Talán még emlékeztek, hogy azt akartam, hogy az új kertünkbe csak gyümölcsfák kerüljenek. Mondjuk ehhez képest, eddig csak díszfákról meséltem, de azért valóban volt gyümölcsfa ültetési projekt is.
Elsőül egy diófát szerettem volna. Sokszor hallottam, hogy régen minden gyermek születésekor ültettek egy diófát. A mi gyerekeink ugyan nem a költözéskor születtek, de úgy gondoltam sosincs késő. Így aztán vettünk is egy diófát, amit annak rendje és módja szerint el is ültettünk a volt hársfa helyére egyébként. Azt kérem, hogy senki ne kérdezze milyen fajtájú dió volt, mert akkoriban halvány fogalmam sem volt arról, hogy ebből is léteznek különbözőek. Nekem annyi volt meg, hogy van vékony-héjú dió, és akkor nyilván van a vastag héjú is.
Ám akkoriban még velünk volt Brunika.
Ekkor tájt már 10 éves is elmúlt, ezért senkiben nem merült fel, hogy még mindig szeret kertészkedni. Ám egy délután mikor haza érkeztünk volt némi hiányérzetem a kertre nézve. Bruni úgy döntött, meg kell metszeni ezt a diófát, hogy szépen elágazzon és nagyjából a felénél teljesen lerágta. Az első szívroham után azért még úgy gondoltuk, hátha túl éli szegény csemete, és lesz belőle mégis egy szépséges diófa. Ezért nem bántottuk.
Mit mondjak? Másnapra tövig lett visszavágva, akarom mondani visszarágva a fa. Nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk kiszedni és kidobni a gyökerét.
Újabb terv született, vegyünk akkor cseresznye fát és ültessünk azt. Cseresznye fánk már volt ugye az előző háznál is, és igazán szépen termett már jó nagy szemű cserkókat. Még az is lehet, hogy germensdorfi volt, de azért erre nem tenném le a főesküt.
Szóval mentünk és meghoztuk a cseresznyefát. Elültetni már nem volt időnk, így bár kint hagytuk - bátran - a kertben, de körbe vettük dróthálóval, mondván ezzel távol tartjuk a kutyát.
És tényleg, nem mászott be a kerítésen belülre, de azért a kertészkedést így sem adta fel. Ugyanis fogta, és kihúzta az egyik ágat a háló alatt, és immáron azt rágta le, metszés gyanánt.
Így lett nekünk eggyel kevesebb elágazású cseresznye fánk a kertben. Másnap gyorsan földbe került, és most már bizony körbe vettük dróthálóval, hogy a négylábú kertészünktől megóvjuk.
Szép nagy fa lett belőle, és egyre több terméssel boldogított minket az évek során. Ezzel csak egyetlen gond volt, hogy nem volt senki aki leszedte volna. Persze mi szedtük, meg ettük is, de hiába hívtunk bárkit, hogy jöjjön, szedje, vigye, nem kellett sajnos senkinek. Így a termés java a fán maradt a madarak nagy örömére.
Viszont hogy mennyire reménytelen kertészek voltunk még ekkoriban, az később derült ki. Évekkel később építettünk ugyanis egy pergolát a fa alá. Egyetlen probléma volt csak. Bár a cserkó fa már bőven adott árnyékot, csak éppen a pergola arra az oldalára került, ahonnan a nap is sütött. Így esély nem volt arra, hogy a cserkó árnyékot adjon.
Ezért került a végén a már múltkor említett selyemakác a pergola másik végébe.
Természetesen egy gyümölcsfa még nem volt elég. Sárgabarackra is volt vágyásom, mert bár a gyümölcsért annyira nem rajongok, de a házi sárgabarack lekvár az maga az éden számomra. Így vettünk sárgabarackot is. Fajtát megint csak nem tudok. De az első fa meghalt. Ezért vásároltunk újabbat, ami már szépen megmaradt, de sok terméshez nem volt szerencsénk sajnos, amíg együtt laktunk. Talán az új lakóknak már terem szépen.
Majd kaptunk egy mandulafát is egy kedves ismerős családtól. A legkorábban virágzó fánk volt. Gyorsan fejlődött, de mivel ilyen korán nyílt, gyakran elfagytak a virágai, és termés nem igazán lett belőle. Mikor elköltöztünk, abban az évben volt először hogy egy kisebb ládányi mandulát már sikerült kinevelnie.
Amit nagyon nem szerettem benne, hogy a levélzete hasonló a fűzfához. Nagyon nehéz összegereblyézni.
Még egy gyümölcsfánk volt, amit szintén a már említett családtól kaptunk. Ún. paraszt barack. Ezt már csak az utcára tudtuk elültetni, mert a kertben nem maradt már hely fának. Mi mindig nagyon figyeltünk arra, hogy a szomszédhoz ne érjen át a fa ága, és ne zavarja őt, ezért kevés fát tudtunk csak elhelyezni. Szóval a paraszt barack az utcára került. Gyorsan kifejlődött, és rengeteg termést hozott, de hogy őszinte legyek nem volt a mi íz világunk. Ráadásul, mivel az utcán volt, természetesen mindig volt aki lelegelte. Sőt, egyszer egy család megjelent, szedett róla, majd visszajöttek kosarakkal. Úgy kellett rájuk szólni, hogy azért már bocsánat, de mégis mit gondolnak? Azt mondták, hogy visznek a családnak is. Hát mondtuk, hogy innen talán nem kellene. Csak úgy mondom, nem nemzetiségi család volt.
Aztán szegény fa, egyik napról a másikra teljesen tönkre ment. Valami ragadós cucc lepte el, és lehullottak a gyümölcsei, a levelei is összepöndörödtek. A végén fogtuk is kivágtuk, mert menthetetlennek tűnt. És bizonnyal az is volt, mert a fejszétől úgy pattantak el az ágai, mintha üvegből lettek volna. Így ért véget szegény barackfa élete nálunk.
Na de, gyümölcsfa ide, vagy oda, került még további díszfa is a kertbe. Még pedig egy magnólia. Hiszen annyira csodás virága van tavaszonta és ezt mi is élvezni szerettük volna.
Itt mondanám el, hogy alapvetően mindig fiatal, kicsi növényeket vásároltunk és vásárolunk manapság is. Sajnos igen, sok idő kell míg kifejlődnek, de valamiért mi így érezzük biztosnak, hogy lesz is belőle valami.
Szóval a magnólia is kicsi vékony fácska volt, mikor megvettük és pechére olyan helyre ültettük, ahol egy cserje pillanatok alatt túl nőtte, és semmi teret nem hagyott ennek a fiatal fának. Így nem volt más választásunk, mint hogy átültettük egy másik, sokkal naposabb és tágasabb részre.
Eredménye, hogy mi bizony alig láttuk virágozni. A költözésünk évében hozott először 2-3 virágnál többet, és sejtem azóta egyre pazarabb lehet.
Itt láthatjátok, hogy ezt is kénytelenek voltunk dróthálóval védeni a kéretlen kertészeink ellen.
És még nincs vége a fáknak. Kaptam anno a lánykámtól egy ginko-t. Szarvasról hozta, az arborétumban vette nekem. Egy szál cérnácska volt, de cuki levelekkel. Szépen ki is raktam a teraszra, mert úgy gondoltam, először hagyom cserépben megerősödni, és majd csak később fogom kiültetni a kertbe, vagy ahol helyet találok neki.
Aztán egy nap mikor haza mentem eltűnt róla az összes levélke. De nem ám lehullottak, eltűntek, szőrén szálán. A kutyák nem juthattak fel hozzá, csak az akkor meglévő cicánk. Így egyértelműen őt tettük felelőssé, hogy lelegelte a fácskán lévő leveleket, az utolsó darabig. Gondoskodni akart a jó memóriáról szegény cica, de aztán egy baleset okán ő elment az örök vadászmezőkre a többi cica után.
Szóval ott álltam egy vékony cérnaszállal egy cserépben, de a fácska kérge nem sérült meg. Akkoriban levelezésben álltam egy kedvelt magyar írónővel. Nem titok Vavyan Fable-ről van szó. Aki ismeri tudja, hogy imádja a kertet, a különleges növényeket. Így neki sírtam el, hogy mi történt. Azt mondta, hogy ne temessem a dolgot, ne dobjam ki, adjak a fácskának egy évet.
Megérte türelmesnek lenni, nem?
Amúgy ez a fa szintén az utcára került, mert onnan akartunk némi védelmet a mezőről állandóan érkező szél ellen, és mivel a ginko nem egy sűrű lombozatú fa, ezért tökéletes volt erre a célra, mert nagy árnyékot viszont nem vetett. Szép fiatal növény volt, mikor eljöttünk, bár olykor egy-egy nagyobb teherautó megsértette, ha arra járt.
És még mindig nincs vége, mert került még szintén az utcára egy szivarfa is. Ezt úgy sejtem nem kell bemutatni senkinek. Irgalmatlan gyorsan növekszik. Viszont csodás virágokat hoz, amik úgy, de úgy illatoznak, hogy az valami csoda.
Ám mivel mi nem tudtunk arról, hogy ez ilyen gyorsan fejlődő fa, bizony a villanyvezeték alá ültettük. Ennek okán aztán a férjem szinte évente vágta vissza jó alaposan. Persze a fa sem hagyta magát, mert egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt.
Vajon az új gazdái törődnek ezzel?
És volt még egy próbálkozásunk. Elképzeltem egy szép kompozíciót a kertben. Aranyvessző, tűzborbolya és mögöttük egy csüngő cédrus.
A tűzborbolya vöröse, az aranyvessző aranyló színe és a csüngő cédrus kékes szürke árnyalata szerintem szépen kellett volna mutasson együtt.
Egyetlen kis apró probléma merült fel, ami nyilván megint a mi "tökéletes" növényismeretünket mutatja, meg azt, hogy senkit semmit meg sem kérdeztünk ezekről a dolgokról.
A borbolya pillanatok alatt csodás cserje lett, az aranyvesszővel egyetemben.
A cédrus azonban rendkívül lassan növekedett, és nagyjából egy-két év alatt teljesen el is tűnt a két cserje mögött. IFent a képen már az látszik, hogy átültettük onnan szegényt, de ezt a sokkot nem viselte el, és belehalt. Pedig különleges szép növény lett volna, és még olcsó sem volt.
Ennyi fát sikerült elültetnünk a kertecskénkben. Ahogy látjátok, szinte mindegyikhez fűz minket valami személyes emlék. Ezért is volt fájdalmas ott hagyni őket, és mikor elköltöztünk már mindegyik szép nagy fává serdült. De remélem, hogy az új tulajdonosoknak is sok örömet szereznek.
És majd jön a folytatás, hiszen egy kertben nem csak fák vannak.
