyut ugyan soha nem láttam sportolni, de tudom, hogy dobott súlyt, mert még bronzérmet is nyert vele. Hogy milyen versenyen, azt viszont nem tudom. És anyu volt az, aki a tv elé is leültetett, ha valami sport volt.
Most, hogy nézem a foci EB meccseit, mindig eszembe jut, amikor nagyapámmal ültünk a tv előtt, persze foci meccset néztünk, és ő elmagyarázta nekem, hogy mi a szöglet, mi a les. Sőt, még azt is, hogy ha két-három ember is áll egy másik focistával szemben, akkor cselezve tudja mégis ő megtartani és esetleg továbbvinni a labdát. Ez biztos nevetséges, de én akkor alig 3-4 éves voltam. És kicsit ez is örömmel tölt el most, hogy oly gyakran eszembe jut a nagyapám, és a közös pillanatok.
Én még láttam Pelét is focizni.
Nem emlékszem úgy meccsekre, mint arra az igazi rajongó férfiak képesek, hogy meccseket emlegetnek, és konkrét eseteket, hogy ki kinek hogy adta át, fejelte, vagy éppen rúgta, de pl. arra konkrétan emlékszem, hogy egy alkalommal mikor nagyapámmal néztünk meccset, egy szögletet úgy csavart be valaki, hogy az azonnal a kapuba ment. Azóta sem láttam olyat.
Anyukám még fejből tudta, sőt szerintem tudja ma is az Aranycsapatban játszók neveit.
Emlékeztek még a SZÚR-ra? Nem jártunk igazából soha sehova szórakozni, de a SZÚR-kra sokszor elmentünk. És nem csak a műsor miatt, hanem a meccs miatt is. Bár a tv-ben sokkal többet lát az ember egy meccsből, de a hangulat az nem pótolható.
Ám sajnos aztán egyre inkább elvadult a szurkoló tábor, és később már soha többet nem mentem meccsekre. Férjemet sokszor próbáltam rávenni, de mindig azt mondta, hogy ő nem akarja megveretni magát, azért, mert másoknak elborult az agya. Így hát marad a tv.
Nem tudok nektek magyar játékosokat felsorolni, hogy kiket szerettem, vagy sem. Nyilván elsősorban a régi újpesti játékosok voltak közel a szívemhez, Zámbó, Dunai, Bene, Göröcs és a többiek.
Ráadásul már régóta csak nemzetközi meccseket nézek meg, és nem BL és egyéb döntőket, hanem EB-t és VB-t. Illetve a selejtezőket.
Így talán sokkal inkább külföldi játékosokat sorolhatnék, akik játéka megragadott. Persze ehhez hozzájárult a magyar foci nagyon hosszan tartó lejtmenete is.
Egy valakit tudok igazából megemlíteni, akinek a játéka teljesen elvarázsolt. Egyszer volt egy barátságos meccs a Népstadionban. Nem olyan nagyon borzasztó régen, de azért nem is mostanában. A vendégcsapat Brazília volt. A magyar csapat már akkor is elég gyenge volt, de ezen a meccsen egészen jól helyt állt.
Két sztár játékosa volt akkor a brazil válogatottnak. Az egyik Ronaldo volt. Nem, nem a portugál játékos, hanem a brazil. Ő nem varázsolt el annyira, mert leginkább csak állt és várt, tény azonban, hogy ha hozzá került a labda, akkor csodákra volt képes.
A másik csoda azonban teljesen elvarázsolt. Tőle láttam azt, hogy valóban szambázik a foci pályán. Olyan elképesztő cseleket tudott akár az egész pályán végigvezetni, és mindezt annyira könnyedén, hogy csak ámultam-bámultam. Őt pedig Ronaldinho-nak hívták.
Nézzétek:
És mert a brazilok tényleg nagyon tudnak valamit, a másik kedvenc brazil játékosom Neymar.
Egyébként mindegyikükre jellemző, hogy hangulatban kell legyenek, mert láttam mindegyiket úgy a pályán, hogy semmit nem csináltak, de ha volt kedvük játszani, az pazar élményt jelentett a nézőknek.
Azt hiszem igazából mindenkit meglepett, hogy a magyar csapat kijutott az EB-re. Sokan, igen én is, pesszimisták is voltunk, hogy bizonnyal nem lesz eredményes a szereplés. Kicsit félek is attól, hogy most a nagy eufóriától a 2:0 győzelem után, nehogy megint csalódás érjen minket szurkolókat, és a játékosokat is.
Valamiért Magyarországon tényleg a foci a legkedvesebb sport, persze a vízilabdán, az úszáson, a kajak-kenun és az összes többi siker sportunkon túl. A sok évnyi eredménytelenség után mindig csodálkoztam, miért megy annyi kisfiú focizni, és csinálja lelkesen kora ifjúságáig. Miért ösztönzik apukák, vagy akár anyukák is erre őket, hiszen a magyar fociban sikert elérni jó néhány éve nem igen lehetett. De ők tényleg nem adták fel. Nagyon sok ismerősöm van, ahol a gyerekek fociznak. Kívánom, hogy most tényleg jöjjön egy felmenő ág, és hogy ez majd töltse el örömmel, sikerekkel ezt a sok gyereket.
A magyar csapatnak pedig köszönöm az első meccset, mert még az eredménytől elvonatkoztatva is azt kell mondjam, élmény volt nézni. Szurkolok nekik, hogy érjenek el további sikereket is.
Így hát még sok estén, délutánon marad a meccs nézés, de azért majd igyekszem írni is azoknak, akiket érdekelnek a posztjaim.
A végére talán akkor még annyit: Hajrá Magyarország!
