Próbálok valami logikát belevinni a leírásaimba, de nem mindig könnyű. Az erdélyi út előtt munkahelyi utazásról meséltem, ezért úgy gondoltam, ezen a vonalon megyek most tovább.
Volt szerencsém egy ideig dolgozni a Szigetvári Cipőgyár külker. irodájában. Ez önmagában is megérne egy posztot, mert azt kell mondjam, a legjobban kedvelt munkahelyem volt talán mind közül. Szállítmányozónak szegődtem ide, de miután az üzletkötőt megkérték, hogy keressen más munkahelyet, és a titkárnőnk pedig férjhez ment Izraelbe, maradt az osztályon a főnökünk, a bonyolító kolléganőm, aki sajnos nem beszélt angolul, és más nyelven sem, illetve én. Így az én "nyakamba" zúdult minden, ahol szükség volt angol tudásra. De nem, ne sajnáljatok. Ugyanis imádtam ezt az időszakot. Szinte minden összefutott az én kezembe, és ettől nagyon változatos lett a munkám. Mindennel foglalkoznom kellett, ami egy cipőgyár külkereskedelmében szükséges volt.
Akkoriban a cipőgyár olasz tervezőket használt. Ez már eleve sok munkát adott. Ráadásul minden műbőrt, és minden más kelléket is Olaszországból hoztunk be, és volt némi importunk Németországból is. Csak a valódi bőrt importáltuk leginkább Brazíliából, ill. talán olykor valahonnan Ázsiából.
Ekkor még a fordulat éve előtt voltunk, így már önmagában az, hogy ilyen országokkal kerülhetek kapcsolatba, még ha csak telexen vagy telefonon is, már az nagyon különleges volt.
Imádtam egyébként telexezni is, hiszen nem egyszer előfordult, hogy írtam mondjuk egy üzenetet Németországba, és ha épp ott értem az ügyintézőt, akkor jött rá azonnal a válasz. Internetről még nem is hallottunk, ezért egy ilyen "élő" kapcsolat maga volt a csoda.
Azt is imádtam, ha telefonáltak a külföldi partnerek és beszélgethettem velük. Kicsi iroda voltunk, kezdetben is csak öt fővel, de mikor már csak hárman maradtunk, akkor szinte tényleg baráti kapcsolat alakult ki egy-egy olasz partnerrel.
Szóval remek hely volt. Sajnos azonban felszámolták az irodát, így új munkahely kellett, de most nem ez a lényeg, hanem Itália.
Aki nem tudná, tavaszonta óriási cipőipari kiállítás van, vagy legalább is volt Bolognában. Jó munkánk elismerése okán a kolléganőmet és engem kiküldtek rá. Szállást már nem tudtak Bolognában szerezni, mire eldőlt, hogy mehetünk, ezért az egyik partnerünk segítségével Veronában foglaltak nekünk szállást.
Milano-ig repülővel mentünk, ahol várt minket egy fiatal kolléga. Tudjátok, ő is egy olyan táblás ember volt a reptéren. Én akkor láttam ilyet először, ráadásul minket várt, nagyon vicces volt.
Egy bébi Mercédesszel várt ránk, és vitt el minket Veronában a szállásunkra. Sajnos már nem emlékszem a hotel nevére, pedig sok éven át őriztem az onnan hozott kis prospektus térképet, de a központban volt, szinte szemben az Arénával. Kicsike volt, de nagyon barátságos, tiszta, rendes. Remekül éreztük magunkat benne.
Három napos kiküldetésünk alatt minden nap friss, meleg, valami elképesztően finom croissant-t reggeliztem. Aki igazán ismer, az tudja, hogy az egyik gyengém a péksütemények. De mondjuk negyven kilóval könnyebben simán tömhettem magamba ezeket reggel. Csodásak voltak. Kolléganőm a kávétól olvadozott, vagy capuccino-tól, már nem is tudom. A kávé engem ugye hidegen hagy.
Így utólag talán már bevallhatom, hogy a kiállításra nem jutottunk el. A partnerek megkérdezték ugyan, hogy akarunk-e menni, de erősen sugallták, hogy nem haragszanak, ha nem. Hát mi csak megértettük ezt a sugallatot. Helyette viszont bejártuk Veronát.
Mivel kb. 100 m-re volt tőlünk az Aréna, természetesen oda mentünk először. Az olasz kolléga mesélte, hogy opera előadásokat tartanak benne, és hogy elképesztő díszlettel és egyáltalán nagyon hatásos előadásokkal örvendeztetik meg őket, de bizony a jegyek min. egy évvel előre elkelnek.
Az Arénát belülről is láttuk, és hát nem volt semmi a felső szinteken egyre feljebb menni, mert nagyon magas egy-egy lépcsőfok. De abszolváltuk!
Ide még elkísért minket az olasz kolléga, de utána utunkra bocsátott. Természetesen útba igazított minket, hogy a Via Mazzini az egyik fő utca a városban és ott tudunk eljutni Júlia házáig is.
Így elindultunk kettesben és élveztük az igazi olasz kisvárosi hangulatot. Húsvét előtt voltunk, talán egy héttel, és kint óriási készülődés volt már. Minden üzlet kirakata tele volt húsvéti ajándékokkal, és húsvéti dekorációval. De a legnagyobb élmény az volt, amikor egy nagyobb fiatal társaság jött velünk szemben, és ketten cipeltek egy óriási, komolyan mondom óriási, csoki tojást. Azóta kapni már nálunk is ilyeneket, de akkor még ez teljesen új volt. És mondom, hatalmas tojás volt. Valami ilyesmi:
Teljesen elhűlve néztük, ahogy a vidám társaság cipelte, ami meg nekik tetszett nagyon.
Igazából ahogy végig sétáltunk a Via Mazzini-n végig éreztük azt az igazi olasz lazaságot, vidámságot. Remek érzés volt.
A végén persze, még ha nem is könnyen, de megtaláltuk Júlia házát is. Ha van, aki még nem járt ott, akkor inkább nem is mondok róla semmit. Őrizzük meg az illúziót.
A kiadós séta után visszavonultunk a sziesztára a szállodánkba, bár nem is tudom mit ettünk ebédre. Vacsorára mindenesetre meghívásunk volt egy igazi olasz pizzázóba. Szerintem akkoriban még nem igen volt ilyen itthon, ezért nagy izgalommal néztünk a vacsora elébe.
Estére meg is érkezett értünk az idősebbik olasz kolléga, hatalmas Mercédesszel. Csajok! Meg van az érzés? Szállodából csinosan - elegánsak azért sajnos nem voltunk - felöltözve lesétál, földszinten vár ránk egy elegáns olasz férfiember, aki kikísér, és besegít minket az óriási merdzsójába, aztán beül ő is, és huss, irány a pizzéria.
Én sajnos hagytam magam rábeszélni a padlizsános pizzára, és az a helyzet, hogy nekem az nem jött be. El sem merem mondani, hogy melyik a kedvenc pizzám.
Vacsi után visszavitt minket az úriember az Arénáig, és mondta, hogy menjünk még sétálni, mert este is csodás a város.
Mi volt a mi fejünkben akkoriban Olaszországról? Pocsék közbiztonság, letépik a táskát az ember válláról, kitépik a kezéből a fényképezőgépet, ellopják az útlevelét, és egyébként is a maffia. Így amikor az esti sétát tanácsolták, mi igen csak döbbenten néztünk, hogy komolyan mondja, hogy két fiatal nő, este, sötétedés után sétálgasson a városban?
Szinte kinevetett minket a kolléga, és közölte, hogy nem kell aggódni, se maffia, se semmi gondunk nem lesz. Hát kipróbáltuk, és az, hogy most itt írhatom ezt a posztot azt bizonyítja, hogy igaza volt. A séta remek volt, ugyanolyan élet volt a városban, mint napközben, sőt! És senki, de senki nem akart az erényünkre törni, és a vagyonunktól sem fosztottak meg minket.
A következő napon városnézés lett a program, mert ugyan elvittek volna minket Velencébe, vagy a Lago di Garda-hoz, de nem volt olyan szép idő, sőt, esett az eső. Azonban kocsival, és a partnerünk hatalmas esernyője alatt nem volt gond a városnézés.
Elvitt minket a San Zeno Bazilikába, a Castelvecchio hídhoz,
átmentünk a város kapun
beültünk egy kávéra, én colára a Piazza Bra-n.
Olasz kollégánk igazi patrióta volt, és nagyon sokat mesélt a városról. Csak az okozott némi nehézséget, hogy annyira nem beszéltem még angolul, hogy mindent megértettem volna, és ráadásul folyamatosan tolmácsolnom is kellett a kolléganőmnek, aki egy szót sem beszélt angolul.
A kolléga még abban is segített, hogy ajándékot tudjunk vásárolni a családunknak. Én csodás meglepetésekkel tértem innen haza a kislányom számára. Egy szép kis aranyfülbevalót vettem neki. Egy csodás, hófehér, és nagyon, de nagyon csinos lakkcipőcskét. És az egészhez még egy nagyon bájos szalmakalapot is.
Ezen a délutánon egy hatalmas bevásárló központba "passzoltak" le minket. Nem plaza volt. Egyetlen üzlet volt, egy Supermercato. Három vagy négy órát kaptunk arra, hogy bejárjuk, és bizony majdnem kevés volt. És ismét elmondom, kifejezetten nem szeretek shoppingolni.
Olyan elképesztő árukínálattal találkoztunk itt, mint amiket talán a nagy Shopping City Süd-ben találtunk, amikor már rendszeres hétvégi kirándulássá vált oda járni Magyarországról.
Bizonnyal volt ott minden, elektronikai kütyük, ruhák, cipők, háztartási gépek és minden, amit ma már mi is megvehetünk a nagy üzletekben, de amire nagyon emlékszem, hogy rettentően irigyeltük az olasz háziasszonyokat. Olyan választék volt félkész, vagy legalább is konyhakész élelmiszerekből, amiről mi álmodni se tudtunk volna. Csak úgy mondom, ma sem lehet ennyi mindent kapni nálunk egyetlen üzletben sem. Ezerféle zöldség, gyümölcs. Húsok. Felvágottak, igazi olasz sonkák, brutálisan nagy mortadellák. És a pékáru, ugye a gyengém. Jaj, jaj, és jaj!
És akkor ami örökre bevésődött. Volt egy nagyon hosszú pult, sok-sok méteren át tartott. Erre voltak felhalmozva a pasta-k. Életemben nem láttam ennyiféle módon elkészített töltött és töltetlen tésztát, mint akkor és ott. És onnan a pultról lehetett szedni ami kellett, és amennyi kellett.
Bizony, mi akik akkor már boldogok voltunk attól, hogy van Sugár, meg Kispesti Áruház, csak ámultunk-bámultunk.
Estére ismét vacsora meghívásunk volt. Az esemény pont úgy zajlott, mint előző este. Puccba vágtuk magunkat, a lobbyból felszóltak, hogy várnak ránk, beültünk a Mercédeszbe, és ezen az estén egy halas étterembe vittek minket.
Talán már tudjátok, válogatós vagyok, sok dolgot nem eszek meg, ezek között van a hal is. De azt mondták, sebaj, lesz megoldás.
Életem legszörnyűbb vacsorájában volt részem. Tintahalas spagettit kaptam.
Nagyjából így nézett ki, csak azok a lazac darabkák nem voltak benne, tisztán fekete volt. Gyanítom az arcomra volt írva a döbbenet, amikor megláttam, mert azonnal mosolyogva közölte az idősebb kolléga, hogy ne ijedjek meg a színétől, nagyon finom. És ennek az adagnak min. a 2x volt a tányérban előttem.
Számomra ez az étel nagyon gusztustalan volt, és ráadásul nem összetört spagetti, hanem igazi, hosszú szálas. Itthon akkor még csak a kiváló honi spagettit lehetett kapni, amit mindig összetörtünk. Így fogalmam sem volt, hogy fogok megbirkózni az olaszok előtt ezekkel a hosszú szálakkal.
De kedvesek voltak velem, rendeltek nekem kanalat is hozzá, és megmutatták annak segítségével, hogy tudom feltekerni a villámra. Nem mondom, hogy könnyű volt. Sokáig eszegettem, már teljesen ki is hűlt az egész, és egyre kevésbé esett jól. Az egészet nem is tudtam megenni. Egész éjjel rosszul voltam ettől a csodától. De azért túl éltem.Viszont azóta tudok hosszú spagettit enni, és még kanál sem kell hozzá. :)
Sajnos a röpke kirándulás a következő napon már szinte véget is ért. Milánóba már nem vittek minket vissza kocsival, vonatra szálltunk. Ez bizony kevésbé volt jó emlék. Már csak azért sem, mert végig álltunk, annyira zsúfolt volt a vonat, hogy egyszerűen nem találtunk helyet. Amennyire emlékszem, bő másfél órát vonatoztunk, és még a peron is tele volt emberekkel. Nem esett jól.
És a milanói érkezés sem volt szép, mert a vonatok átmennek a gyárvárosi részeken, és ott bizony amit láttunk éles ellentétben állt Verona jómódú városrészeivel.
Aztán nagy nehezen fogtunk egy taxit, ami rendezett nekünk egy jó kis városnézést, bár ezt senki nem kérte tőle, viszont így jóval magasabb számlát tudott produkálni. De legyen vele boldog.
A szállodai szobánk elfoglalása után a veronai kollégák tanácsa alapján elmentünk megnézni a Dómot. Metróval. A metró kijárata pedig pont a Dóm téren van. Ahogy az ember a lépcsőn megy fel a térre, egyszer csak ott emelkedik előtte a Dóm, és mivel a lépcsőn haladunk felfelé, így optikai csalódásként úgy tűnik, mintha folyamatosan növekedne az egyébként is oly hatalmas, és magasztos épület.
Sajnos be nem jutottunk, mert épp bezárták mire oda értünk. Ezt is látni kellene egyszer belülről is. Így hát elindultunk a sétáló utcába, ami ott van a Dóm közelében. Az utca neve Corso Vittorio Emanuele II. Hát a Váci utca a közelébe nem jön. Itt világmárkák hatalmas üzleteivel találkozhat az ember, egyik a másik után sorakozik. Csillogás, ragyogás, gazdagság. Rengeteg helyen árkádsorok, teljesen fedett utcarészek vártak ránk.
Ez megint az a kategória volt, ahol csak ámultunk, bámultunk. És én némileg rosszul is éreztem magam. Ugyanis itt, bár tavasz volt, és bőven 20 fok feletti hőmérséklet, még este is, úgy a hölgyek, mint az urak csak valódi bundákban parádéztak, és most tekintsünk el attól, hogy ez ma már biztosan nincs így, hiszen a valódi szőrme az állatvédők tevékenysége miatt azért eléggé háttérbe szorult. De azért, amikor én, a kis ócska bársony blézeremben ballagtam, valami vastag anyagból készült, teljesen divatja múlt szoknyámban, és mindenki, mondom mindenki aki szembe jött velünk nercben és olyan elegáns ruhákban, amik a legjobb anyagokból készültek, akkor én igen, rosszul érzem magam. Úgy érzem, hogy nem vagyok oda való. Nem baj, nem is vágyom rá, de nem is érzem magam jól velük.
Így nem tört le, amikor végül elindultunk vissza a szállásunkra.
Másnap pedig indulás haza. Ismét taxi, és irány a reptér. És a taxi megint csak ment, csak ment, mi már azt hittük lemegyünk a térképről, és igen csak aggódtunk, hogy vajon hova visz minket, de kiderült, hogy a reptérre, ami majdnem egy órányira van a várostól.
Ki gondolta akkor, hogy majd valamikor a lánykám kölcsön adott Malévesként ott fog dolgozni pár napot. :)
A reptéren még volt bőven időnk a gép indulásáig, és éhesek is voltunk, így rávetettük magunkat a megmaradt kis pénzecskénkkel egy büfére, ahol azokat a csodás olasz szendvicseket árulták.
Valahogy ezek az olaszok minden szinten nagyon értenek a gasztronómiához, mert isteni finom volt a vacsoránk.
Még nem említettem az autós élményeket, amik Veronában értek minket. Mindkét olasz kolléga, úgy az idős, mint a fiatal, elképesztő tempóban száguldozott Verona igen keskeny, kacskaringós és legtöbbször Senso Unico, tehát egyirányú utcáiban. Mi csak rettegtünk, hogy mikor hol és minek fogunk neki menni, de soha semminek nem ütköztünk. Persze a fiatalabbik srác el is mondta, hogy ő most csak miattunk jött autóval, mert egyébként nyáron természetesen motorral jár a városban.
És összefoglalásképpen, az, hogy máig ennyire megmaradtak bennem a helyek, az utca nevek, pedig ennek már több, mint 25 éve, azt hiszem köszönhető volt egyrészt olasz kollégáink végtelen kedvességének - Grazie a Luca e PierMaria - bár ők ezt nem olvassák. Köszönhető volt az olasz emberek életszeretetének, vidámságának, kedvességének, amit mindenhol és állandóan éreztünk. No és persze köszönhető volt a csodás városnak, Veronának.
Ennyi volt az első olasz út a cipőgyárral. De volt még szerencsém utazni velük, így legközelebb majd arról mesélek.
