Lassan azért elbúcsúzunk Egyiptomtól, de ma még kicsit sétálunk Cairóban

Nem is gondoltam, hogy ilyen sok és hosszú leírás fog születni a cairói emlékekből. De ma már ígérem befejezem.

Ott tartottam, hogy láttunk mindent, ami híres, ami fontos, és amire időnk volt. De persze a nyolc nap alatt volt alkalmam más, talán úgy mondanám, mindennapi dolgokkal is találkozni.

Azzal kezdtem, hogy az első éjszaka és még másnap is a forgalom teljesen mellbevágó hatással volt rám. De meg lehet szokni ezt is. Nekem nagyjából három napba telt, és már nem zavart az állandó dudálás, a folyamként hömpölygő autók és mopedek áradata, és a rengeteg ember az utcákon. Sőt, kifejezetten élveztem, és tetszett, hogy ilyen nyüzsgő, ilyen élettel teli a város. Bizony, még arról is ábrándoztam, hogy milyen klassz lenne kikerülni oda pár évre kiküldöttként. Emlékeztek, írtam már, hogy mindig arra vágytam, hogy élhessek külföldön. Természetesen ez sem jött össze. 

De mire haza kellett jönnünk, azt kell mondanom, már imádtam azt az életet, aminek ott csak egészen picit részese lehetettem. Jó pár napba beletelt, mire visszalassultam az itthon élethez.

Az első napok halálfélelme után, már a kocsiban sem rettegtem autóversenyzőként száguldozó sofőrünk mellett. Így út közben vettem a bátorságot, és nézegettem a várost, a városban zajló életet. Érdekes dolgokat láttam.

Az egyik amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni, az valami elég méretes lila valami volt, ami egyes üzletek előtt lógott. Néhány nap után megérdeklődtem, hogy mi a csuda az?

Hús volt, beáztatva hipermangánba. Igen, azzal tartották távol tőlük a legyeket. És ezek a novemberi 25-27 fokban simán ott lógtak az üzletek előtt. 

A másik, nagyon sok helyen láttam egy fémrudat, koszos, szakadt felmosóronggyal körültekerve, és mögötte grillező fénylett. Erről sem volt elképzelésem sem, hogy mi lehet. Az ember meg úgy tanul, hogy kérdez, hát ezt is megkérdeztem. Ez volt az azóta már itthon is megismert gyros, bár szerintem ott kebabnak hívták.

Ezekből nem kóstoltam sehol. Nem mertem volna. Persze ebédelni nekünk is kellett, így általában az akkor még itthon szintén nem ismert KFC-be jártunk. Ott volt csirke. Igaz, bőröstől, amit én lecincáltam a húsról, de mégis, csirke volt, felismerhető, és bíztunk a KFC minőségi előírásaiban is. 

Egy alkalommal vendégségbe is meghívtak minket. A kiküldött pár a szigeten lakott. Az ott Cairo előkelő negyede. Egy szép lakást béreltek nekik. Azt hiszem először talán csak két évre mentek, de akkor már régebben ott voltak, mert meghosszabbították a kiküldetésüket és ők örömmel fogadták. Megértem. Még kisbabájuk is volt. És minden gond nélkül éltek, vásároltak, étkeztek kint. 

Megkérdeztem, hogy pl. mi a helyzet a vízzel, mert az ugye mindig mindenhol gond lehet, és mi is csak üdítőket, palackos vizet ittunk. De azt mondta a fiatalasszony, hogy ő simán megissza a csapvizet és semmi baja nincs tőle. Szóval igen, simán lehet alkalmazkodni és meg lehet szokni ezeket a dolgokat. Őt pl. a lila húsok sem zavarták. :)

Az ebédhez kaptunk egy nagyon finom köretnek vagy nem is tudom minek valót. A világ legegyszerűbb dolga, de nekem nagyon-nagyon ízlett, és bevallom azóta én is szoktam csinálni, és a mai napig imádom, de másoknak is szokott ízleni. Így most egy pár soros recept következik:

- végy legalább 1 kg sárgarépát, hámozás után a kis lyukú reszelőn reszeld le - ez a legutálatosabb az egészben

- keverd össze a reszelt répát majonézzel - vigyázz, a répa enged egy kis levet, különösen ha még állni is hagyod, ezért nem kell bele sok majonéz, és egyébként már készen is van.

Amennyiben sikerül amúgy is jó ízű sárgarépát kapni, akkor különösen pazar íze lesz az egésznek. Aki még nem ismerte, próbálja ki! Nagyon finom. És nem, semmiféle fűszert nem teszek bele. A répa és a majonéz együtt adja az ízét.

Na, mi történt még velem? 

Egyik este esküvő volt a szállodában, ahol laktunk. Mi vacsora után ejtőztünk éppen a lobbyban, sós mogyorót rágcsálva és a szokásos gyenge söröcskénket kortyolgatva, amikor zenére lettünk figyelmesek. Az emeleti ívelt lépcsőn indult meg lefelé egy hastáncosnő, és az ő táncát kísérte a zene. Fantasztikusan táncolt a hölgy, és számomra meglepő volt már az is, hogy nem volt igazán fiatal. Szerintem akár jó negyvenes is lehetett. Csodás ruhája volt, és igazi élvezet volt végignézni a táncát. 

Ami megint csak meglepő volt számomra, hogy egy muszlim esküvőn hastáncosnő is fellép. 

De nem ismertem és azóta sem ismerem igazából azt a kultúrát, így végül is belefért.

Természetesen eljártunk a környékre, ami a központ volt, vásárolgatni délutánonként. Elképesztően jó minőségű és különleges gyerekjátékokat tudtam vásárolni egészen kicsi boltocskákban. Nem is tudom, hogy hoztam haza, de jutott belőle azonnali ajándék, karácsonyi ajándék és még talán a februári szülinapra is eltettem belőle a lányomnak. És közben ezek elég nagy dobozokban voltak. Ja és a tevéről se felejtkezzünk meg. 

E mellett vásároltunk ennivalókat is. Egyrészt mogyorót. Mogyorót mindig minden kiküldött hozott legalább egy kilót a kollégáknak. Ezt mi is megvettük. Vettem kesudiót, amit nagyon szeretek, de itthon akkor még nem is lehetett kapni, ma meg arany árban van. 

És indulás előtti napon elmentünk gyümölcsöt is vásárolni. Mandarint, ami olyan fantasztikusan finom volt, hogy azóta sem ettem olyat. Ja, és a méretük? Hát jó férfi ökölnyi, és nem ezek a pingpong labda méretűek, amit itthon manapság is árulnak. Pár kiló ebből is került a bőröndbe. Tényleg, akkoriban vajon nem volt súlykorlátozás? 

No és banánt is akartam venni. Ez kalandos volt. Rengeteg helyen volt kiakasztva üzletek elé banán fürtökben. Mi igyekeztünk kevésbé érettet keresni, hogy kibírja a haza utat. Így történt, hogy betévedtünk a főutakról egy mellékutcába. Kolléga egy idő után mondta, hogy lehetőleg húzódjak minél közelebb hozzá, mert elég gyanús népek voltak arra, és európai egy lélek sem. Végre megláttunk egy kirakatban zöldesebb banánt. Nagy lelkesen oda mentünk, hogy abból szeretnénk venni. Ám az eladó azonnal le akarta turmixolni és képtelenek voltunk megértetni vele, hogy nem, nem banán turmixot kérünk, hanem egy egész fürt banánt, amit egyben szeretnénk elvinni. Így tovább álltunk. Nem sokkal messzebb ismét találtunk üzletet, előtte függő banánfürtökkel. Elmondtuk mit akarunk, mire az eladó előkapott egy hatalmas machete-t, bár ott nyilván másképp hívják. Bennünk megállt az ütő, elmondtuk magunkban az utolsó imáinkat is, gondolván, ennyi volt rövidke életünknek. Aztán a pasi egyetlen nyisszantással levágott egy fürt banánt, megkérdezte, hogy elég lesz e, mi meg megkönnyebbülve bólintottunk, és utána a lehető legsürgősebben elhagytuk a mellékutcát.

Említettem még, hogy kiutazáskor mindenki vásárolt fertőtlenítési célzattal alkoholt. Nem is tudom, hogy engedték be az országba, de ezek szerint nem vették ezt nagyon komolyan, vagy az is lehet, hogy nem is volt tilos bevinni. Vissza viszont nem hoztuk. Mert egy része elment ajándékba a kiküldötteknek. A maradékot pedig esténként elkóstolgattuk, mondván a fertőtlenítés sosem árt.

Még volt egy dolog, ami örökre bevésődött a fejembe. Amikor sétáltunk a belvárosban, sokszor volt rá késztetésünk, hogy beüljünk valahova egy kávéra, vagy üdítőre. De szinte csak olyan presszókkal találkoztunk, ami igazából valami ópium barlang volt. Mindegyik tele volt, csak férfiak ültek mindegyikben, szájukban a vízipipa csutorájával, és teljes kábulatban szívták és bambultak maguk elé. Tudom, hogy manapság a fiatalok körében különösen nagy divat a vízipipa, de ezekben ott, egészen biztosan valami kábítószer volt, és nem csak valami illatos akármi, amit manapság tesznek ezekbe a pipákba. Egyetlen egy ember sem volt ezek között, aki tiszta szemmel nézett volna ki a fejéből. Nagyon furcsa látvány volt.

És ezzel nagyjából el is értünk a kirándulás végére. Hátra volt még a haza utazás. Cairóból Zürichbe repültünk Lufthansa géppel. Igen, jóval nagyobb volt, talán valamelyik Airbus, és nem TU akárhányas. Komoly kiszolgálás is volt. Enni-inni kaptunk nagyon sok finomságot. Kaptunk egy komplett neszesszert, benne fogkrém, fogkefe, kisfésű és egyéb tisztálkodásra alkalmas dolgokkal. Hosszú évekig használtam még utána is ezt a neszesszert. A stewardessek mindennel kiszolgáltak minket. Egyetlen dolog hibádzott. A mosoly. Én ennyi ronda és kőmerev arcú nőt még soha nem láttam, mint a Lufthansa stewardess-i. 

Zürichben sietnünk kellett, hogy elérjük a Malév aprócska gépét, de amikor megláttuk a mosolygós, kedves magyar stewikat, teljesen kivirultunk. Óriási volt a különbség, és bizony ezt elmondtuk nekik is, hogy lehet a Lufthansa sokkal gazdagabb, kényelmesebb, nagyobb gépei vannak, gazdagabb a fedélzeti ellátás, de a Malév stewik mosolyával egyik sem ért fel.

Végül a legutolsó történet. A teve. Amit a piramisoknál vettem. Mondtam, jó méretes németjuhász kutya nagyságú volt, és teljesen merev testtel és lábbal. Szóval nem pihe-puha plüss állatka volt. Így amikor csomagoltam, és sikeresen elástam a bőröndömbe minden doboz játékot, emléktárgyat, gyümölcsöt és persze a saját holmijaimat, akkor még ott maradt a teve, akit nem lehetett behajtogatni a bőröndbe. Eléggé kétségbe is estem, hogy ezzel most mi lesz, és hogy ott biztosan nem hagyom, hiszen nem is volt olcsó, meg egyébként is. Így hát egyik kezemben a bőrönd, nem, akkor még nem gurultak, cipelni kellett, a másikban ugye a nők számára elengedhetetlen retikül, és a hónom alatt a teve. Ja, a bőröndbe ráadásul úgy kellett csomagolni, hogy a nyári melegből majd tudjak visszaöltözni a télbe, és ehhez ne kelljen az egész bőröndöt kirámolni, és vissza.

Na de, jött a teve a hónom alatt, kollégáim nem kis örömére. Természetesen sokszor elhangzott a poén, hogy remélik, nem lesz tengeri beteg a gépen, és bírni fogja a repülést. Megérdeklődték, hogy adtam e neki deadelont, vagy esetleg egy kupica töményet, már ha félne a repüléstől. 

Vizuális olvasóimnak mondom. Képzeljétek el, ahogy ültök a tranzitban és a széketek mellett ott áll a teve. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy csak mindenki megnézte és mosolygott egy sort.

Aztán eljött a beszállás ideje, és mi mentünk fel a gépre. A teve és én. Aki már repült, az tudja, hogy mindent el kell rakni a fejünk fölötti csomagtartóba, vagy a székünk alá. Na a teve lábai kilógtak a csomagtartóból, egyszerűen nem lehetett lezárni. Így ott nem maradhatott. A terpeszben álló lábai miatt nem lehetett begyömöszölni az ülések alá sem. De kirakni sem lehetett a gépből, mert nem.

Így esett, hogy a teve az ülések közötti folyosókon álldogálva érkezett meg Cairóból Zürichen át Budapestre, mindenki legnagyobb örömére. 

De megérte a harcot, mert a kislányom tevegelt is rajta, hiszen olyan nagy és erős jószág volt. Aztán sajnos az enyészeté lett, mert a szőre kihullott, és olyan állapotba került, hogy nem lett volna érdemes rendbe hozatni. Béke poraira!

Nos, ezeket az emlékeket őrzöm erről az utazásról. Sajnos többé nem volt alkalmam oda utazni, mert ahogy mondtam a Ganz-MÁVAG-t szanálták, a mi osztályunkat felszámolták, beolvasztottak minket a központi külker. irodába, de ott így nem kicsit lettünk sokan. Ezért hát új munkahely után néztem, és a következő tavaszon ki is léptem. 

Azonban a Wadi el Saida vízmű telep felépült. Rákerestem most amíg írtam, és bár semmi részletet nem találtam már, de annyit igen, hogy a 90-s évek elején megcsinálták. Talán azóta is működik. Érdekes lenne, ha eljuthatnék oda, és úgy nézhetnék rá, hogy egy egészen kicsi szerepem nekem is volt abban, hogy áramot termeljen a sivatagban.