Ahogy azt tegnap is ígértem, egy-egy tájegységről együtt fogok írni, ezért kerül ma sorra a Szent Anna tó.
Nagyjából ez volt az a hely, ahova legközelebb elmentünk kirándulni. Vonattal eljutottunk Tusnádig, és onnan gyalogoltunk fel a kráter peremére. Igen, kráter, jól olvastátok. A Szent Anna tó ugyanis egy kráterben van. És hogy miért csak felfelé gyalogoltunk? Nos, azért mert igen pocsék idő volt, amikor ott jártunk.
A felfelé vezető úton sokat beszélgettünk Erdély természeti szépségeiről és a havasokban élő állatokról is. Nyilván mindenki tudja, hogy bizony vannak farkasok, vannak medvék is, mint nagy ragadozók, de kisebbek, pl. vadmacskák is előfordulnak.
Kedvesem sokat viccelődött velem, ahogy ballagtunk, hogy ne lepődjek meg, ha egyszer csak egy macska farok tekeredik át az orrom alatt. Vagy hogy ne ijedjek meg, ha valaki megkopogtatja hátulról a vállamat, és egy medve lesz az. Persze jókat nevettünk az egészen.
Aztán végre felértünk a kráter peremére, és valami csodálatos, mesevilág tárult elénk. A tó önmagában is gyönyörű fentről nézve, de a rossz időjárás miatt most az egész felette tornyosuló perem megbújt a felhők között. Folyamatosan változtak, mozogtak a felhők, így egészen elképesztő, mesei, és elvarázsolt kép tárult elénk. Miközben ebben gyönyörködtünk, párom közölte, hogy bocs, de kicsit magamra hagy, sürgős intézni valója akadt. Mondtam semmi gond, ott várom őt.
És igen, ott maradtam teljesen egyedül egy nagy erdőség közepén, nem járt már egy árva lélek sem, hiszen folyamatosan csepergett az eső, hideg volt, és fújt a szél, így tényleg csak mi voltunk fent a hegyen. A gomolygó felhő pamacsok széppé, meseszerűvé tették a tájat, de közben azért kicsit félelmetessé is, hiszen a ködben elbújt a világ. Cserében minden recsegett, ropogott, az eső csöpögött. És én csak álltam ott, és vártam, hogy mikor kopogtat a vállamon egy medve, vagy mikor hallom meg egy farkas üvöltését a hátam mögül.
Nem tudom mennyi ideig tartott amíg magamban voltam, valószínűleg csak pár perc volt, de egy örökkévalóságnak tűnt.
Nem tagadom, nagyon nagy megkönnyebbülés volt, amikor meghallottam, hogy jön a párom.
Mire leértünk a hegyről nagyjából térdig sárosak voltunk, mert akkor már szépen esett az eső. Tusnádon találtunk az utcán egy kutat, amiből folyamatosan folyt a víz. De nem akármilyen, hanem ásványvíz, ráadásul némileg széndioxiddal dúsulva. Szó szerint befeküdtünk alá. Eleve nagyon szeretem kicsi koromtól a buborékos vizet, itt még a túrától jól kis is szomjaztunk, és ráadásul még ásványvíz is volt. Pazar emlék. A tusnádi vizet egyébként palackozva is lehet ma már kapni. Nyugodt szívvel ajánlom az Erdélyben járóknak.
Ám mi éhesek is voltunk. Akkoriban étterembe menni Romániában nem jelentett nagyon nagy kiadást, így mi is egy étterem felé vettük az irányt Tusnádon. Az étterem egy szálloda étterme volt, vastag, süppedős szőnyegekkel. Képzeljétek el, ahogy mi ezen becaplattunk a sáros bakancsainkkal. De becsületükre legyen mondva, nem szóltak egyetlen szót sem. Szépen meg is vacsoráztunk, majd desszertet szerettünk volna. Akkoriban ez nem létező fogalom volt Romániában. A pincér hölgy is sajnálkozott, és közölte, hogy csak kínai konzervből mandarin kompótjuk van. Párom nagy lelkesen közölte, hogy rendben, jöhet, ő szereti. Mire a hölgy tovább sopánkodott, hogy sajnos csak külföldieket szolgálhatnak ki vele. Ekkor szépen elővettem az útlevelemet, felmutattam és kértük a kompótot.
Bizony, érdekes idők voltak.
A Szent Anna tónál azóta is sokszor jártam. Természetesen voltunk ott a gyerekeinkkel is. Ekkor már a kráter peremére kocsival mentünk fel, és onnan legyalogoltunk a tóhoz. Még meg is mártóztunk benne, bár én csak bokáig. De a gyerekek az apjukkal lelkesen pancsoltak egyet. Egy egy szép nyári napon tömegek lepik el a tó partját. Bevallom, én ennek sem örülök annyira, mert nem szeretem a tömeget és mert rengeteg szemetet hagynak sajnos maguk után.
Ahol nagy sajnálatomra viszont sosem jártunk, az a tó közelében lévő Mohos láp. Kiépített turista ösvény vezet át a lápvidéken, és egészen különlegesen szép. Valahogy oda nem sikerült eljutnunk.
A könyvemhez azonban szorosan kapcsolódik, hogy egy időben szerettünk volna erdélyi szállásközvetítéssel foglalkozni. Ekkor vettük fel a kapcsolatot egy lovastúrákat szervező társasággal. A vezetővel, akit véletlenül pont Csabának hívnak, a Mohos melletti mezőkön tudtunk találkozni először, mert éppen túrát vezetett. A könyv borítóján lévő lovacska is Csaba egyik paripája.
És bár nekünk nem jött össze a szállásközvetítés, és Csaba sosem kérte, hogy reklámozzam, és sajnos soha nem is vettem részt egy túrán sem velük, de azért elvitt minket egy későbbi találkozás alkalmával olyan helyekre, ami még az Erdélyt alaposan ismerő férjem előtt is titkos, rejtett szépség volt, ezért mindig jó szívvel ajánlom őt. Itt találjátok: Lovastúrák Erdélyben. Illetve a facebookon is van oldaluk: Hipparion Trails
A Szent Anna tó kötelező látnivaló Erdélyben. És én látatlanban is azt ajánlom, hogy akinek belefér az idejébe, az feltétlenül tegyen egy túrát a Mohosban is.
