Többen is kérdezték már, hogy érzem magam az új házban, az új településen? Egy hete már, hogy itt élünk, de nem tudnék rá igazából még mit felelni. Furcsa. Még idegen minden.
Ez a harmadik ház, amelyben lakunk.
Az elsőt a férjemmel ketten építettük fel. Az első kapavágástól, az utolsó kúpcserép felrakásáig. 6.000.- forinttal vágtunk neki anno az építkezésnek, hogy végre saját otthonunk legyen. Így hát kész tervet vettünk, kereken 2.000.- forintért. Azóta is látok olyan típusú házat.
Így bár nem mi találtuk ki, mi hol legyen a házban, de mégis magunkénak éreztük, hiszen a tervet mi választottuk, és mi is építettük fel. Ott azt hiszem rögtön otthon éreztem magam, még akkor is, ha nyilvánvalóan kezdetben ott is meg kellett találni mindennek az ideális helyét, és nekünk is meg kellett tanulni, mi hol van.
Tíz évet éltünk ott. Először azt gondoltuk, milyen jó lesz, ha már ott élünk sokkal könnyebben folytatjuk majd az építkezést, hiszen igazából befejezni nem sikerült a házat. De mivel előtte két éven át minden hétvégét, és szabadságot ott töltöttünk azzal, hogy malter keverünk, és falat rakunk, vagy épp betonozunk, így igazság szerint utána évekig ránézni sem tudtunk ilyesmire.
Ezzel együtt azért csináltunk még dolgokat, és bár nagyon picurka kertünk volt, azt is igyekeztünk széppé tenni.
Aztán jött a pillanat, amikor eldöntöttem, eladjuk, és elköltözünk Budapestről vidékre. Addigra a házon lévő hitelt, ami az építkezéshez kellett már kifizettük.
Két hét alatt eladtam a házat, és három hónap elteltével beköltöztünk az új házunkba, Gyömrőn. A városhoz volt némi kötődésem egy gimis barátnőm révén, de igazából nem volt direkt megcélozva a városka. Ám ott találtuk meg azt a házat, ami minden szempontból megfelelt az elképzeléseinknek. A város szélén volt, csodás panorámával. Volt három hálószoba. És a budapesti házhoz képest nagyságrendekkel nagyobb kert is volt.
Ez volt az első olyan ház, amit más épített, amiben előttünk már mások is laktak, és amit így kellett otthonná alakítani. Furcsa volt az is. Kezdetben sokáig idegenkedtem az egésztől, függetlenül attól, hogy a szempontjainknak megfelelt. Zavart, ha arra gondoltam, hogy pl. a kádat előttünk már mások is használták, még akkor is, ha mi csak tusolni álltunk bele.
Ott is felújítással kezdtük, mert minden helyiséget kifestettünk, és a szőnyegpadló helyett mindenhova laminált padló került.
Új bútorokat vásároltunk, és lassan berendezkedtünk. Így vált a ház lassan az otthonunkká, és már csak nagyon ritkán jutott eszembe, hogy mások is éltek már ott.
A kertet is beültettük és egyre többet gyönyörködtünk benne, élveztük, hogy a kertben fogadhatunk vendégeket, sütögethetünk, vagy éppen bográcsozhatunk.
Érdekes módon a városhoz igazából nem sikerült kötődnünk. Talán mert Budapesthez kötött a munkánk, és mert vásárolni is inkább nagyobb üzletekbe jártunk, de valójában csak az utolsó években ismertem meg, hogy egyébként mennyi mindent el lehetne intézni ott helyben is.
Tizenhét évet éltünk le az egykor idegen, ám a végére otthonunkká vált házban.
Ezt a házat anno hitel mentesen, készpénzért vásároltuk. De mert meg akartuk csinálni a Kft.-nket, ezért évekkel később felvettünk egy CHF hitelt, ami nyilván a többi svájci frankos hitel sorsára jutott. Egyre magasabb törlesztő részletek, könnyítés kérések, forintosítás, és annak egyértelművé válása, hogy nem fogjuk tudni visszafizetni, csak ha eladjuk a házat.
Nem részletezem hogy jutottunk el a végső döntésig, mert szerintem már írtam róla. A lényeg, hogy sikeresen lebonyolítottuk ezt is. A házat gyorsan sikerült eladni, hamar találtunk másikat, amit megvehetünk, és a hiteltől is megszabadultunk.
És most itt vagyunk. Újra egy olyan épületben, amit nem mi építettünk, nem úgy alakították, ahogy mondjuk mi tettük volna, egy olyan házban ahol éltek előttünk már többen is, bár egy családé volt végig.
Így most megint azt érzem, hogy minden olyan furcsa. Annak ellenére, hogy az elvárásainknak igazából szinte teljesen megfelel. Kellő számú helyiség van benne, remek beosztással minden az előszobából nyílik. Sok melléképület van, amik igazán használhatóak lesznek. És itt is lehet rögtön lakni, hiszen a család, aki eladta itt élt, és innen költözött el. De természetesen komoly felújítások várnak ránk, amik egy részével majd megküzdünk, de lesz, amit szakemberre bízunk.
Óriási előny, hogy a házat ismét készpénzért vettük, nincs rajta hitel, és remélem soha többet nem is lesz arra szükségünk, hogy hitellel terheljük.
És mégis. Igazából még arra gondolni is furcsa, hogy ez a miénk. Úgy ahogy van.
Még nem találunk szinte semmit, a szobákat sem. Igaz, szinte minden tele van halmozva dobozokkal, szétszedett bútorokkal, és hogy élni tudjunk, és haladjunk a berendezkedéssel, ezért ezek a dobozok, bútorok folyamatosan változtatják a helyüket is, így ha ma megtaláltunk valamit, egyáltalán nem biztos, hogy holnap is ott lesz. Nem mondom, ez okoz gondot rendesen.
Ráadásul már messze nem vagyunk olyan fiatalok sem, így hát sokkal jobban fáradunk. De mondjuk tegnap megállás nélkül mentem fel a negyedik emeltre anyukámhoz, míg akár csak egy hónapja is ebbe mindig bele akartam halni.
Valójában minden helyiséget fel akarunk újítani, vettünk már új bútorokat is, még sok meg sem érkezett, de nem is baj. Így van dolog bőven.
Nem igen érek rá közben azon töprengeni, hogy itthon érzem-e már magam. Mégis a kérdések hatására azért néha elgondolkodok, hogy hogy is volt ez korábban? És tudjátok mi a fura? Nem ötlenek fel emlékképek a gyömrői, tehát az ez előtti házunkról, hanem a legelsőben látom magunkat. Pedig Gyömrőn majd kétszer annyi ideig éltünk, mint itt. Nem tudom ennek az okát, de mégis így van.
Kérdezték már, hogy és a település? Na arra végképp semmit nem tudok mondani. Ez itt egy kis település, de tél van, hideg van, és egész nap dolgunk van a házban. Így nem tudok még sehogy viszonyulni a helyhez. Egy dolog pozitívan érintett, hogy első nap, amikor a postaládát szereltük fel, jött a postás és bemutatkozott. Jöttek épp szomszédok, vagy legalább is az utcában lakók és ők is kedvesen fogadtak. Remélem ez így is marad, és nyáron talán jobban sikerül a falu életébe asszimilálódni.
Kavargó érzések, amikkel legjobban le tudnám írni, hogy egyelőre hogy érzem magam itt. Bár a rengeteg munka miatt nem igen van időm ezekre sem, mert ha éppen nem csinálunk valamit, akkor szinte azonnal elalszok.
Azért karácsonyfát állítottunk mi is. Barátnőm jóvoltából még egy kis beigli és süti is került a fa alá. Remélem a következő karácsonyt már teljes díszben tudjuk ünnepelni.
Boldog karácsonyt kívánok Mindenkinek!
