Nem tudom, ki hogy van vele, de azért, ha egy nap sikerül úgy elfáradnom, mint ezen a túrán is, akkor bármennyire vágyom este a lefekvésre, alvásra, nem szokott túl pihentető éjszakám lenni. Ehhez itt még hozzá járult a kemény "ágy" is, hiszen akkoriban még ismeretlen volt a polifoam, és gumimatracot meg nem cipeltünk magunkkal. Szóval mi tagadás, bár jó volt vízszintesbe kerülni, de túl nagy pihenést nem jelentett.
Aztán, hogy még annyira se legyen jó az éjszaka, még rosszul is lettem. Hánytam, ment a hasam. Többször is ki kellett sebesen mászni a hálózsákból, hogy időben jussak ki.
Tényleg, azt nem is meséltem még, hogy voltak ám a táborhely mellett ún. budik is, még pedig a patak fölé építve. Igen, így folyamatosan vitte is tovább a termést a víz. Hogy lent esetleg egy faluban mennyire örültek ennek, azt nem tudom.
Viszont mivel reggelre kiderült, hogy nem csak én töltöttem így az éjszakát, feltételezhető, hogy a patak feljebb is kaphatott szennyezést, és attól lettünk betegek.
Így természetesen én nem vállalkoztam a másnapi túrára, és nem is maradtam egyedül a táborban, mert az is ott maradt velem, aki szintén rohangált az éjjel.
Másnapra Sanyi csak egy rövidebb túrát tervezett, egy közeli tóhoz. Sajnos nem emlékszem, hogy hívták, és mivel én nem is mentem, így fogalmam nincs milyen volt oda eljutni. Bár igazság szerint a többiek is visszafordultak, illetve, volt aki visszajött, mielőtt elérték volna a tavat. Az ok, mint nálunk, akik otthon maradtunk. Egyértelműen bélfertőzés.
Estére szerencsére én teljesen kitisztultam, és konkrétan két pofára tömtem magamba a sóletet. Igen, lehet szörnyülködni, ezt tették a többiek is, mondván, egész napos rosszullét után, nem kellene ilyen nehéz ételt enni, de én ölni tudtam volna érte.
Ezzel a nappal és rövidre sikerült túrával egyébként véget is ért a retyezáti kirándulás, már csak a másnapi leereszkedés volt hátra.
Fotó nem saját.
Ahogy felidézem ezeket az emlékeket jut eszembe pl, az is, hogy itt láttam életemben először egy juhászt bocskorban. Volt olyan, akin bőrből készült, hagyományos bocskor volt. De volt, akin autógumiból készült bocskort láttunk. Döbbenetes volt.
Viszont azt is megtanultam, hogy pásztortól sose kérdezd meg, milyen messze van, ahova készülsz. Egyáltalán nincs idő érzékük. Amire ők azt mondják egy órányira van, az akár fél napnyira is lehet. Irányokat lehet kérdezni, hiszen az egész életüket a havasok között töltik, de időt, soha!
Másnap nagyon korán indultunk lefelé, hogy elérjük a buszt. Annyira korán, hogy teljes sötétség volt még. Zseblámpa pedig az egész társaságnak volt összesen kettő darab. Így aki elöl ment annál volt egy, és aki utolsónak ment, annál is. Ő próbált előre világítani, hogy lássunk valamit.
Az egyik lány lázas volt, alig állt a lábán. Így az ő hátizsákját Sanyi vitte. Volt rajta a hátán a sajátja, és elöl pedig a beteg lányé. Eléggé félve néztük, hiszen mi járni is alig tudtunk, a saját zsákjaink is olyannak tűntek, mintha kővel lennének megrakva, erre ő kettőt vitt.
De ezen a lefelé vezető úton megtanultam még egy fontos dolgot, mégpedig azt, hogy kell a sziklás terepen közlekedni.
A lényeg, hogy sosem szabad rálépni síkban. Hiába örömködtünk, ha megláttunk egy-egy sima felületet, az bizony tiltott zóna, hiszen azon simán megcsúszhat az ember lába, és nagy esés lehet belőle, pláne, ha esetleg még nedves is a kő. Esetünkben ez simán megtörténhetett, hiszen hajnali párában indultunk útnak.
Mindig úgy kell rálépni ezekre a szikla darabokra, hogy a bakancs talpa és sarka közötti rész szinte beakadjon egy-egy szikla élébe, peremébe, mert az megtart.
De ezzel még nincs vége, mert azért ezek a kövek mozognak is, így előfordulhat, hogy az ember azt érzi, leesik rögvest, és akár így is lehet.
Ezért nagyon fontos az is, hogy soha ne legyen tartósan a lábunk ezeken a köveken. Folyamatosan kell haladni, menni, menni, és épp csak rálépni ugye az élre, a peremre, majd azonnal tovább is lépni róla.
Ezt ezen a lefelé vezető rémálom úton tanultam meg a gyakorlatban is, mert Sanyi úgy hajtott minket, mint a lovakat.
Kemény három nap volt ez számunkra fent a havasokban, de azt hiszem sok mindent tanultunk. Olyanokat pl. nem is meséltem, hogy ilyen magas hegyre, akkor is visz sapkát és kesztyűt az ember, ha egyébként 35 fokos hőség van általában, mert egyrészt éjszaka nagyon le tud hűlni az idő, másrészt egyik pillanatról a másikra megváltozhat az időjárás, amikor életmentő lehet a meleg felszerelés.
Szóval sokat tanultunk, a hegyekről, és magunkról is. Cserében olyan helyeket láttunk, amilyet korábban soha, bár a társaság nagy bánatára nem jutottunk el a tudományos rezervátumba, ám ilyen ormokkal, tengerszemekkel, ilyen panorámával még egyikünk sem találkozott korábban.
Sajnos, bár azóta nagyon sok év eltelt, soha többet nem jutottam el a Retyezáti havasokba. De bárkinek jó szívvel ajánlom, ha szeret magas hegyek között túrázni.
Holnap majd megyünk tovább.
