Sajnos az időjárás mindvégig igazi pocsék arcát mutatta, eső, szél, eső, szél és ez változott folyamatosan. Napsütést alig-alig láttunk, akkor is csak pár percre. Ez van, ilyen a tél Angliában.
Azért igyekeztünk kihasználni minden pillanatot, amikor lehetett és mentünk, hogy lássuk a környék szépségeit.
A következő kirándulásunk Wadebridge-be vitt minket. Egy aprócska város ez is, és igazából ügyintézni mentünk ide csak egy bankba. És akkor rögtön vissza is utalnék az előző posztra. Egyrészt rendkívül figyelmesen, kedvesen fogadtak minket és gyorsan elintézték, amit akartunk. Majd rá pár napra email érkezett, amiben részletesen kikérdezték a véleményünket, hogy voltunk megelégedve, milyenek voltak az ügyintézők, milyen volt az egész és mit várnánk még el tőlük. Mindezt egy kb. 10 perces ügyintézés után.
Innen tovább Padstow-ba vitt minket az utunk, le a tengerpartra. Mert valahogy mindig oda vágyom, ha Angliába kerülök, annak ellenére, hogy nem kifejezetten mediterrán vidék, ahol az ember elmerül az azúrkék vízben és boldogan áztatja magát. Télen meg pláne nem így van.
Szóval lejutottunk a partra, még parkolót is találtunk. Ja, megint eszembe jutott valami. Ezen a környéken ezek a kisvárosok 10-20 ezer fős lakossággal bírnak. Tény azonban, hogy Cornwall Anglia üdülő központja, talán még népszerűbb, mint nálunk a Balaton.
És képzeljétek, minden városkában van nyilvános WC. Többségük direkt a parkolóban. És tiszták, és használhatóak. 20 penny-ért. Az még 100 forint sincs, csak úgy mondom.
Szóval leparkoltunk, és elindultunk, hogy a dokkok mellől kijussunk a vízhez. Irgalmatlan szélben, hidegben. A végén nem is értünk el a partnak ahhoz a részéhez, ahol már a vízhez jutottunk volna, mert egyrészt nagyon fáztunk, én már amúgy is beteg voltam a Land's End-i kirándulást követően, és sajnos a lábam sem bírta. Így a végén visszafordultunk a sétából, de rengetegen sétáltak, fittyet hányva az időjárásra. Oly annyira, hogy voltak akik futottak, rövid nadrágban, rövid ujjas pólóban. Az ember a látványtól megfagy. De azért így is voltak szép dolgok a kikötő részen is.
Innen már csak egy mekibe vitt az utunk, ahol megvettük az ebédet és irány haza, a meleg lakásba.
Apropó időjárás, meg mediterrán vidék. Már Londonban is csodálkoztam, hogy az előkertekben mennyi yucca és pálma van. Na Cornwall-ban különösen sok. Pedig a mediterrántól azért nagyon távol van a hely.
Még egy nagyobb kirándulásunk volt, amikor is St.Austell-be mentünk el. Ez valamivel nagyobb városka, mint ahol a gyerekeink élnek, ennek megfelelően több üzlet is van benne, és nem csak charity shopok. Bár azért abban is voltunk, ahol pikk-pakk találtam is magamnak pár fontért egy remek felsőt.
Tudjátok még mi a döbbenet? Nem vagyok egy karcsú alkat, sajnos. Itthon rémesen nehezen találok magamnak méretet is, olyan ruhát meg amiben nem egy hatalmas zsáknak tűnök, végképp szinte reménytelen. Méret az akár 3-4 számot is változhat, attól függően éppen hol és mit próbálok.
Ezzel szemben Angliában ezt a polót meg mertem venni úgy, hogy fel sem próbáltam. Tutira megyek a 20-22 mérettel. És nem 3-4 méret különbséggel. És igen, jó lett rám. És még némi karcsúságot is kölcsönöz az amúgy nem igazán karcsú testemnek.
Na szóval, megvolt a charity shop, bankban is voltunk megint, és míg az egyikből elhajtottak minket, mert régi 5 fontost akartunk beváltani és azt mondták, csak a saját bankunkban lehet, majd amikor egy "saját" bankba bementünk, ott 1 perc alatt kicserélték és meg sem kérdezték van-e náluk bankszámlánk. Szóval azért ott is van ilyen.
Sétáltunk, találtunk egy templomot, ahova be akartunk menni, de zárva volt, így az elmaradt. Majd úgy éreztem sürgősen szükségem lenne egy illemhelyre, ami természetesen itt is volt a városban, pedig itt csak kb. 20 ezren élnek. De az, hogy volt illemhely, az egy dolog. Egyrészt teljesen ingyenes volt. Ez a továbbiak miatt is roppant fontos. A wc-ben sok helyiség volt, mind nagyok, nem oldalazva kellett egyikbe se bemenni, ha le akartam ülni akkor nem vertem a fejem az ajtóba és még sorolhatnám. A női olvasók tudják miről beszélek. Szóval tágas, nagy, kényelmes kis helyiségek voltak. És elképesztően tiszták, illatosak. Minden a helyén volt, semmi nem volt letörve, lelopva. Volt bőséggel wc papír. Úgy volt tökéletes, ahogy volt. Még viccelődtünk is a gyerekekkel, hogy ha ezzel szemben laknának, akkor nem is kellene saját wc, mert ez tökéletes. És még egy, kispapák figyelem, a férfi wc-ben is van pelenkázó. Még ilyet!
Innen Charlestown-ba vezetett az utunk, ami természetesen ismét tengerpart. Kicsi apró település, szerintem kifejezetten csak halászfalu és nyaraló falu, de kedves hely volt. Itt végre sikerült lejutnunk a vízhez is.
Sokáig nem maradtunk lent a víz mellett, mert elég keskeny partszakasz volt és féltünk, hogy a dagály esetleg elzár minket és nem tudunk kijutni. De ameddig ott voltunk, az remek volt. Mondjuk itt látni gyerekeket gumipapucsban, tényleg csak ámulok és bámulok ezen mindig.
Innen még nem haza indultunk, hanem még egy szomszédos településre mentünk, ahol szintén le akartunk volna jutni a partra. Szegény gyerekeim próbáltak volna minél lentebbi parkolót találni, hogy a fájós lábammal ne kelljen annyit gyalogolnom, főleg majd felfelé másznom. Ennek lett az az eredménye, hogy a végén nem is tudtunk megállni sehol, na de amit addig átéltünk!
Majd a közlekedési posztban szó lesz arról, hogy végig a fiunk vezetett, mint tanuló vezető, bárhova is mentünk. Így természetesen itt is. Ez a település, aminek sajnos nem tudom a nevét, olyan volt, mint egy függő kert. A tengerparttal párhuzamosan futottak az utak, de egy rendkívül meredek oldalon. Így aztán igen nagy lejtésű utcákon kerültünk egyre lejjebb, és ahogy egyre lejjebb kerültünk úgy lettek egyre szűkebbek az utcák, a végén már alig-alig férve el, és olykor azon imádkozva, hogy a tükör is maradjon az autón, majd 360 fokos kanyarok felfelé úgy, hogy a sarokra még egy oszlop is be van téve, hogy ne vedd túl szűken a kanyart a kocsival. Komolyan mondom, nekem már vagy 25 éve van jogsim, de volt az a pont, amikor úgy éreztem akkor én most itt kiszállnék a volán mögül, és azt csinálnak az autóval amit akarnak, én onnan egy cm-t nem gurulnék tovább. Kifejezetten félelmetes volt. De a kicsi fiunk hősiesen abszolválta a dolgot, egyszer sem torpant meg, a tükrök a kocsin maradtak, sehol nem húzta meg a kocsit és másét sem, és a 360 fokos kanyarokat is megoldotta. Soha sehol nem fulladtunk le, nem akart a kocsi visszagurulni a jó 20 fokos emelkedőkön, és a lejtőkön sem rohantunk lefelé. Igazi túlélő túra volt, de a tanuló vezető megoldotta a legrizikósabb helyzetet is.
Miután azonban parkolót sehol nem találtunk, így a végén mikor sikerült felérni ismét a városka felsőbb szintjeire, akkor már haza felé vettük az irányt, és ez akkor engem elég nagy megnyugvással töltött el, hogy őszinte legyek.
Ezzel nagyjából véget is értek a kirándulásaink. Még egyszer elmentünk Bodminban is sétálni, de ezt már elmeséltem az előző posztban a templomi látogatással és a charity shop-pal. Ennél több nincs a településen, mert a Jail ugye most kimaradt.
Szóval sajnos megint gyorsan elteltek a kint töltött napok, amik mindegyike igazi élmény volt, és boldogság, mert együtt lehettünk a gyerekekkel.
A haza felé utat, ahol azért még akadtak kalandok majd a következő, kifejezetten közlekedési témával foglalkozó posztban mesélem el. Addig türelem!
