Fényképek után kutakodtam, és találtam kettő olyat a retyezáti túráról, ami egész jó lett, és még nem szürkült el nagyon. Így végre saját fotókat is tudok mutatni. Az első egy tengerszem mellett készült.
A másik fotó a csúcsra menet készült. Oda azért csak Sanyi és az egyik fizikus mászott ki. Sanyi a világos felsőben van. Csak mert hogy még annyit szerepel, sejtem nem haragszik meg, hogy kiteszem őt a nyilvánosságnak. :D
Az erdélyi körút után két év is eltelt, és legfeljebb a Börzsönybe, vagy a Pilisbe túráztunk. Persze, még mindig a biológusokkal, és még mindig órákat álltunk egy-egy fűszál mellett, hogy meghatározzuk a pontos családját és minden egyebet róla.
Aztán két év elteltével barátnőm megint azzal jelentkezett, hogy menjünk nyaralni, és tengerpartra.
Hm, ám legyen.
Hova? Fekete tenger, mint egy diák számára lehetséges legolcsóbb megoldás.
Vonatjegyet megvettük. Szállás nem volt, abban bíztunk, találunk majd ott.
A cél Constanta. Mivel igen messze van, talán senki nem fog meglepődni, ha elárulom, hogy a köztes, pihenő állomás most is Kolozsvár volt, de most nem kollégiumi szoba, mert mindössze hárman lányok indultunk neki az útnak. Most direkt Sanyiékhoz mentünk megszállni egy éjszakára.
Talán az sem lesz meglepő, hogy Sanyi természetesen most is teljesen felborította a terveinket. Közölte, hogy a tenger dög unalom, és bőven elég nekünk ott három nap, aztán menjünk sebesen vissza Kolozsvárra, és megyünk fel a hegyekbe. Még segített szállást szerezni, és el is tűnt, mert éppen rokonai voltak Amerikából látogatóban náluk.
Most, hogy így belegondolok, nem is tudom, miért hagytuk magunkat mindig meggyőzni, hogy ne arra menjünk, amerre eredetileg terveztük. Azt hiszem Sanyi személyisége olyan, hogy nem nagyon tud ellent mondani neki az ember.
Éjszakai vonattal indultunk útnak. Sima fülke, semmi hálókocsi. Egy fiatal családdal kerültünk egy fülkébe, anya, apa és egy kisgyerek. Ők nem beszéltek egy szót sem magyarul, mi meg nem beszéltünk egy szót sem románul. Ettől még kézzel-lábbal mutogatva, a nemzetközi nyelven egész jól elkommunikáltunk velük, de főleg a kicsivel. Őt elhalmoztuk az akkoriban kint csoda számba menő cukorkákkal, csokival. Hálából a szülők reggelivel ébresztettek minket.
Constanta nagyon messze volt, van Kolozsvártól, a vonattal mentünk egész éjjel. Valamikor a reggeli órákban érkeztünk meg, és nem túl könnyen, de megtaláltuk a szállásunkat is. Ez egy kicsi szoba volt, egy dupla ággyal valami magánembernél. Hát mi hárman voltunk a dupla ágyra. Nem voltak kényelmes éjszakáink. Ráadásul a tenger is roppant messze volt, nem csak úgy leugrott az ember a partra fürödni. Így a három nap alatt igazából csak egyszer voltunk fürdeni.
Ekkor jártam életemben először tengernél. Az első meglepetés akkor ért, amikor leértünk a partra, és az konkrétan úgy nézett ki, mint amikor a rozmárok ellepik a partokat. Nem voltak fürdőlepedőink, csak sima, kis törölközők, és alig bírtuk őket leteríteni, mert egyszerűen nem volt hely.
Miután nagy nehezen találtunk egy zsebkendőnyi helyet, és ott letelepedtünk, máris a víz felé vettük az irányt. És most vessen meg minden tenger imádó, de nekem sós volt, keserű volt, marta a bőrömet miután kijöttem a vízből, tusolók nem igen voltak arrafelé, így olyan nagyon nem olvadtam el a lehetőségtől, hogy tengerben fürödhetek.
Viszont az történt, hogy hirtelen beborult az ég, és kitört egy zivatar. Mindenki összekapkodta a cuccait, és eltűnt a partról, minket kivéve. Mi reménykedtünk, hogy a zivatar olyan gyorsan elmegy, amilyen gyorsan jött, és még élvezhetjük a tengert.
A vihar alaposan felkeverte a vizet, és ekkor rájöttünk, hogy miért Fekete tenger a neve. Tényleg fekete lett a vihar után, a felvert aljától. Nagyon szép volt. Főleg, hogy ekkor már senki nem volt a parton, csak mi hárman.
És ekkor jöhettek olyan igazi tengerparti feelingek, mint mezítláb végig sétálni a parton úgy, hogy közben a víz nyaldossa az ember lábát. Megvolt a naplemente is, ami tényleg varázslatos volt.
A tengerpartról már saját fotókat mutatok, de ne reménykedjetek szuper képekben.
Talán látszik, hogy milyen sokan voltak.
Másnap mivel nem volt túl jó idő, fürdést nem terveztünk, hanem sétálni mentünk a városba. Meglepő volt számomra, hogy milyen erős a muszlim befolyás már ott. Rengeteg ún. bodega volt, ahol szinte csak török édességeket lehetett kapni.
Eljutottunk még egy delfináriumba is. Nagy élmény volt látni a játszadozó delfineket. Persze, mai fejemmel már nem vagyok oda ezekért a helyekért, de akkor nagyon tetszett.
Estére pedig lementünk a kikötőbe, majd a Casino épületének teraszára ültünk be, mint valami dámák, és rendeltünk egy-egy camparit.
És mert a román tudásunk továbbra is csak a jó napot vagy hasonló köszöntésekre korlátozódott, és nem értettük mennyibe kerül, ezért bátran rendeltünk még egy kört belőle. Ugye, nem lepődtök meg, ha azt mondom az egész nyaralásra szánt pénzünk nagyobb részét ott hagytuk a pincérnél.
Kis kitérő - épp a napokban láttam egy cikket, hogy milyen gyönyörű épület volt ez hajdanán, persze belülről is. Sajnos, amikor mi ott voltunk, meglehetősen lepusztult volt, mint egy resti. És gyanítom azóta sem sokat változott. Viszont maga az épület filmekben sokszor előfordul. Meglepő módon az aranylázról szóló filmekben találkoztam vele sokszor.
A casino látogatással nagyjából véget is ért a tengerparti nyaralás. Másnap mentünk Bukarestbe. Ott volt randevúnk Sanyival. Persze, nem jött össze. Sétáltunk a városban. És bár furcsa módon Bukarestnek nincs igazi központja, óváros meg pláne nem igen, de a főút kellemes volt, és rengeteg park van a városban. Köztük van olyan nagy is, hogy a parkban lévő tavon kis hajók is járnak. Ezt persze csak később tudtam már meg, mert mi a kisebbikben kötöttünk ki. Aztán vonatra ültünk és irány Kolozsvár. De előtte még egy-két fotó a fővárosról is.
A hegyvidéki kalandok majd csak ezután kezdődnek, és életem sorsfordító pillanata is. De erre megint várnotok kell holnapig.
