Bocsánat, azt hiszem eltűntem kicsit, de dolgozni is kell, meg hétvége is volt, de nem magyarázkodok. A lényeg, hogy most itt vagyok.
A harmadik napi kalandunk is a hegyekbe vezetett. Híre jött, hogy kinyíltak a havasi gyopárok, és azt akkor meg kell nézni.
El is indultunk két kocsival és ismét a Prislop hágónál kötöttünk ki - tudjátok a csacsi, amit ekkor sem vettünk meg. Itt átszálltunk egy hegyi mentő Hiluxába, (ő vendégelt meg minket előző nap a saját rönkházában a vadasra). Mivel mi hatan voltunk, így hárman a külső részen állva utazhattak, ami az úttalan utakon sejtem elég izgalmas volt nekik.
Elég sokáig mentünk, és egyre kevésbé volt járható az út. Nagyon mély vízmosások, nagy kövek és egyebek tarkították az utat, de a Hilux megbirkózott mindennel.
A végén ismét egy estenánál kötöttünk ki, és a Hilux ott maradt, mi pedig elindultunk fel még tovább, hogy megpillantsuk a havasi gyopárt.
Bevallom nekem elég meredek volt az út felfelé, de azért kezdetben szépen haladtam a többiekkel. Ám egyre többet kellett megállnom és pihennem. De ami rosszabb volt, hogy a járásomat éreztem teljesen elbizonytalanodva, ami plusz megterhelő volt.
És bár nagyon arra készültem, hogy én bizony felmászok, és életemben először megnézem élőben a hegyen a havasi gyopárt, sajnos a végén nem sikerült.
A férjem azt mondta, hogy szerinte ne erőltessük, mert fel még csak-csak feljutok, de ne felejtsük el, hogy le is kell majd jönni, és az ezen az úton amúgy is elég megterhelő.
Bár elvicceltem, hogy hiszen két hegyi mentő is velünk van, majd legfeljebb lecipelnek, de én is tudtam, hogy jobb lesz, ha visszafordulunk.
Így aztán míg a többiek másztak toronyiránt, mert ott már nem volt sziklás a terep, ám de igen csak meredek volt, mi szép lassan ereszkedni kezdtünk. És bár szinte teljesen simán le tudtam ballagni, de azért bizony a jobb térdem rendesen megsínylette ezt a kirándulást, mert estére már csak sántikálni tudtam.
Egy dolgot el kell mondanom nektek. Mióta csak ismerem a férjemet, mindig úgy túráztunk együtt lefelé, hogy ő ment elől, és ha segítség kellett, akkor természetesen segített. Hol csak annyival, hogy megfogta a kezemet és ezzel stabilizálta az én helyzetemet, hol még azzal is, hogy a lábával állt be úgy, hogy én mellé tudjak lépni és így legyen stabil a helyzetem. De persze azért nem mindig így közlekedtünk, hanem nyilván nagyobb részt megyek én egyedül is. Viszont mindig úgy, hogy figyelem ő hova lép, hogy lép. És így tudok szépen haladni lefelé én is a hegyről.
Itt kicsit féltem, mert bizony a terep eleje kőmorzsalékos, sziklás volt. Sőt, a marhák ösvényein tudtunk csak haladni, és ők bármilyen nagy állatok, nem is hinnétek milyen ügyesen másznak hegyet, és milyen kis karcsún tudják szinte egymás elé rakni a lábaikat. Ez azt jelenti, hogy roppant keskeny és egyben mély ösvényeken kellett haladnunk. Szóval nem ígérkezett könnyű terepnek lefelé, fájó térddel és bizonytalan lábakkal.
Ám mégis gyorsan, és szépen, ütemesen tudtunk haladni azzal, amit az előbb írtam. Párom ment elől, én pedig figyeltem és ügyesen ballagtam utána. Talán csak 1-2 alkalommal igényeltem, hogy megfogja a kezemet, egyébként simán le tudtam menni egyedül is.
Azért nem maradtok fénykép nélkül, máris mutatom.
Onnan lentről indultunk.
Haladunk, haladunk.
Egy kis szusszanás.
Bár teljesen fel nem jutottam, de a látvány itt is lenyűgöző volt.
És hát ahova én már nem mentem fel.
Csak látszólag semmiség ami ott még hátra volt, de mikor a többiek lejöttek azt mondták, hogy bizony bőven volt még mit mászni.
És amit élőben így nem sikerült látnom.
Lefelé egy helyen megálltunk, sőt leültünk a sziklákra és csak csodáltuk az elénk táruló látványt. A hegygerinceket, a völgyeket alattunk. Engem elvarázsol, nem tehetek róla. Közben mondtam a páromnak, hogy sajnálom, hogy miattam ő sem jutott fel, hogy megnézze a havasi gyopárok virágzását. És most figyeljetek! Azt mondta, hogy semmi gond, ő sem bírja már annyira, szóval neki is kemény lett volna.
Naná hogy azonnal leütöttem a labdát, és közöltem vele, hogy ezek szerint akkor nem is miattam nem másztunk tovább, hanem azért mert ő nem bírta volna már. 😂😂😂
Így ezt később nagy büszkén elmondtam ám a többieknek is, mikor ők leértek. Egyébként kis húgom, aki életében először járt ilyen magas hegyeken, és bizony már ő is 6x fölött van, nagyon ügyesen felmászott, és élvezte a csodás kilátást majd 2000 m magasból.
Mi közben leértünk újra az estenához. Kértünk inni, mert igen csak meleg volt fent a ragyogó napsütésben. Aztán kaptunk valami nagyon, de nagyon finom ordát. Krémes volt, selymes volt, egyáltalán nem nyögve nyelős. Csak úgy faltuk be, és nagyon vissza kellett magunkat tartani, hogy maradjon a többieknek is, mikor leérnek.
Közben beszélgettünk a pásztorokkal. Ők is marhákat legeltetnek, de csak 42 db-t. Így ők csak ketten voltak itt egy kis kalyibában. Nem is mennek fel a legelőkre, a marhák egyedül mennek fel reggel és jönnek le este. Legfeljebb ha egy-egy elkóborol, akkor azt megkeresik.
Itt érlelik a sajtokat.
Végül mindenki leérkezett, ettek is, ittak is, így hát visszaültünk a Hiluxba és elindultunk lefelé. Hogy kalandosabb legyen az út, a végén a hegyi mentő simán rávitt minket a sípályára, és azon keresztül haladva vágta át az út kanyarjait. Jókat nevettünk rajta, ő meg bizonnyal magában.
Ezzel sajnos a hegyi kirándulások véget is értek, mert a barátainknak már vissza kellett menniük a városba, és mivel mi nem ismertük a környéket, csak magunkban nem akartunk kockázatot vállalni egy-egy kirándulással, illetve mert voltak egyéb programjaink is.
Csodás élmény volt ez a három nap, és visszaidézte ifjúságunk fantasztikus kirándulásait.
Mielőtt azonban befejezném, álljon itt még pár sor. Egy kedves ismerősömnek mutattam a sok fényképet, és egyszer csak megkérdezte, hogy nem féltünk a medvéktől?
Bevallom nagyon meglepődtem, de nem is azért, hogy megkérdezte, mert hiszen tényleg manapság sok hírt lehet olvasni medve támadásokról, hanem mert én 1980 óta jártam, remélem járom még ezeket a hegyeket, a keleti és a déli Kárpátokat. De soha, egyetlen egyszer sem merült fel bennem, hogy attól kellene félnem, hogy jön a medve.
Mindezt úgy, hogy közben rendszeresen beszélünk a medve a jelenlétéről. Itt is szóba került, pont ennél az estenánál, hogy mi a helyzet a medvékkel, farkasokkal - érdekes, tőlük senki nem fél.
És elmondták, hogy nincs gond velük. Eleve inkább csak ősszel jelennek meg, mielőtt téli álomra mennek, mert akkor van szükségük nagyobb, zsírdúsabb táplálékra. De a csordákat, nyájakat azért a kutyák megvédik. A kutyákra majd mindjárt visszatérek még.
Magyarán, a medve jobban fél tőlünk, mint mi tőlük. Nem emberre vadászik ősszel sem, hanem bárányra, tehénre, lóra.
Amíg mi nem zavarjuk őt, addig ő sem zavar minket.
És itt jönnek a gondok. Sajnos hatalmas mennyiségben termelik ki a fákat, és így tűnik el lassan a medve és más élőlények élettere is. Ezért kénytelen egyre lejjebb és lejjebb jönni a hegyről, hogy táplálékot szerezzen.
Valamint, ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy jaj etessük már a medvéket kicsit, mert majd az milyen jó turista csalogató lesz, hogy medvét is lehet látni, akkor ugye elég egyértelmű ennek a következménye? Ha ilyen egyszerűen is élelemhez juthat, akkor miért is vadászna? Elég ha lemegy a faluba. Csak ne felejtsük el, ha nem kap élelmet, akkor ő egy vadállat, és szerezni fog magának.
Nem akarom ezt tovább fejtegetni, de én ezt így gondolom. Nem a medve a hibás. Ráadásul idén több száz példány kilövését engedélyezték a túlszaporulat miatt.
Ám, ha valamitől félni szoktam a havasokban, azok bizony a juhász kutyák. Írtam már erről többször is, hogy ezek nem ölebek. Nem vakargatják sem a fülüket, sem a hasukat. Sőt, még enni sem sokat kapnak, tehát vadászniuk kell. Keménynek kell lenniük, mert meg kell védeniük a nyájat, a csordát vagy a ménest a medvétől, a farkastól. És mert nem ahhoz szoktatják őket, hogy legyenek csoda cukik az emberekkel, így nekik mi is ellenségek vagyunk, akiktől meg kell védeniük a legeltetett állatokat.
Régen nagyon nagyon sok nyáj legelt a havasokban. Komoly szabályokat vezettek be erre. Sőt, a kutyák számát is korlátozták. Nekem úgy tűnt, hogy van ezeknek a szabályoknak hatása. Sokkal kevesebb kutyával találkoztunk. Ráadásul a gazdáik is ott voltak, és így nem volt semmi gond velük.
Viszont szeretnék figyelmeztetni mindenkit, aki ezekbe a havasokba kirándulna, hogy ha fent a hegyen kutyával találkozna, ne akarja megdögönyözni, a fülét vakargatni stb. És főleg ne a kölyök kutyákat, mert azoknak bizony ott van az anyjuk is. Vigyázzatok a kutyákkal.
És még valami. Talán a képekből is látszik, hogy a Kárpátok ezen vonulatai nem pár száz méter magas, lankás dombok, hanem itt bizony komoly fizikai erőnlétet kívánó utak vannak. Ráadásul itt tényleg el lehet tévedni, és akár napokig is bolyongani úgy, hogy nem és nem találjuk az utat lefelé.
Szóval csak úgy merészkedjünk ide fel, hogy van olyan vezetőnk, aki ismeri a helyet, vagy mi vagyunk úgy felszerelve térképpel, GPS-l és egyéb segítő eszközökkel, hogy ne kerüljünk bajba.
Természetesen a felszerelésünk sem sportcipő, vagy esetleg egy szandi, hanem jó minőségű túrabakancs. Esőkabát, sapka, sál, kesztyű, meleg ruha mindig legyen nálunk, mert egyetlen perc alatt is óriási mértékben megváltozhat az időjárás, és komoly bajba kerülhetünk.
Hasznos ha legalább csere zokni, csere póló is van nálunk, ha bármi módon ezek vizesek lesznek. Igen, a ruházat pamutból legyen, gyapjúból, illetve jól szellőző anyagokból, de semmiképpen nem műszálas anyagokból.
Legyen velünk innivaló, és magas kalóriatartalmú ennivaló, csoki, keksz, vagy hasonlók.
Végezetül legyen a telefonunkban a hegyi mentők elérhetősége. Meglepő módon, de szinte mindenhol van térerő a mobil készülékeknek, vagy csak egy kicsit kell kimászni egy-egy magasabb részre, hogy legyen. Életmentő lehet a telefonszám.
Aki mindezekre felkészült, aki ismeri a terepet, vagy van jó vezetője, az viszont csodás élményekben részesülhet.
Mára ennyi.
