Régen írtam már életem emlékeiről, de most közeledik a karácsony és sokakat már eltölt a várakozás, a készülődés. Nálunk, tudjátok, most éppen a költözés van napirenden, így karácsonyi készülődésre nem jut sem idő, sem alkalom. Sajnos az is tény, hogy mióta a gyerekeink külföldön élnek, és nem tudjuk együtt tölteni az ünnepeket, azóta nincs is nagyon mire készülődni. Praktikusan megoldom internetes vásárlással az ajándékozást, és nagyjából ennyi. Miután sem a férjemnek, sem nekem nincsenek testvéreink, férjem szülei már nem élnek, nekem is csak az anyukám, akivel nem olyan a kapcsolatunk, hogy együtt karácsonyozzunk, így csak kettesben szoktuk tölteni az ünnepeket. És mivel ahogy öregszünk úgy fogy a befogadó képességünk kajailag is, így tényleg nincs arra szükség, hogy napokat a konyhában töltsek sütéssel-főzéssel.
Ezért a készülődésről nem tudok mesélni. Viszont életünk egyik legjobb karácsonyáról igen.
A mi fejünkben a karácsony családi ünnep, amit családi körben töltünk, és az ünnep napok alatt vándormozgalom indul az országban, és körbe járjuk a nem velünk élő, vagy a 24. estét nem velünk töltő családtagokat is. Az, hogy ezt az ünnepet idegenben töltsük, távol a családtól, az szinte renitens viselkedésnek számít, bár talán egyre többen választják az utazást ilyenkor.
Így történt, hogy egyszer elhatároztam, hogy mivel itthon már alig-alig esik hó, ezért bizony mi elutazunk karácsonyra a Magas Tátrába és ott fogunk ünnepelni.
A gyerekeink még elég kicsik voltak, amikor ezt kitaláltam, így hát szükség volt arra, hogy a teljes karácsonyi "műsor" meglegyen ott is.
Ezért bizony készültem. Sütöttem zserbót, amit magunkkal vittünk. Vásároltam egy mini karácsonyfát, hogy legyen az is. Vettem gyertyákat, amit szintén elraktam és vittünk magunkkal. Szaloncukor természetesen szintén utazott velünk. Mivel 24.-én este is ott voltunk, így a gyerekek ajándékai is becsomagolva utaztak velünk. Amikor hordtam le a kocsiba a csomagolni valót, a férjem kezdetben még megkérdezte, hogy lesz még más is? Később már csak megadóan rakodott.
Tél lévén, természetesen igen sok helyet foglalt négyünk vastag síruhája, hótaposója is. Dugig raktuk a kocsit, de ahogy lehetőleg mindig, így most sem került csomag az utastérbe, hogy a gyerekek kényelmesen utazzanak.
És végre eljött az indulás napja is, amikor is pattanásig feszült csomagtartóval, de elindultunk Szlovákiába, a Magas Tátrába. A szállásunk a Csorba tó alatt volt, egy kellemes szállodában.
Térdig érő hóban érkeztünk meg, és kicsit nehézkesen jutottunk el a szálloda parkolójáig, mert egy kisebb és természetesen befagyott tó is volt közvetlenül a szálloda előtt, és valahogy nem találtuk rögtön az utat a hotelhez. De sikerrel abszolváltuk a feladatot, és végre beálltunk a kocsival, ahonnan nem is igen mozdítottuk a következő napokban.
A szálloda egészen kellemes volt. Nem luxus, de kényelmes volt nekünk. A gyerekeknek talán külön élmény volt, hogy egyáltalán szállodában lakunk, hiszen addig inkább csak kempingben, sátorban, lakókocsiban vagy kulcsos házakban voltak szállásaink az utazásaink során.
Két szobánk volt, egyik a gyerekeké, másik a miénk, felnőtteké.
Aki ismeri a Tátrát, annak tán jobban elhelyezhető lesz, ha azt mondom, hogy ez a szálloda a tátrai villamos állomása alatt volt. Égig érő sötétzöld fenyők között bújt meg, csodaszép hópaplan alatt. Már ez önmagában álomszép volt.
Azonban, ha még azt is elmondom, hogy ott létünk pár napja alatt minden áldott nap havazásra ébredtünk, és így minden nap friss hóban indultunk az aznapi kirándulásra, akkor azt hiszem igazán irigylésre méltó volt a helyzetünk.
Itt történt meg a sífutós kalandom, amiről szerintem már meséltem nektek. Síelés by me Ezt el tudjátok olvasni, ezért nem mesélem el újra.
De ha már sport, akkor mesélek a korcsolyázós élményeinkről is. Először is, nem tudok korcsolyázni - sem. Volt persze már korcsolya a lábamon, egyszer-kétszer gyerekkoromban. És egyszer az egyetemi éveim alatt is elmentünk egy barátnőmmel a városligeti műjégre. Mondjuk egyszer sem törtem magam össze, de még sem volt folytatása egyik történetnek sem.
Velem szemben a férjem természetesen tud korcsolyázni. Jól van, ő a kolozsvári park tavának jegén nőtt fel telente. A lányunk is megtanult korcsolyázni, teljesen autodidakta módon. Őt a pasizás vonzotta a műjégre - bocs Kicsim! A fiunknak pedig alsóban volt egy év, amikor a tesi órák a műjégen voltak, és tanultak korcsolyázni. Így neki sem volt idegen terep a jégen csúszkálás.
Miután a szálloda ajánlatában benne volt az ingyenes korcsolyázás, egy napon elballagtunk a szálloda sportszer kölcsönzőjébe, hogy akkor mi szeretnénk korcsolyákat bérelni és korcsolyázni. (A gyerekek öntött műanyag felsőrészű korcsolyái ugyanis már nem fértek be a csomagtartóba.)
A korcsolyákat kiválasztottuk, majd megkértek minket, hogy töltsük még el kicsit az időt a hotelben, és nagyjából egy óra múlva mehetünk.
Nem mondták, hogy mire kell várnunk, de vártunk, mi mást tehettünk volna. Fogalmunk nem volt merre lehet a koripálya, mert bár naponta jöttünk mentünk a hotel és a Csorba tó között, de sehol sem láttuk.
Így hát biliárdoztunk várakozásként, majd szóltak, hogy most már mehetünk. Kérdeztük, hol merre van a pálya? Mondták, hogy az út mellett ami felvezet a tóhoz.
Ahogy mondtam addig semmit nem láttunk ott, csak egy hely volt, ahol teniszpálya volt körbekerítve dróthálóval, de más nem.
Nos, kiderült, hogy a koripálya a teniszpálya. És azért kellett várnunk, mert nagyjából fél méter vastagon állt rajta a hó, amit a mi kedvünkért akkor frissen letakarítottak.
Mire kimehettünk már be is sötétedett. Viszont voltak lámpák a teniszpályához, amit természetesen felkapcsoltak nekünk.
És innentől kérem mindenki vegye elő a vizuális fantáziáját és álljon meg a magasztos, hóval borított fenyők sűrűjében rejtező, vakítóan csillogó friss jegű, kivilágított pálya előtt és képzelje oda magát!
Nem zsúfolt koripálya, nincsenek tömegek, csak mi négyen. Nem áll vastagon a jég és a víz a pályán, hanem makulátlanul csillog-villog, hiszen még teljesen szűz, senki nem érintette a korcsolyája élével.
Azt hiszem kevés ilyen szépséget láttam életemben, mint akkor azt a pályát.
Természetesen én is próbálkoztam ezzel a jeges sporttal, de legfőképpen a családom élvezte ezt a fantasztikus lehetőséget, és boldogan siklottak fel s alá a jégen.
Szinte végig csak magunk voltunk. Már csak akkor jött egy apa a fiával, amikor mi készültünk eljönni.
Aki szeret és tud korizni, azoknak tényleg teljes szívemből kívánom, hogy egyszer legyen ilyen élményben is részük.
24. napja kétszeres élmény volt számunkra. Egyrészt délelőtt egy fantasztikus kirándulásra mentünk, este pedig karácsonyt kellett varázsolni, a gyerekek kedvéért mindenképpen.
Ezen a napon lányunk kívánságára úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Popradi tóhoz, és útba ejtjük a szimbolikus temetőt is, ami a lányunk kedvenc helye a Tátrában.
A piros villamossal elmentünk a Popradi tó megállóig, majd onnan gyalogosan indultunk neki. A fiunk még kicsi volt, és nem nagyon rajongott az unalmas gyaloglás ötletéért. Elég nehéz volt őt folyamatosan arra biztatni, hogy de menj csak, majd meglátod milyen szép lesz ott fent. Lássuk be egy hét nyolc éves gyereket még nem nyűgöz le feltétlenül a természet szépsége.
Így elég lassan haladtunk, és tudtam, hogy csak a temető felkeresése fog neki igazi élményt nyújtani, bár akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy olyat, amilyet átéltünk.
A szélesre taposott bár havas turista útról le kell térni Keletre a temetőhöz. Meg is találtuk a táblát, ami mutatta az utat. Igen ám, de láthatóan egyetlen egy nyom sem vezetett arra. Senki nem vállalta a magas hóban, hogy elmenjen ehhez a kis csodához.
Bennünk is felmerült, hogy nem megyünk oda, de a gyerekek arcán látni az e miatti csalódottságot, arra ösztönzött minket, hogy próbáljuk meg mégis.
Így a férjem, aki mindig is egy nagy darab, erős férfi volt, elindult előre, mondván tapos nekünk nyomot, és mi menjünk abban mögötte.
A főútról először egy teljesen sima és nyílt terep van. Itt csak a magas hó volt az akadály, de azt ahogy írtam megoldottuk. Miután sikerült ezen a nyílt szakaszon átjutnunk, elértünk az erdő széléhez.
Itt már a Tátra csúcsairól fújó szél annyira erős volt, hogy szembe fordulva vele szinte levegőt sem kaptunk. A fiam belém bújva várta amíg az apja azt kereste merre is mehetnénk tovább.
Ekkor már volt bennem egy kicsi félsz, hogy lehet még sem kellene arra menni.
Nem tudom mi volt az ami mégis felbátorított, mert a végén neki indultunk az ösvénynek, amiből semmi nem látszott a magas hó alatt.
Csúszkáltunk térdig süllyedtünk a hóban, de végül elértük a sziklás oldalt, ahol maga a temető van. Szerencsére ott a le föl vezető ösvények mentén végig van korlát, mert bizony nyáron sem feltétlenül könnyű ott közlekedni, így volt miben kapaszkodnunk, és olykor a fenekünkön csúszva érkeztünk le egy-egy csúszósabb lejtőn. De ez igazából vicces volt, és a hó alatt megbújó sok színes kopjafa, és zászlócska tényleg igéző látvány.
Sajnos téli képet nem találtam, de képzeljétek el ezt hóval borítva.
Miután bejártuk az egész temetőt, és azon kezdtem gondolkodni, hogy egy-egy meredekebb ám igen csúszós helyen hogy mászunk vissza, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza, hiszen az északi felén kijutva van turista út a Popradi tóhoz, és a turista házhoz is. Kiérve az erdős rész szélére már látható is volt a nem túl messze lévő ház, így a turista jelzések mellett az irányt is jól láttuk.
Igen, azt nem mondtam, hogy a szél és a hideg mellett ragyogó napsütéses idő volt.
Meg is indultunk az ösvénynek hitt úton, amikor is ropp .... és a lányunk térdig süppedt a hóba. Nagy nehezen kievickélt, lépett még egyet, és ismét elsüllyedt.
Nem tűnt túl hosszúnak az a terep, ahol ilyen vastag volt a hó, ezért ekkor még nem adtuk fel, és a kis okos négykézlábra ereszkedett, mondván így kisebb a súly és talán sikerül neki átevickélni. Haladt is, bár nem túl gyorsan.
Aztán indult az apja is, hogy legyűrje ezt a szakaszt. Nem jutott túl messzire, amikor is konkrétan derékig süllyedt el a hóba, és képtelen volt kimászni. Nem volt ugyanis egyetlen egy fa, vagy szikla vagy bármi a közelében, amiben meg tudott volna kapaszkodni. Néhány vékony bokorvessző benyúlt ugyan a területre, de az még egy gyerek súlyát sem tudta volna megtartani, így bizony ekkor már nagyon kétségbe estem, hogy most mi lesz? A lányom a túl felén ennek a veszélyes szakasznak. A kicsivel én az elején. Őt nem hagyhatom ott egyedül, és különben sem túl nagy az esély, hogy én átjussak ezen a szakaszon. Viszont a férjem ott áll derékig a hóba süppedve és képtelen megmozdulni.
És itt jön azért az a rész, ami a helyzet súlyossága ellenére ott is igen csak komoly nevetésre ösztönzött minket. Mert persze nem adta fel a párom, és nem várt a csodára sem, hanem elkezdett iceregni-ficeregni a lyukban, pont úgy ahogy a rajzfilmekben a kukac mászik ki az almából, és addig addig tekerte csavarta magát, amíg egyszer csak végre kigurult a felszínre.
Tényleg azt kell mondjam, hogy életveszélyes volt a helyzet, mert ráadásul rajtunk kívül senki nem járt ott, senki nem tudta hogy oda mentünk, szóval nem igen kerestek volna minket, ha nem szabadulunk ki, de a férjem küzdelmét látva mi gurultunk a nevetéstől. De azt hiszem jobb is volt ez így mindenkinek, sokkal jobb volt, mintha pánikba estünk volna.
Igen ám, de azért a történet nem volt ilyen egyszerű, mert az egyik lábáról a hótaposó a hó foglya maradt. Mezítláb pedig komoly gond lett volna lejutni a hegyről decemberben, hóban, fagyban. Így nem volt mit tenni, minthogy hosszú percekig hasalt a lyuk mellett a párom és kotorászott a mélyben úgy hogy persze látni nem látott semmit, hiszen a hó azonnal visszavette a helyet, ahogy ő onnan kikerült. De hála az égnek, siker koronázta az erőfeszítéseit, és meglett a csizma is.
Innentől már csak azt kellett megoldani, hogy visszajusson hozzánk, mert ekkorra már feladtuk, hogy itt jussunk át és érjünk fel a tóhoz. Csúszkálva, fekve, a hóban evickélve azonban végre stabil terep volt a lába alatt.
Ám aki figyelt az tudja, hogy ezzel még nem értek véget a kalandok, és ijesztő helyzetek, hiszen a kislányunk ennek a szakasznak már a túl felén várta, hogy mi is átjussunk. A négy-kézlábas módszer ekkor már nem működött. Minden mozdulatnál vállig süppedt a hóba. Így a végén konkrétan bukfencezve, gurulva, mint egy nagy hólabda sikerült leküzdenie a veszélyes helyet.
Ezek után úgy gondoltuk, ennél még a temetőn át visszaküzdeni magunkat is jobb lesz, mint itt az életünket kockáztatva. És igen, kúsztunk, másztunk, csúsztunk és a végén sikerült visszajutnunk a sűrűn járt turista útra, ahol már simán felsétáltunk a turistaházig, hogy megebédeljünk.
Ebéd után indultunk vissza a hotelhez. Hosszú, unalmas gyaloglásnak ígérkezett. Bevallom én eddigre már rettentően el is fáradtam, valószínűleg az idegeskedés is rátett egy lapáttal. Így bármilyen furcsa a fiam csalogatott le a hegyről. Ő nem tudom honnan merítette akkor az erejét, az eltökéltségét, de úgy ment előre, mint egy kis tank, és amikor látta, hogy én kínlódok, bukdácsolok, akkor mindig visszajött hozzám és mesélt nekem. Az egész hosszú úton mesélt egy általa kitalált ám nagyon kedves történetet. És folytatta mindaddig amíg le nem értünk a hegyről. Ezt köszönöm neked most is!
És bizony ez az este volt az ajándékozás estéje is. Így előre küldtem a családot a vacsorához az étteremben, és én nagy ügyesen kivettem a kis fenyőt, kikészítettem a gyertyákat, a zserbót, a szaloncukrot és kitettem az ajándékokat is a gyerekek szobájában, majd követtem a famíliát én is.
Azt elfelejtettem elmondani, hogy egészen eddig a fiunk folyamatosan azt kérdezte tőlünk, hogy lesz-e fenyőnk, lesz-e ajándék. És mi mindig azzal bosszantottuk, hogy a fenyő kint van a hegyen, meg a szálloda mellett és azt nem tudjuk bevinni, és hogy az ajándék maga az utazás.
Szóval már mind a négyen lent ültünk és vacsoráztunk az étteremben, néztük a műsort, amit adtak azon az estén, amikor is megszólalt kisebbik gyermekünk, hogy neki sürgősen mehetnékje van, ugyan adjuk már oda neki a szoba kulcsot, hogy felszaladjon. Teljesen naivan adtam oda, hogy rendben, menj, és várunk itt lent. Már elment a drága gyermek, amikor belém hasított, hogy oda a meglepetés, hiszen most felmegy, és meg fog látni mindent. És persze kis rafinált volt, mert amikor visszajött nem szólt egyetlen szót sem, hogy bármit is meglátott volna, pedig nehéz lett volna nem, de azért az arcán ott volt a boldog mosoly, hogy na ugye, mégis megvan minden.
Végül persze felvonultunk mindannyian, és a gyerekek örömmel bontogatták a csomagokat, na és persze mi is, mert azért magunknak is csempésztem oda meglepetést, és csoda szép esténk lett.
Évekkel később emlegették a gyerekek ezt a karácsonyt, hogy bizony ez volt életük legszebb emléke. Bennem is így él ez az ünnep, hóval, égig érő méltóságteljesen álldogáló fenyőkkel, a hótól mély csönddel a világban, míg bent finom meleg van, süti illat, gyertya fény és két boldog gyermek arca.
Boldog karácsonyt mindenkinek!
