Dobozban az életünk

Most már hetek óta csomagolunk. Az első 16 doboz telepakolása nem is tűnt olyan nagy dolognak. Főleg, hogy a férjem csinálta és nem én. :D Ezekbe csak könyvek kerültek. És akkor még azt hittem, hogy megy ez majd, mint a karikacsapás, amúgy is majd két hónapunk van rá, hogy elcsomagoljuk az életünket.

És mióta aláírtuk az adásvételi szerződést az új házunkra, szinte minden nap elrámoltunk valamit. Kiürültek a könyvespolcok. Elraktuk az apró csecsebecséket. Már csak egy váltás ágynemű huzat van elől. Már nincs pohár, amiből egy vendégnek adhatnánk egy pohár vizet. Csak rakodunk, rakodunk.

Kiürült a tetőtér, ami az eltelt tizenhét év alatt remek hely volt mindennek, ami már nem kell. Rakodunk a pincében, a lakásban, és a kertben is.

Egyre több a doboz, a kezdeti rendszerező gyűjtésünk egyre zsúfoltabbá válik. Lassan, úgy érzem térkép kell a lakásban is ahhoz, hogy egyik helyiségből eljussunk a másikba.

Már kiraktunk egy csomó még használható dolgot a ház elé, amit a helyi ismerős bácsi nagy örömmel gyűjt be maguknak. (Ez 17 éve így megy. Fogalmam nincs hova kerülhetett az a rengeteg holmi, amit mi kiraktunk.) Már egy jó nagy adag holmit átadtunk egy egyházi karitásznak. És persze rengeteg dolog a szemétben, vagy a kazánban landolt.

Kiselejteztük a céges papírjainkat is, de a családi iratokat is.

És csak rakodunk, rakodunk, rakodunk. 

És amikor felnézek a sok doboz közül, akkor az üres polcok és szekrények mellett azt látom, hogy de hiszen még tele van az a szekrény is, meg az is, és azon a polcon is ott van a sok cucc, és a kamra még zsúfolásig van tele a holminkkal, a pincéről nem is beszélve. Így lassan kezdem azt érezni, hogy képtelenség, hogy ez a rengeteg holmi egyszer csak mind dobozban legyen. Arra, hogy majd ki is kell rámolni, ma még nem is merek gondolni. 

Megrendeltük a fuvart is, de ha belegondolok mennyi nagy terjedelmű cuccunk van, kétségeim vannak, hogy egy fordulóban megússzuk-e az áthurcolkodást a fuvarossal. Hogy a dobozokat hány körben tudjuk átvinni, azt még megsaccolni sem merem.

Több, mint 30 év. Ezt dobozoljuk most el. Nem egyszerű.

Ráadásul most már türelmetlen is vagyok. Tudjátok, hiszen leírtam, hogy mennyire nehezen vettem magam rá arra, hogy megváljunk a jelenlegi otthonunktól, az általunk megálmodott és beültetett kerttől. De a döntést meghoztam, és most már szeretném, ha megtörténne. 

Persze, itt kezdhetnék arról is filozofálni, hogy na tessék, már megint valami, amit várunk, hogy megtörténjen, és sürgetjük az időt, hogy túl legyünk rajta, és tesszük ezt egészen addig, amíg egyszer csak az egész életen is túl leszünk. Nem könnyű a mi társadalmunkban a jelenben élni. Így hát, igen, várom a változást. Várom, hogy kialakítsuk az új otthonunkat. Ami kényelmes lesz, kellemes lesz, és üde lesz, és minimalista. Tényleg alig várom, és most már kezd igazán izgalmas lenni az egész.

Várom az új települést, ahol élni fogunk. Sokkal kisebb annál, mint ahol most lakunk, sokkal kevesebb ellátottsággal. Ezért bizonnyal sokat kell majd a közeli településekre átjárnunk. De nem baj. Mert cserében, ami van, az mind gyalogszerrel elérhető. Végre nem fogunk autóba ülni akkor is, ha csak egy kiló kenyér kell, hanem csak kisétálunk érte.

Izgatott vagyok. Cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy mit hogyan rendezünk majd be. Hova mit kell majd venni. Hogy tudjuk úgy megoldani, hogy tényleg klassz legyen az egész, de addig se éljünk egy raktárban. Van ahol felújítást kell csinálni, de kivételesen még azt is várom. Bár lehet, elszökök otthonról, amíg megtörténik. 

Csupa várakozás vagyok, minden téren. 

Évek óta éltünk ugyanúgy. Napról napra, volt egy kialakult rutin, ami roppant kényelmes volt. Olyan igazi állott víz a lavórban, amiben az ember jól eltesped. Mikor a gyerekeink kirepültek a fészekből, azt hiszem még jobban lelassult az életünk. Mintha már nem is tudom hány évesek lennénk. 

De most eljött a változás. Amit eddig végigcsináltunk már az is fenekestől fordította fel az életünket, de ami ránk vár, az még inkább megborítja az eddigi tunyaságot. És azt hiszem ez jó. Ennek jónak kell lennie.

Tudjuk, már nem vagyunk olyan fiatalok, valószínűleg nem várnak ránk már ilyen nagy változások, bár sosem lehet tudni. Ezért ezt most nagyon meg akarom élni. Minden ízében, örömében át akarom élni. 

Szóval lehet olykor panaszkodok most is, hogy jaj, a dobozok, meg még mennyi cuccot kell elrakni, és közben a munka dandárja is most van nálunk, de igazából örülök az egésznek. Lelkesít és felráz. Újra vannak terveim, vágyaim, elképzeléseim. És ilyen már jó ideje nem volt. Sok baj, gond, probléma volt az életünkben. Az elmúlt éveink szinte csak ilyenekről szóltak. De most már ideje a jónak is. 

És ha belegondolok, az egész a mi döntésünkön múlott. Tény, voltak külső, tőlünk teljesen független tényezők is, úgy mint az ingatlanok árának felfelé mozgása itt ahol élünk. De ez önmagában kevés lett volna. A döntést nekünk kellett meghozni, és nekünk kellett meglépni. Nem volt könnyű. Sok álmatlan, sok átsírt éjszaka van mögöttem, mögöttünk. De megérte. Még nem vagyunk túl az egészen, de már most azt mondom, megérte.

A változás jó dolog. Sokszor évekig is elvagyunk valamiben, amiről tudjuk, hogy nem jó úgy, de már megszoktuk. És a változtatáshoz meg kell mozdulni, ki kell lépni a komfort zónánkból. De ha nem tesszük meg, akkor sosem fogjuk megtudni mi vár ránk oda kint!