Nos, elég régen írtam, és minél inkább nem jelentkeztem, annál inkább éreztem azt, hogy valószínűleg nem is nagyon hiányoznak senkinek a posztjaim. Pár napja azonban valaki rákérdezett, hogy mi van már, miért nem írok?
Így hát itt vagyok ismét, és próbálok rendszeresebben jönni.
De hogy miért nem írtam semmit?
Nehéz év van mögöttem, mögöttünk. Igazából rengeteg negatív dolog keringett és kering még mindig a fejemben, a gondolataimban. Leginkább csak ezekről tudtam volna írni, de már magamat is unom a sok panaszkodással. Nem akartam negatív dolgokról posztolni.
Az év eleje anyukámmal indult, aki tavaly év végére került már nagyon rossz állapotba. Egyedül vagyok, aki gondoskodhat róla, és roppant ellenséges volt velem, mint egyébként mindig, de ekkorra már szinte elviselhetetlenül De közben az állapota napról napra rosszabb lett. Nem feltétlen egészségileg, sokkal inkább szellemileg, ami persze kihatott az általános állapotára is. Számomra az egyetlen megoldás az lett volna, hogy otthonba kerüljön, ez ellen azonban 20 körömmel tiltakozott. Végül, azt hiszem az utolsó előtti pillanatban sikerült ezt mégis elérnem, mert mára ott tartunk, hogy rólam sem tudja ki vagyok. Jobban mondva azt hiszi az édesanyja.
Miután bekerült az otthonba megint kemény időszak következett, mert eleinte attól féltem, hogy egy tiszta pillanatában esetleg közli az ottani személyzettel, hogy akkor ő haza megy. És akkor én elrepültem volna a Holdra, mert ezzel megoldhatatlan helyzet elé állított volna. A lányom szerint ebben az időszakban rosszabb állapotban voltam én, mint amikor még az otthoni életének navigálásával küzdöttem. És biztosan igaza volt. Ráadásul, elő is jöttek ezek a kérdések, hogy mikor viszel innen haza? Haza akarok menni. Rettegtem bemenni hozzá látogatóba, mert sosem tudhattam mi vár rám, mivel fog előhozakodni.
De túl éltük. Anyu ma is ott van, jó helyen van, igazából most már jól érzi magát, és már csak teljesen kósza gondolatként merül benne fel, hogy mi lesz vele, ha onnan kikerül?
Nyár óta viszont a szellemi állapota oda jutott, hogy ma már nem ismer meg. Előfordult, hogy látogatásom végén valaki megjegyezte neki, hogy: "a lányod mennyire hasonlít rád", amire ő azt felelte, hogy? "ő nem a lányom".
Addig is éreztem minden reakciójából, hogy nem engem azonosít be. Sőt, unokahúgomat megkértem kérdezze meg, ki szokta látogatni, és arra is azt felelte hogy az anyja. Szóval tudtam én ezt, de ennyire egyértelműen ekkor hangzott el először.
Aki ismeri anyut, ismeri a kettőnk viszonyát, az tudja, hogy semmi jót nem lehet erről elmondani. Mégis, bevallom mellbe vágott ez. Úgy lettem árva, hiszen apukám már több mint 5 éve itt hagyott minket, szóval úgy lettem árva, hogy még él az anyám. Nem könnyen emészthető dolog, még a mi kapcsolatunk mellett sem.
Nyár óta eléggé megbékélt a világgal anyu, és a látogatásaim alkalmával már nem kérdez semmi olyat, amivel felidegesítene, vagy hasonló. És én mégis egyre nehezebben keresem fel. Férjem szerint ne csodálkozzak, hiszen hosszú éveken át kaptam tőle a sok lelki abúzust, és ez kijön valamikor belőlem is.
Az a szerencsém, hogy idő érzéke sincs már egyáltalán, így igazából fel sem tűnik neki, hogy milyen időközönként megyek be, és az sem, hogy alig töltök nála 15 percet.
Ez volt az egyik olyan dolog ebben az évben, ami sokszor adott volna témát egy-egy posztnak, de valahogy nem született meg egy sem. Egyrészt, személyes problémának gondoltam, és hogy kit érdekel ez? Másrészt, amit már mondtam, hogy ne egy panasz láda legyen ez az oldal.
Az Alzheimer-ről is akartam volna írni, hiszen sajnálatos módon érintett lettem ebben a témában. Sokat olvasok róla. Persze, nem orvosi cikkeket, hogy mitől van, és mi okozza. Sokkal inkább fórumokon családtagok véleményt, tapasztalatait. És más olyan cikkeket, amik a betegség tüneteiről, és azok kezeléséről szólnak, ami nem gyógyszeres kezelést jelent. Minden ilyen cikk arról szól, hogy egész családokat tehet tönkre egy ilyen családtag. Hogy ebbe bele lehet rokkanni. És hogy figyeljenek egymásra is a családtagok, segítsenek egymásnak, ne hagyják rá egy emberre ezt, mert az bele fog betegedni. Nálunk roppant egyszerű ez a képlet. Van anyám és én. A testvére nem számba vehető mint segítő, hiszen mindössze 1 évvel fiatalabb anyunál, már nem alkalmas ilyesmire. Van a férjem, aki konkrét okok miatt nem hajlandó direkt módon részt venni ebben, és én ezt teljes mértékben elfogadom, de most itt nem szeretném részletezni. Engem egyébként támogatott, segített amiben csak tudott. És vannak a gyerekeim, akik meg ugye külföldön élnek, bár ebben is voltak változások, de amíg anyut otthon kellett megfelelően ellátni, addig csak én voltam. Van még egy unokahúgom, aki segített nekem az elmúlt egy évben, de rá sem háríthattam ezt, hiszen neki is van saját családja, akikkel éppen elég "programja" van.
Még sokan felvetették, hogy miért nem veszem magamhoz?
Ezer és egy oka van. A köztünk lévő durván ellenséges viszony miatt, valószínűleg még 24 órát sem bírtam volna ki ebben a felállásban. A lakásunk nem alkalmas arra, hogy neki itt legyen egy saját kuckója. Én pedig nem vagyok alkalmas beteg, idős emberek ápolására. Valamint nem tudnék a nap 24 órájában felügyelni rá, hogy ne tegyen semmi olyat, ami rá, vagy akár másokra veszélyes. Van saját életem, még sokáig dolgoznom is kell, hiszen még van pár év a nyugdíjig. Tehát ez sem volt megoldás.
Maradt az otthon. Hála az égnek február óta ott telnek a napjai. Jó helyen van, bár nem luxus nyugdíjas otthon, hiszen arra sajnos nem futja. A nap 24 órájában vannak ott ápolók, akik segítenek, ha baj van. Megfelelő ellátást kap. Szóval megnyugtató a mostani helyzete.
Jövőre lassan azonban új helyet kell neki keresnem, mert itt max. 2 évet maradhat, és februárban letelik az első év. De számomra óriási könnyebbség már ez az időszak is, mióta ott van. Nyugodtan fekszem le este, és kelek fel reggel.
Igazából több dologról is akartam írni ebben a posztban, de ez is elég terjedelmes lett, így majd hamarosan jelentkezek a további mesélendőkkel.
