Mindig várunk valamire

Kislány koromban mindig nagyon vártam ezt a napot. Naná, hiszen ajándékot kaptam. Igazából nem emlékszem konkrétan ajándékra, de az biztos, hogy ha könyvet kaptam, azzal nem tudtak mellényúlni. 

Viszont sajnálatos módon, a rossz időpont miatt pl. szinte soha nem kaptam virágot eme jeles napon. Régen ilyenkor csak nagyon drágán volt virág, mára meg már senkinek eszébe sem jut, hogy virágot vegyen. De nem baj, ha most nem írok erről, akkor fel sem merül bennem sem, hogy na de miért? (bocsánat, de nem hagyhattam ki)

És még volt egy fájdalmas pontom, hogy soha nem kaptam tortát sem. Ám miután ezt elpanaszoltam a férjemnek, ő meglepett egyszer egy tortával. Igen, egyszer. De mondjuk ma már nem is tudnék mit kezdeni egy egész tortával. Igen sokára fogyna el, és mióta a nagy üzletekben bármikor lehet tortát venni, már elmúlt ennek is a varázsa.

Bár nálunk a családban mindig felköszöntöttük egymást, de igazából sosem ünnepeltünk. Volt ajándék, puszilkodás és ennyi. Soha nem volt egy ünnepi vacsora, vagy ebéd. Nem voltak ezek a napok örömmel, boldogsággal együtt töltött emlékezetes események. Ezt sajnálom, mert bár hiányzik, de még sem tudtam tovább adni én sem a gyerekeimnek, hiszen nekem sem volt ez szerves része az életemnek. Ráadásul mivel én vagyok a nő a családban, így nyilván nekem kellett volna minden ilyen ünnepi vacsorát összehoznom, amire bizony kerek-perec kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó egész nap a konyhában görnyedni azért, hogy saját magam ünnepeltessem. Így hát nálunk nincs ünnepi közös étkezés. Bár erre most már egyéb okokból sem lenne lehetőség.

Még kislány koromban egyszer tartottam bulit is. Mit mondjak? Senki, én sem élveztem. Csak üldögéltünk és unatkoztunk. 

Mi akkor még nem a lakásban nőttünk fel. Télen-nyáron az udvaron, a játszótéren, vagy az utcán voltunk - nem volt azzal akkor még semmi baj, és ott játszottunk, beszélgettünk és éltük az életünket. Egy bulin, ahol szülői szemek kereszttüzében kellett volna zárt térben csinálnunk valamit, valahogy nem ment. Egy darabig azt hittem, hogy azért volt így, mert én voltam unalmas, de voltam másnak is a buliján, és szinte hasonló volt a hangulat. 

Akkoriban nem voltak még játszóházak, a mekibe se mehettünk, mert az sem volt, nem voltak party szervezők, szóval ha a szülők nem tudtak kitalálni játékokat, és az én szüleim nem tudtak, akkor bizony egy-egy ilyen esemény igen csak unalomba fulladt.

Így hát bennem soha, egyetlen egyszer sem merült fel azóta sem, hogy bulit tartsak. Ez mondjuk nem is hiányzik.

Na és persze voltak nevezetes évek. Amikor 14 lettem. És már megnézhettem egy-két olyan műsort is a tv-ben, amit csak 14 éven felülieknek ajánlottak. Más extrát nem éreztem attól az évszámtól.

A következő, amit nagyon vártam, és szerintem vár a mai napig mindenki, a 18 volt. Nagykorú lettem. És? Nem változott semmi. Ugyanúgy suliba jártam, otthon éltem, a szüleim tartottak el, és határozták meg nagyjából az életem. Bárki érzett valami extrát ettől a pillanattól? 

Majd elérkezett a 20, a 30. És egyre furább volt, hogy amikor megkérdezik hány éves vagyok már nem azt mondom, hogy tizen.... vagy huszon..., hanem harmincvalahány. Ez már nem annyira tetszett, de azért megbarátkoztam ezzel is.

És akkor eljött egy újabb szám. Iszonyúan megviselt. Kb. két évig tartott amíg feldolgoztam magamban, hogy igen, eltelt több, mint a fele. Hogy már nem tervezek, nem tervezhetek úgy, hogy majd 10-20 év múlva úgy lesz, mert lehet meg sem érem, vagy már olyan állapotban leszek, amikor pont nem vagyok rá képes, vagy nem is érdekel. Persze, ha ezt felvetettem mindenki azt mondta, ugyan már, fiatal vagy még, simán elélhetsz még 20-30 évet is gond nélkül. De nekem az 50-t akkor is nagyon, nagyon nehéz volt elfogadnom. Egyre több gondom volt magammal, egyre kevesebbet bírtam már, és azt is sokkal nehezebb volt megcsinálni. 

De nincs mit tenni. Attól mert nem tetszik, még ez a valóság. Így lassan beletörődtem, hogy amikor a koromra gondolok, az már úgy kezdődik, hogy ötvenvalahány év. Lassan tudomásul vettem és elfogadtam, hogy ma már sokkal lassabban leszek készen dolgokkal. De végül is ráérek. Szóval nincs ezzel gond. Cserében rájöttem, hogy mára valószínűleg sokkal bölcsebb is lettem. Nem arra gondolok, hogy én vagyok a bölcsek bölcse, de megéltem már pár dolgot, és úgy gondolom ezekből sok élettapasztalatra sikerült szert tennem. Ráadásul, legalább ennyi bonus legyen, úgy döntöttem, hogy már belefér, hogy sok dolgot úgy csináljak, úgy gondoljak, hogy az nekem legyen jó, és ne azzal foglalkozzak, hogy mások mit szólnak hozzá, nekik jó e, stb. Ha valakinek nem tetszik, az már legyen az ő problémája. 

Mostanra már annyira sikerült elfogadnom az egész helyzetet, hogy sokszor már azt mondom, mindjárt hatvan leszek. Bizony, az idei az utolsó olyan évem, amikor azt mondom még, hogy ötven.... Vannak már jócskán ismerőseim, barátaim, rokonaim akik túl vannak a bűvös számon, így talán ezt az akadályt simán fogom venni, bár kezdetben fura volt még az is, ha valakire úgy gondoltam, hogy na már hatvan éves. Ám úgy látom rajtuk, hogy nincs vele semmi gond. Élnek tovább, mint hal a vízben.

Egyetlen dolgot tudok biztosan, és ezt a családommal már közöltem is. NEM AKAROK semmiféle bulit, meglepetés bulit vagy bármi egyebet majd jövőre a nagy napra. Ahogy eddig sem volt buli, én nem akarok ilyet jövőre sem. Ezt azért akartam leírni, mert én az elmúlt években voltam egy-két ilyen bulin, és jól is éreztem magam, és az ünnepelt is, de ettől még én nem és nem akarok ilyet.

De nem is ragozom ezt. Lehet fel sem merült senkiben, hogy valami ilyet szervezzen nekem, akkor meg minek beszélek itt róla ennyit.

Még egy dolog amit gondoltam leírok. Én már nem tudok rajta változtatni, mert így éltem, de legalább már látom és tudom, hogy annyira nem jó az, hogy mindig várunk valamit. Várjuk, hogy óvodásból iskolások legyünk, aztán hogy vége legyen a tanévnek, hogy leérettségizzünk, egyetemre menjünk vagy dolgozni, hogy családunk legyen, gyerekeink szülessenek, majd nőjenek fel, mert akkor már mennyivel könnyebb lesz. Várjuk, hogy csak ez elmúljon, vagy csak az megtörténjen. Mindig várunk valami jövőbeli eseményt. És annyit várjuk ezt, hogy egyszer csak eljutunk oda, hogy a nagy várakozásban véget ér az életünk, és mi nem a mindennapjainkat élveztük, éltük át, hanem csak vártunk és vártunk. 

Jó lett volna úgy élni, és még próbálkozom vele én is, hogy tudjuk megélni a pillanatot, hogy tudjunk örülni annak ami épp történik, vagy átélni  fájdalmat, ha épp az ér minket. Jó lenne, jó lett volna nem mindig csak várni, és hajtani az időt, a napokat, hogy megtörténjen az, amire éppen várunk.

De azért még talán nem teljesen késő. Ahogy írtam már erről, új dolgok történnek velünk, komoly változások vannak most az életünkben. Próbálom ezeket már így megélni. Örülni minden nap, ha valami jó történik, és dühöngeni, ha nem. És próbálok nem arra koncentrálni, hogy történjen már meg valami amire nagyon várok, várunk. Rajta vagyok az ügyön.

Ja, de azért már nagyon várom a költözés napját. Egyre türelmetlenebbül. :D

Veled vagy nélkülem

Ahogy azt már sokszor leírtam, ezt az egész blogot azért találtam ki, hogy ilyen-olyan marketing tanácsok alapján népszerűsítsem a könyvem. Sajnos, bár a művem kiadásra került, de a kiadóm a terjesztést nem vállalta, így ezzel nekem kell - kellene megküzdenem. Marketing szakember azonban nem vagyok, így sajnos nem mondhatnám, hogy nagy eredményeket tudok elérni.

Ráadásul ez a blog is elment teljesen más irányba. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül baj ez, mert talán többek számára is érdekes dolgokról írok, de a könyvemről pl. már igen régóta nem esett szó.

Karácsony közeledtével azonban arra gondoltam, hogy ismét ejtenék pár szót a regényről. 

Nekem is meglepő, hogy már milyen régen fogtam bele a fejemben zajló történet történet leírásába. Érdekes időszak volt az életemben. Elvarázsolódva, elmerülve a történetbe, mintha magam is ott lennék az egészben, de csak, mint valaki, aki csendben szemléli a történteket. Szóval szereplő nem voltam, és ha még sikerül írnom, abban sem leszek soha az.

Sokszor megkérdezték már, hogy miről szól, milyen témájú? Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor romantikus, szerelmi történet. De ez valahogy mindig olyan degradáló meghatározás. Pedig nem tudom miért, hiszen a szerelem az egész életünket meghatározza, és valahogy mindig jelen van, ha máshogy nem, hát a vágyainkban. Akkor miért lenne ciki erről írni, ilyen történetet elmesélni? 

Ráadásul úgy gondolom, hogy bár ez a főtéma, a fő vonulat a mesében, de azért szól más dolgokról is. Természetről, emberekről, ünnepekről, hagyományokról is kicsit.

"Sára azonnal megérzi kicsinyét az orránál. Felemeli szép fejét és pár másodpercnyi szimatolás után, nyalogatni kezdi őt. A lovacska hallhatóan egyre szaporábban lélegzik. Lassan letisztul róla az összes vér és váladék, és láthatóvá válik koromfekete bundája. Telnek a percek. Zsuzsa már csak gyönyörködik a látványban. Sok csikó születésénél volt már jelen, de ilyen aktívan egyikben sem kellett részt vennie. És persze az új élet születése minden alkalommal megbabonázta őt, épp úgy, mint most is. Közben már Csaba is végzett. Megtett mindent, hogy Sára egészséges maradjon az ellés után, és akár később is lehessenek még csikói.

A lovacska már gyönyörű. Fényes szőre, mint a selyem, úgy csillog a lemenő nap utolsó beszűrődő fénysugaraiban. És ekkor megpróbál felállni. Csetlő-botló mozgása annyira megejtő, hogy Zsuzsának bizony könnybe lábad a szeme. Csaba magához öleli a síró lányt, és a szokottnál is rekedtebb hangon csak annyit tud mondani: - No-no! Nézd milyen ügyeske!

Zsuzsa látja, hogy a férfi szeme is csillog, de persze nem teszi szóvá. Elég, ha ő most már tudja, nem olyan zord az állatorvos, mint amilyennek mutatja magát.

Jóska bácsi hangja is megremeg, amikor megszólal: - Na, nézd már, még alig bújt ki az anyja hasából, és már állni akar!"

Ugye, hogy itt szó sem esik szerelemről? :)

Karácsonyi ajándéknak ajánlom most ezt a könyvet. Még bőven van idő megrendelni, és a fenyő alá időben meg is fog érkezni. Van-e jobb ajándék karácsonyra, mint egy könyv?

Veled vagy nélkülem - itt megrendelhetitek!

Dobozban az életünk

Most már hetek óta csomagolunk. Az első 16 doboz telepakolása nem is tűnt olyan nagy dolognak. Főleg, hogy a férjem csinálta és nem én. :D Ezekbe csak könyvek kerültek. És akkor még azt hittem, hogy megy ez majd, mint a karikacsapás, amúgy is majd két hónapunk van rá, hogy elcsomagoljuk az életünket.

És mióta aláírtuk az adásvételi szerződést az új házunkra, szinte minden nap elrámoltunk valamit. Kiürültek a könyvespolcok. Elraktuk az apró csecsebecséket. Már csak egy váltás ágynemű huzat van elől. Már nincs pohár, amiből egy vendégnek adhatnánk egy pohár vizet. Csak rakodunk, rakodunk.

Kiürült a tetőtér, ami az eltelt tizenhét év alatt remek hely volt mindennek, ami már nem kell. Rakodunk a pincében, a lakásban, és a kertben is.

Egyre több a doboz, a kezdeti rendszerező gyűjtésünk egyre zsúfoltabbá válik. Lassan, úgy érzem térkép kell a lakásban is ahhoz, hogy egyik helyiségből eljussunk a másikba.

Már kiraktunk egy csomó még használható dolgot a ház elé, amit a helyi ismerős bácsi nagy örömmel gyűjt be maguknak. (Ez 17 éve így megy. Fogalmam nincs hova kerülhetett az a rengeteg holmi, amit mi kiraktunk.) Már egy jó nagy adag holmit átadtunk egy egyházi karitásznak. És persze rengeteg dolog a szemétben, vagy a kazánban landolt.

Kiselejteztük a céges papírjainkat is, de a családi iratokat is.

És csak rakodunk, rakodunk, rakodunk. 

És amikor felnézek a sok doboz közül, akkor az üres polcok és szekrények mellett azt látom, hogy de hiszen még tele van az a szekrény is, meg az is, és azon a polcon is ott van a sok cucc, és a kamra még zsúfolásig van tele a holminkkal, a pincéről nem is beszélve. Így lassan kezdem azt érezni, hogy képtelenség, hogy ez a rengeteg holmi egyszer csak mind dobozban legyen. Arra, hogy majd ki is kell rámolni, ma még nem is merek gondolni. 

Megrendeltük a fuvart is, de ha belegondolok mennyi nagy terjedelmű cuccunk van, kétségeim vannak, hogy egy fordulóban megússzuk-e az áthurcolkodást a fuvarossal. Hogy a dobozokat hány körben tudjuk átvinni, azt még megsaccolni sem merem.

Több, mint 30 év. Ezt dobozoljuk most el. Nem egyszerű.

Ráadásul most már türelmetlen is vagyok. Tudjátok, hiszen leírtam, hogy mennyire nehezen vettem magam rá arra, hogy megváljunk a jelenlegi otthonunktól, az általunk megálmodott és beültetett kerttől. De a döntést meghoztam, és most már szeretném, ha megtörténne. 

Persze, itt kezdhetnék arról is filozofálni, hogy na tessék, már megint valami, amit várunk, hogy megtörténjen, és sürgetjük az időt, hogy túl legyünk rajta, és tesszük ezt egészen addig, amíg egyszer csak az egész életen is túl leszünk. Nem könnyű a mi társadalmunkban a jelenben élni. Így hát, igen, várom a változást. Várom, hogy kialakítsuk az új otthonunkat. Ami kényelmes lesz, kellemes lesz, és üde lesz, és minimalista. Tényleg alig várom, és most már kezd igazán izgalmas lenni az egész.

Várom az új települést, ahol élni fogunk. Sokkal kisebb annál, mint ahol most lakunk, sokkal kevesebb ellátottsággal. Ezért bizonnyal sokat kell majd a közeli településekre átjárnunk. De nem baj. Mert cserében, ami van, az mind gyalogszerrel elérhető. Végre nem fogunk autóba ülni akkor is, ha csak egy kiló kenyér kell, hanem csak kisétálunk érte.

Izgatott vagyok. Cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy mit hogyan rendezünk majd be. Hova mit kell majd venni. Hogy tudjuk úgy megoldani, hogy tényleg klassz legyen az egész, de addig se éljünk egy raktárban. Van ahol felújítást kell csinálni, de kivételesen még azt is várom. Bár lehet, elszökök otthonról, amíg megtörténik. 

Csupa várakozás vagyok, minden téren. 

Évek óta éltünk ugyanúgy. Napról napra, volt egy kialakult rutin, ami roppant kényelmes volt. Olyan igazi állott víz a lavórban, amiben az ember jól eltesped. Mikor a gyerekeink kirepültek a fészekből, azt hiszem még jobban lelassult az életünk. Mintha már nem is tudom hány évesek lennénk. 

De most eljött a változás. Amit eddig végigcsináltunk már az is fenekestől fordította fel az életünket, de ami ránk vár, az még inkább megborítja az eddigi tunyaságot. És azt hiszem ez jó. Ennek jónak kell lennie.

Tudjuk, már nem vagyunk olyan fiatalok, valószínűleg nem várnak ránk már ilyen nagy változások, bár sosem lehet tudni. Ezért ezt most nagyon meg akarom élni. Minden ízében, örömében át akarom élni. 

Szóval lehet olykor panaszkodok most is, hogy jaj, a dobozok, meg még mennyi cuccot kell elrakni, és közben a munka dandárja is most van nálunk, de igazából örülök az egésznek. Lelkesít és felráz. Újra vannak terveim, vágyaim, elképzeléseim. És ilyen már jó ideje nem volt. Sok baj, gond, probléma volt az életünkben. Az elmúlt éveink szinte csak ilyenekről szóltak. De most már ideje a jónak is. 

És ha belegondolok, az egész a mi döntésünkön múlott. Tény, voltak külső, tőlünk teljesen független tényezők is, úgy mint az ingatlanok árának felfelé mozgása itt ahol élünk. De ez önmagában kevés lett volna. A döntést nekünk kellett meghozni, és nekünk kellett meglépni. Nem volt könnyű. Sok álmatlan, sok átsírt éjszaka van mögöttem, mögöttünk. De megérte. Még nem vagyunk túl az egészen, de már most azt mondom, megérte.

A változás jó dolog. Sokszor évekig is elvagyunk valamiben, amiről tudjuk, hogy nem jó úgy, de már megszoktuk. És a változtatáshoz meg kell mozdulni, ki kell lépni a komfort zónánkból. De ha nem tesszük meg, akkor sosem fogjuk megtudni mi vár ránk oda kint!

I love Kolozsvár

Egy hete ismét Kolozsvárt jártunk. Hivatalos ügyben mentünk, de aztán belecsöppentünk egy váratlan eljegyzési vacsorába is. 

Szerintem már mindenki tudja, hogy miért is kerültem kapcsolatba Kolozsvárral, és hogy anno bizony nagyon sűrűn jártam oda. Más kérdés, hogy akkoriban szinte mindig tovább is mentünk valahova kirándulni, túrázni. De akkoriban nem is volt igazán szép, és kellemes a város. A kor rányomta a bélyegét nagyon. Ezrével épültek a várost körülölelve a lakótelepek. Mondjuk kívülről érdekesebbek voltak, mint amiket nálunk építettek, és jóval több is épült. Így legalább lakás hiány nem volt. 

Ám volt még valami a rengeteg tömbházon túl, ami nagyon szomorúvá tette a várost. Szinte nem volt tömegközlekedés, és kocsival sem igen tudtak közlekedni, mert benzin sem volt. Minden benzinkútnál óriási sorok voltak, sokszor napokig álltak ott az autók, és a sofőrök úgy tolták előbbre az autókat, ha végül mozdult a sor, mert nem akarták arra pazarolni azt a pár csepp benzint, amit kaptak.

Így aztán a többség gyalog járt. Ez még nem is lett volna baj, de az emberek magukba zárkózottak voltak, szomorúak, gondterheltek, hatalmas zsákokat cipeltek, amiben némi élelmiszert vittek magukkal, és az egész egy egyhangú szürke masszának tűnt. Folyamatos mozgásban volt a város, de minden szürke volt, homogén volt, és csak áramlott a sok szegény ember ki a vasútállomásra, és be a városba. 

Nem volt szép, nem volt örömteli, szívet melengető kép.

Aztán teltek az évek, sajnos a család eltávozott, így szinte már egyáltalán nem jártunk a városba, mert a barátainkkal is inkább a hegyi házikójukban találkoztunk. A várost kerültük, mint a tüzet, mert olyan elképesztő zsúfolt és őrült forgalom alakult ki, hogy szinte életveszélyes volt még az is, hogy átmenjünk rajta. Inkább még a rossz, falvakon keresztül vezető utat is vállaltuk, de Kolozsvárt nem.

Viszont én a Facebookon egyre több olyan oldalt like-tam, ami valamilyen módon Kolozsvárról szól. És szinte nincs olyan nap, hogy ne olvasnék ott valamit arról, hogy épp milyen kulturális rendezvény lesz, hogy most felvételiznek a diákok az egyetemre, hogy ez vagy az ad koncertet a városban és még sorolhatnám. Egyre szebb fotókkal találkoztam, és lassan kibontakozott előttem egy színes, gazdag kulturális életet élő, fiatal város.

Ezért már egy ideje éreztem, hogy nagyon szeretnék ismét Kolozsvárra menni. Direkt oda, és bejárni a várost, érezni a szellemét.

Nyáron, talán emlékeztek rá, voltunk is kint. Sajnos az a kirándulás nem volt túl sikeres különböző okok miatt, de ráadásul sokat el is mentünk akkor a városból a környékbeli szépségeket megnézni. Egy napot töltöttünk mindössze Kolozsvárt.

Miattam nem is tudtunk olyan nagyon sokat sétálni, mert a sok éves ülő munka megtette hatását, és én sajnos már pár száz méter gyaloglástól nagyon elfáradtam.

Most viszont jött a négy napos hétvége, és mivel intézni valónk is volt kint, így az utunk megint csak Kolozsvárra vezetett.

Szó se róla, óriási dugóban érkeztünk meg. Azt hittük sosem jutunk el a szállásunkig. Kolozsvár már szinte egybe épült a környező kisebb településekkel, és még mindig folyamatosan építik a lakóházakat, de most már inkább lakópark jelleggel. Nem mondom, hogy mind szép, sőt, de azért nyáron láttunk kellemes helyeket is. A rengeteg emberrel és autóval rettentő nehezen birkózik meg a város. Óriási közlekedési változtatásokra lenne szükség, bár igyekeznek egy élhetőbb mederbe terelni a forgalmat. 

Most is voltunk fent a hegyen, de azért egész sok időt töltöttünk a városban, és nem tagadom, teljesen beleszerelmesedtem. Ha most lennék 20 éves, vagy akár csak huszonéves, gondolkodás nélkül költöznék oda, és borzasztóan élvezném.

A szállásunk, amit szívesen ajánlok, elsősorban fiatalok figyelmébe, hiszen egy Hostel, a város szívében van. Tényleg, mindössze másfél sarok tőle a Szent Mihály templom és a Főtér. Ugyanakkor egy csendes kis utcában van.

Ahogy írtam, egy váratlan eljegyzési vacsorába is belecseppentünk, amit a Kolozsvár közepén található hegyen lévő Panoramic étteremben tartottak. Kellemes hely, finom ételek, de ami igazán pazar volt, az a panoráma az esti fényekben fürdő városra. Igazán csodás volt.

Akár le is gyalogolhattunk volna innen, de bevallom én ezt este, sötétben, alkalmi ruhában és cipőben nem vállaltam be, így taxit hívtunk, és ahogy felfelé, úgy lefelé is azzal mentünk. Igen, a régi városhoz képest ez is hatalmas változás. Anno örültünk, ha legalább 1-2 taxi megjelent az állomásnál, és sikerült elcsípni. Most nagyon sok taxi dolgozik a városban, és bár felfelé kellett kicsit várnunk, míg sikerült egyet elcsípni, de nem volt vészes.

A vacsora utáni napon a hegyen voltunk, és csak a következő napon mentünk le ismét a városba. Szerencsére szép idő volt, így el is indultunk sétálni a központba. Ezerszer láttuk nagyjából, de azért óriási a változás. 

Kolozsvár központjában nagyon sok szép, régi, patinás épület van, amely felújításra vár. Ám van jó pár, amit már rendbe tettek és újra régi pompájában tündököl.

Nem tudtunk olyan utcába menni, ahol ne lett volna egy egyetemi fakultás. Fogalmam nincs milyen szakokat lehet felvenni a Bolyai Egyetemen, de ahogy láttam, szinte bármit. Elképesztő volt ezt látni. 

Ennyi egyetemi szak ezrével vonzza a fiatalokat a városba. Jönnek Románia különböző városaiból, de jönnek sokan külföldről is. Tényleg, vajon Magyarországról gondol e bárki arra, hogy ott járjon egyetemre? 

A rengeteg fiatal pedig alapvetően meghatározza a várost, de a belvárost mindenképpen. Én még soha, sehol nem láttam ennyi kávézót, teázót, pubot, sörözőt, fast food éttermet, bárt, rendes éttermet, cukrászdát mint most Kolozsvárt a belvárosi részen. Szinte minden épületben megtalálható valamelyik. És mind tele van. Mindenhol élet van, mindenhol színes kavalkádban üldögélnek, iszogatnak vagy éppen kávéznak, teáznak a fiatalok, és a hozzájuk fiatalodott idősebb korosztály is. Bizony, az ember ennyi fiatal mellett legalább tíz évvel fiatalabbnak érzi magát.

Pezseg az élet, és annyira jó ebben részt venni, ezt érezni.

Ha azt mondom, hogy az én átlag gyaloglásomnak a nagyon sokszorosát tettem meg ezen a vasárnapon, akkor talán megértitek miről beszélek. 

A városi séta után haza mentünk, majd felmentünk a házsongárdi temetőbe, mert a férjem szülei ott vannak eltemetve. Onnan elsétáltunk a parkba, majd egy étterembe, ahol már nyáron is ettünk és nagyon jól éreztük magunkat. Ez a Roata étterem, ezt is ajánlom, mert csoda jó hely. A finom estebéd után simán haza sétáltunk persze most is a városon keresztül, ami újra és újra csodás élmény volt.

És ezzel még nem volt vége, mert este, sötétedés után ismét felkerekedtünk. Ez sokszorosan extra. Szerintem évek óta nem mentünk ki soha sehova este. Nem is kívánkoztunk ki, sőt, mindig arra törekedtünk, hogy még világosban haza érjünk. De Kolozsvárt ez sem volt gond. Teljes nyugalommal sétálgattunk a városban a sok-sok fiatallal egyetemben. Mi több, este újra felmentünk a temetőbe is, hogy megnézzük a világítást. 

Majd az ortodox templom és a román színház felé vettük az utunkat, hogy azt is megcsodáljuk kivilágítva.

Félek, egyáltalán nem tudtam visszaadni azt, amit nekem most a város nyújtott. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy menjetek el, és éljétek át, szerintem fantasztikus. Most sajnálom csak igazán, hogy anno a férjem örökségét, a kolozsvári lakást apósomat kijátszva elvették tőlünk. 

Kolozsvár feltöltött, megfiatalított. Köszönöm a városnak! És ígérem, megyek még!