És megint Erdély

Kicsit régen jelentkeztem, aminek az az egyszerű oka, hogy egy hosszú hétvégét töltöttem Erdélyben egy kisebb társasággal. És mivel ez most egészen friss élmény, és végre saját fotókkal is, így azonnal mesélek is az utazásról.

Még tavasszal született meg bennem a vágy, hogy menjünk ki Kolozsvárra. A férjem, ahogy már talán írtam párszor kolozsvári. Ennek ellenére bizony már régen jártunk a városban. Sajnos már a szülei nem élnek, ezért nincs kit meglátogatni ott. A család többi része pedig Románia különböző területein él. Ráadásul Kolozsvár olyan zsúfolt, és közlekedésileg elviselhetetlen várossá vált az utóbbi időszakban, hogy bizony még ha jártunk is Erdélyben, akkor is mindig elkerültük. De most már hiányzott, már nagyon vágytam oda, hiszen anno két évig szinte havonta fordultam elő a városban. Az ötlet pedig azért született tavasszal, mert a kolozsvári botanikus kertbe vágytam, ahol akkortájt nyíltak a tulipánfák.

Ám úgy alakult, hogy mivel a társaságban több pedagógus is volt, így megvétózták az időpontot és egészen mostanáig tolódott ki.

A szállást interneten foglaltam, ide: Pensiunea Diadis

Sajnos, bár a honlap jelzi, hogy van angol és magyar változata is, nekem sosem sikerült elővarázsolni, ezért gyanítom nincsenek ilyen oldalai.

Ám én nem direkt foglaltam a szállást, hanem egy online közvetítőn át, így nem volt semmi gond. Még az ár is igen barátságos volt, hiszen egy két ágyas szoba 4 éjszakára 544.- Lei volt, ami nagyjából 40-41 ezer forint főszezonban, ráadásul épp az egyetemi felvételik idején, amikor zsúfolásig megtelik a város. Ha csak akkor foglaltam volna a szállást, mikor megérkeztünk, akkor bizony közel a kétszerese lett volna az ára.

Múlt hét csütörtök reggel indultunk el, és mivel még szép idő volt - na igen, egészen az indulásig napsütés, meleg, majd arra az 5 napra amíg mi kint voltunk végig esőt és hideget jeleztek a meteorológiai előrejelzések - szóval még szép idő volt, ezért úgy döntöttünk nem a sima Nagyvárad - Kolozsvár útvonalat választjuk, hanem lemegyünk az Aranyos völgyébe és onnan közelítjük meg Kolozsvárt.

A magyar szakaszon nagyon gyorsan át is jutottunk, Nagyváradot is megkerültük az elkerülő úton, ami korábban igen csak tengelytörő volt, ám most remek minőségben várt ránk. 

Az Aranyos völgyéig azonban volt egy útszakasz, amit elég nehezen abszolváltunk, ugyanis éppen felújítás alatt volt. Így ott találkoztunk már kész, és kiváló útfelülettel, éppen építés alatt lévő szakasszal, valamint olyannal is, ahol csak bizonyos dolgok előkészítése történt meg, és így mi tagadás, nagyon nehezen volt járható. Sok helyen lámpás megoldás volt, így sokat várakoztunk is, hogy tovább haladjunk. Viszont mindenképpen a javukra szól, hogy csinálják az utat, és pár hónapon belül úgy gondolom ott is kiváló úton haladhatnak majd az autósok. 

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amit láttunk, abból úgy tűnik nem csak néhány centi vastagon dolgozzák alá az utakat, hanem egyes helyeken vagy fél méterrel is lejjebb voltak az egyik sávban, mint a már elkészült oldalon. Így az út valószínűleg tovább ki fog tartani, mintha csak egy aranyfüstnyi burkolást és alákészítést kapna.

Amikor végre túl jutottunk ezen a szakaszon is, már vidáman haladtunk tovább. Elsőnek egy kedves kis fatemplomnál álltunk meg, ahova azonban sajnos bemenni nem lehetett.

Bár mióta haza jöttünk halljuk, hogy itthon milyen nagyon rossz időjárás volt, de kint, ahogy a képen is látszik, csodás napsütés, és kellemes meleg várt minket.

Ahogy Nagyvárad felől haladunk Topánfalva és az Aranyos völgye felé még át kell vágni az ún. vízválasztón is.

Földrajztanárok előnyben, de azért a többieknek elmondom, hogy ez azt jelenti, hogy a hegyvonulat egyik oldalán más égtáj felé és a másik oldalon megint másfelé folynak a vizek. 

Miután áthaladtunk ezen a hágón végre leértünk az Aranyos völgyébe. Engem mindig megigéz a táj, és bizonnyal nem csak engem, mert innentől rengeteg panzió, és egyéb szállás lehetőség vár a turistákra, kinek kinek igénye szerint. 

A folyó egyre szélesebb és bővizűbb lesz. Hol szélesre vájt völgyben halad az útján, máshol pedig zártabb szorosokon küzdi át magát.

Még található egy-két izgalmas híd, amin át lehet jutni a túlpartra, de bizony egyre kevesebb van belőlük.

Remélem, nincs harag, hogy feltettem a képet! :)

Régebben egy kisvasút is kacskaringózott a völgyben, amiről meséltem már: Mindenféle Mára sajnos már csak annyi nyoma maradt, hogy egy-két helyen az utat keresztező sínpár még mindig fellelhető. Pedig remek turistaprogram lenne, és mellesleg nem csak pár km-t lehetne vele megtenni.

Útközben megálltunk még egyszer-kétszer, de végül megérkeztünk Kolozsvár elé. Férjemuram már itthon megnézte a térképen, hogy bizony már van Kolozsvár körül is elkerülő út, és úgy gondolta, azon fogunk bemenni, mert onnan lesz a legkönnyebb megközelíteni a várost és a szállást. És bár volt roaming csomagunk, de valamiért nem sikerült még beindítanom, így viszont a Waze nem működött. Miután elhagytuk Tordát és már elég közel voltunk Kolozsvárhoz, feltűnt a hatalmas viadukt, ami már az elkerülő része. Fel is hajtottunk rá annak rendje és módja szerint. Két irányt jelölt a tábla. Az egyik egy kolozsvári lakónegyed neve volt, a másik pedig a repülőtér. Mi úgy gondoltuk a lakónegyed felé visz majd a jó út, ezért le is tértünk amikor jelezték, hogy itt lehet elhagyni ebbe az irányba az elkerülőt. Körforgalom, majd jött két tábla - az egyik a lakónegyed felé mutatott, de elég fura irányban, a másik meg azt mutatta Kolozsvár. Így a végén ez utóbbit választottuk. És igen, olyan részen jutottunk be a városba, hogy hirtelen fogalmunk sem volt merre járunk. Egyrészt egy olyan teljesen új lakóparkon vitt át az út, ami talán ha 2-3 éve épül. Régen ott kertészet, zöldségtermelés folyt, nem voltak utak, utcák. Aztán beljebb értünk, de ott is annyi új ház, új épület, irodák, üzletközpontok tűntek fel, hogy még csak arra sem jöttünk rá, melyik részén vagyunk a városnak. A végén szégyenszemre meg kellett állnunk, és megkérdezni, hogy egyáltalán hol vagyunk és merre kell tovább menni. Utastársainknál volt GPS, ezért itt már őket küldtük előre, hogy akkor talán könnyebben megtaláljuk a panziót is.

És lőn! Végre megérkeztünk! 

Megkaptuk a szobákat is, és bár volt némi gond ezzel, de a végén sikerült ezt is megoldani és mindenki beköltözött a szobájába, amik szerintem egészen kellemesek voltak. Színben harmonizáló falak és ágynemű, tisztaság. A panzió linkjén lehet több fotót is látni. 

Kedves tulajdonosok, különösen a hölgy volt nagyon figyelmes, mosolygós. Egyetlen egy apró gond, hogy a tulajdonosok nem beszélnek magyarul. De a személyzetben vannak, akik igen, így minden kommunikáció is megoldható.

Estére a társaság egy része elment a városba, mi ott maradtunk és a panzió teraszán fogyasztottuk el az útra készített ennivalót, valamint iszogattuk az egészen addig sikeresen hidegen tartott sört. Így igen vidám hangulatban feküdtünk le végül.

Másnap reggel a panzióban reggeliztünk, hiszen reggelivel lett foglalva a szállás. Azt kell mondjam, hogy a reggeli teljesen tökéletes volt. Volt többféle sonka, sajt, lekvár, vaj, zöldségek, főtt tojás, finom friss kenyér, és egyik reggel megjelent egy nagyon finom kalács is. Ráadásul a panzió tulajdonos minden nap megkérdezte másnap mikor és mit szeretnénk enni. Szegény feje próbált ajánlgatni nekünk rántottát, virslit, kolbászt, de a társaságnak megfelelt ez az ún. kontinentális reggeli is, így maradtunk ezzel. Mindig volt tea, és aki kért, kávét is kapott.

Majd egy reggel meglepetésként kaptunk egy kis üveg cujkát is, aminek igazán nagy sikere volt.

A program erre a napra Torockó volt. Torockó valóban egy kis ékkő, különleges házaival.

És most felvállalom sokak ellenvetését, de én már annyiszor jártam ott, hogy igazából nem hoz lázba. Most is csak azért mentünk, hogy akik velünk jöttek, azok is láthassák. Mivel már több olyan hely is van Erdélyben, ahol számos alkalommal megfordultam, így szokásommá vált, hogy elténferegjek a fő látványosságtól. Most is így történt, és bizony nem bántam meg. A főút mögötti kis utcákban igazi csodák vannak. 

Az egyik ház előtt találtunk egy apró lejárót, ami egy forráshoz vezetett. Épp akkor jött ki egy idős bácsi a házból, és elmondta nekünk, hogy az egész helység tele van forrásvízzel. Ennek a vizét pl. pár méterrel odébb egy kismedencébe terelték. Arra nem sikerült rájönnünk mi a célja a medencének, mert fürdésre nem igazán volt alkalmas.

Visszasétálva a központ felé megérkeztünk a fő kúthoz, ami itató, és ahol régen mostak az asszonyok. Bevallom ezt is oly sokszor láttam, hogy nekem nagyobb élményt nyújtott a téren vásárolható kürtöskalács, ami nagyon-nagyon finom volt.

A térről ennyi látszik a Székelykőből.

Ez az a hegy, amire én valamiért sosem vágytam. Pedig biztosan pazar fentről a kilátás, de nekem annyira kopár és annyira morzsalékos, hogy soha fel sem merült bennem, hogy felmásszak. Gondolom ez a hegyet nem nagyon zavarja, különösen mert azért turisták százai vágnak neki sajnálatosan olykor balesetekkel végződő túráiknak. 

A kötelező shoppingolás után tovább indultunk a Kőközi szoroson át Gyulafehérvárra. A szoros nem túl hosszú, de azért szép. 

Innen csak ez a hirtelen fotóm van, mert alig pár percre álltunk csak meg.

Akik a fotón vannak, remélem nem orrolnak meg, hogy felkerültek a világhálóra.

A következő úti célunk Gyulafehérvár volt. Egyszer jártam ott úgy, hogy direkt oda mentünk. Akkor megnéztük az ortodox templomot, és nagyon szenvedtünk a folyamatosan nyomuló koldusoktól. Ezért bevallom egyáltalán nem voltak szép emlékeim a városról.

Most végre már működött a Waze, miután sikerült a netet beélesíteni a telefonomon, ám Csilla, aki navigál rajta jól megtréfált minket. Elképesztően sok körforgalom van a városban, és gyanítjuk, hogy Csilla esetleg teljesen becsavarodott a sok körforgalomtól, mert volt ahol elküldött minket balra, és közben ott nem lehetett behajtani. De azért közös erővel megtaláltuk végül a várat és így a város látnivalóit. 

Óriási változást láthattam. Egyrészt a templomok előtti rész feltárásra és kiépítésre került. Nagyon szép és látványos az egész.

Nekem sürgős mehetnékem volt már a mellékes helyiségbe, és azt kell mondjam, életemben egyszer volt ehhez hasonló élményem - arról még nem meséltem, de majd fogok - ugyanis a nyilvános WC elképesztően tiszta, rendezett és még illatos is volt. Nem, nem büdös volt, hanem kifejezetten tiszta, kellemes illat. WC papír, kéztörlő papír mindenhol. És bizony, egy fiatal kislány volt a WC-s néni. Na de azért nem emiatt mentünk oda, így hát elindultunk elsőre a katolikus templom felé. Fogalmam nincs hogy miért, de amikor először ott jártam azt még csak nem is láttam. Pedig igazán csak pár méter választja el egymástól a két templomot.

Szépséges, régi épület, égbeszökő gótikus ablakokkal. Belül különösen megragadó volt, hogy nincs tele aranyozott oltárral, és egyéb díszítésekkel, hanem nemesen egyszerű, építészeti okokból elvarázsoló gótikus oszlopfők adnak méltóságot és magasztos érzést az embernek. 

A templomban látható Hunyadi János, Hunyadi László és ifj. Hunyadi János szarkofágja. 

Nagyon sok híres történelmi személy lelt örök nyugalomra a templomban. Érdekes volt a neveket olvasgatni. Bocskai, Martinuzzi Frater György, Hunyadi László és még sokan.

A katolikus templom előtti bejáratnál még készült rólam egy sztárfotó. Csak nektek, csak most megmutatom.

Innen átsétáltunk az ortodox templomba. Érdekes módon ott most is beleütköztünk több koldusba is. Most sem esett jól. 

Az ortodox templomok belseje egészen más, mint a katolikus templomé. Ezt a templomot egy kerengő is körülveszi, és a templom előtt a kerengő által védve szép kert van.

Bocs, ez nem saját, és ezért a két rendőr arcát kitöröltem.

Már szállingóztunk kifelé a templomból, amikor csepegni kezdett az eső, és jó nagyokat dörgött. Ezért szaporán megindultam a kocsik felé. Sajnos még így is elkéstünk, amíg megvártunk mindenkit, hogy elinduljon, mert mire a kocsikhoz értünk addigra ronggyá áztam. Olyan hirtelen szakadt a nyakunkba az eső, hogy azon a pár méteren is úgy elkapott az eső, hogy csurgott belőlem a víz.

Óriási szerencse, hogy valamiért szinte komplett váltóruhát csomagoltam magamnak az napra. Így a kocsiban szépen átöltöztem, és igen nagy örömmel töltött el, hogy száraz ruhákban lehetek. 

Viszont az indulás előtt szépen megfodrászolt és kezelhetővé varázsolt hajam az esőtől felvette a szokásos formáját, ami azért nem töltött el olyan nagy örömmel.

Miután átöltöztem el is indultunk hazafelé. Némi dugóval tarkítva, de a végén egész jól sikerült ismét megérkeznünk a panzióhoz.

Mi ekkor is otthon maradtunk, mert még bőven maradt az útra csomagolt ennivalóból és sörnek sem voltunk híján. Isteni vacsorát rittyentettünk, és sok finom sört is magunkba töltöttünk, így a hangulat megint csak remek volt.

És bár rövid időre, alig csak pár napra mentünk, de ezzel még nem ért véget az utazás. Így a történet hamarosan folytatódik.