Honeymoon kisebb nagyobb nehézségekkel

Igen csak meglepődtem, de az esküvői posztom vonzotta eddig a legnagyobb közönséget. :)

Vajon ezek után mi lesz ma a nászúttal? 

Szóval túl voltunk az esküvőn, amiről ma jutott eszembe, hogy nem is volt olyan pillanat, hogy "megcsókolhatja a menyasszonyt". Még ez sem volt. Puritán esemény volt, de jogilag végre összekötött minket.

Miután mindenki haza utazott, aki nem Kolozsvárt lakott a meghívottak közül, ismét intézkedésbe fogtunk. Be kellett adni a kivándorló útlevél kérelmet, és a beutazó vízum kérelmet is Magyarország felé. Természetesen még itt is az ügyvéd segített minket.

Ezek elég hamar mentek, így az esküvőt követő hét csütörtökjén már indulhattunk is. Októbert írtunk, és szerencsénkre ragyogó napsütés, és kellemes meleg volt. 

Én egy hónap fizetés nélküli szabadságon voltam, és a férjem is. Szóval időnk volt bőven.

Nem volt konkrét úticélunk, tervünk, hogy hova menjünk, hiszen alig két hét telt el onnan, hogy megkaptuk az engedélyt, így előre készülni nem tudtunk rá. Viszont valami botor ötletből kitaláltam, hogy nászútra még se menjünk már hátizsákkal. Így történt, hogy egy bőröndöt hurcolva magunk után jártuk be Romániát, és nem, akkor még nem voltak gurulós bőröndök.

Az első állomásunk Szeben szélén volt. Ma talán motelnek neveznénk azt a szállást, ahova mentünk. Talán még van, aki emlékszik arra, hogy akkoriban külföldi állampolgárt magán ember nem szállásolhatott el magánál, illetve román és külföldi állampolgár nem lakhatott együtt szállodában sem. Ezért mi nagyon oda figyeltünk, hogy nálunk legyen a házassági anyakönyvi kivonat, gondolván, hogy az majd mentesít ez alól a törvény alól.

A recepciós hölgy azonban nem így gondolta. Kerek-perec közölte, hogy nem lakhatunk egy szobában. 

Nem tudom megvan-e nektek az a pillanat, amikor bejelentkeztek a nászutatok első éjszakára egy szállóban és azt mondják, csak külön szobában szállásolhatnak el? 

Akik ismernek tudják, hogy én egy roppant békés természet vagyok, de legalább is akkoriban biztosan az voltam. De ez a pillanat örökre bevésődött, és az is, hogy majdnem kikaptam a hölgyet a pult mögül puszta kézzel, az akkori 54 kilómmal. Frissen férjem Nicu próbált csitítani, hogy nyugi, ne cirkuszoljak, mert nagyobb gond is lehet belőle. ( És ez nem volt vicc sajnos. ) 

Szerencsére én magyarul kiabáltam, a nő pedig nem beszélt magyarul, vagy csak jól titkolta, így azért nem mentünk ölre.

De nem panaszkodhatok rá, mert a végén azért kitalált nekünk megoldást. 

Figyeljetek nagyon!

Nekem kiadott egy egy ágyas szobát olyan tarifával, ami a külföldiekre vonatkozott. Ez természetesen drágább volt, mint a román állampolgárokra vonatkozó díj.

A férjemnek kiadott egy két ágyas szobát, fél áron, hiszen csak egy fő fog lakni benne, és természetesen a román állampolgárokra vonatkozó díjjal. 

Volt olyan kedves, hogy megígérte - megint nagyon figyeljetek - azt, hogy nem fog senkit elszállásolni a férjem mellé. Na? 

Aztán még azt is megtette, hogy közölte, nem fogja észrevenni, ha én a férjemmel egy szobában alszok.

Hogy tetszik? Én komolyan szóhoz sem jutottam. De legalább elértük, hogy ugyan trükkökkel, ugyan szabálytalanul, titokban, de a nászutam első éjszakáját a férjem mellett tölthettem.

Ma már nevetünk rajta, de akkor majd felrobbantam.

Az egészet tetézte, hogy vacsorázni sem tudtunk a szálló éttermében, mert csak birkahús volt, amit egyikünk sem fogyasztott. Így bizony éhgyomorra feküdtünk le. De EGYÜTT!!!

Másnap városnézésre indultunk. De előtte reggelizni, hiszen este nem sikerült vacsoráznunk. Egy Mézesmackó féle helyen kötöttünk ki, ahol szépen sorban mindenből kértünk egy-egy adagot. Oda kértük magunkat egy pultra, olyan állóhelyes volt, szóval egy férfi mellé kezdtünk el pakolni. Szegény egy darabig nézte, nézte, hogy még mindig visszük a kajákat, még mindig, aztán végül megfogta a saját kis tányérját, és átment egy másik ilyen asztalhoz. Mi tagadás, mit jót nevettünk rajta, hogy szegény, biztos azt hitte felesszük az egész várost. 

Sajnos nem sokra emlékszem Szebenből, de két dologra igen.

Az egyik az volt, hogy a főtéren lévő házak tetőjén ún. szemek vannak. Nézzétek!

Ez tipikus szász építkezési mód. Figyeljétek meg Óbudán a házakat, ott is sokszor előfordul, a svábok által épített házakon.

A másik a lépcsős utca, az alsó város rész felé. 

Talán Szentendréhez tudnám hasonlítani, csak ez kicsit nagyobb. A város hangulatára nagyon emlékszem, remekül éreztem magam. 

Majd eljött az este, és mi elindultunk vissza ismét a szállásra. Új történettel felvértezve, mert bár az esti recepciós kolléga megoldása nem volt rossz, de mi úgy igaziból és hivatalosan is egy szobában szerettünk volna lakni.

Így amikor megérkeztünk ismét a recepcióra mentünk, ahol immáron egy új ember volt. Vázoltuk neki az előző esti helyzetet, majd előadtuk az alábbi történetet. Nagyon figyeljetek!

A férjem idegenvezető volt, és volt erről is egy kis igazolványa is. Ez roppantul hasonlított az akkor igen nagy hatalmat adó párttagkönyvre. Szóval ezt kikapta a tárcájából és elhúzta a recepciós előtt, de persze a kezébe nem adta. Majd azt mondta neki:

- Beszéltem telefonon ma a Nicu C.-val - ő ugye a nagy ember fia volt, és az ifjúsági miniszter, többek között. Elmondtam neki a helyzetünket, és azt mondta lakhatunk egy szobában. Valamint azt tanácsolta, hogy a két ágyas szoba külföldieknek szóló árát felezzük meg, azt fizessem én, és a honi állampolgároknak szóló árat is felezzük meg, és azt fizesse a férjem.

És ha hiszitek, ha nem, bevették! Elhitték, hogy mi csak úgy az utcáról felhívtuk Nicu C.-t telefonon. És beszélni is tudtunk vele. Csont nélkül elhitték. Átgondolta a tarifálást a recepciós, majd azt mondta, hogy OK, de sajnos már csak másnaptól tudja így számítani, mert az nap estére már nekem volt fenntartva az egy ágyas szoba.

Így hát a harmadik ott töltött éjszakánkon immár hivatalosan is egy szobában voltunk. Hurrá! Hurrá! Hurrá!

Közben azért nem töltöttük hiába az időnket, mert elbuszoztunk Rasinari-ba. Itt készítik az igazi telemiát, amit már akkor is, és azóta is imádok. Ez egyféle juhsajt. Lágy, vizes, van belőle édesebb és sósabb változat is. Imádom na, és kész.

Aztán mentünk még tovább Paltinis-re, ami már megint egy hegyvidéki település, sílifttel. Ott lifteztünk, sétáltunk, és csodáltuk megint a csodás tájat. 

Szeben után Brassó következett. Úgy döntöttünk itt már keresünk a központban valami jobb szállodát. A választásunk a Hotel Parc-ra esett. Ekkor már tudtuk, hogy valahogy meg kell oldani a közös szobát, és ugye már egészen rutinosak voltunk benne. Ezért amikor szobát kértünk a recepción, rögtön elő is adtuk az előző hely végső változatát. 

Nicu C. megmondta, hogy lakhatunk együtt, felesbe számítva a szoba árát a megfelelő módon, és ennek megfelelően jön ki a szállás ára a végén. 

Nagyon meg fogtok lepődni, ha azt mondom, itt is bekajálták egyetlen szó kifogás nélkül? Csodálkoztak persze, ez teljesen új volt neki, de mégis elhitték, és elfogadták. 

Itt is eltöltöttünk három napot, sétálva a városban, és persze, a kedvenc helyemen Poiana Brassóban is megfordultunk. Ekkor volt, hogy gyalog jöttünk le a sípálya tetejéről. Meg az is, hogy nem másztam már fel Rozsnyó várába. És Brassóban itt történt a cipőtalp puhaságú flekken fogyasztása is vacsorára ebben az étteremben.

De ezek már tényleg csak apróbb gondok voltak.

Azonban volt még valami, ami szintén teljesen jellemző volt az akkor időszakra. Ne felejtsük, október közepe, vége felé járunk. A szállodai szobánk belmagassága legalább 3 m volt. Négyzetméterre sem volt kicsi. A szobában lévő radiátor nagysága nagyjából megfelelt a Wizzair fedélzeti csomag méretének. Parányi volt. Ez már eleve képtelen lett volna befűteni a teret. Ám természetesen nem is fűtött egész nap. Napi 1-2 órát ment csak a fűtés. És meleg víz sem volt, csak naponta 1-2 órát, reggel és este. De általában csak langyos vízben sikerült fürödnünk.

Így esett, hogy esténként, mint a rakoncátlan kölykök, próbáltuk felmelegíteni egymást. Jó, jó, tudom, nászúton voltunk, de egy jégcsap kéz és láb nem olyan nagy afrodiziákum. :D Így hát esténként bunyóztunk, persze hatalmas sikításokkal, nevetéssel. A végén meg már azon nevettünk, hogy vajon mit gondolnak a szomszéd szobákban, hogy mi történhet. 

Azért ezt is túl éltük, és eljött itt is a nap, hogy elhagyjuk a szállást. Gondoltuk, hogy nagy gond már nem lehet, hiszen elmondtuk, hogy kell számolni az árat, majd szépen megyünk és fizetünk. Le is vonultunk a bőrönddel a recepcióra, hogy akkor köszönjük ennyi volt, mennénk tovább, és fizetnénk. 

Szépen kiszámolták, hogy három éjszaka egy két ágyas szoba félára külföldinek, meg egy félára belföldinek, és akkor tessék itt a számla, fizessünk. Az uram oda adta a pénzt, és indultunk volna, mikor is azt mondja a recepciós, hogy nem úgy van az, leszek szíves bemutatni én azt a papírt, ami igazolja, hogy én személyesen váltottam pénzt és azzal fogom most kifizetni a rám eső részt.

Ugye? Nekem is leesett az állam.

Mondtam, hogy már bocsánat, de nászúton vagyok, és a férjem fizeti a szállást.

A válasz egy határozott nem volt. És a recepciós ragaszkodott hozzá, hogy adjak papírt.

Mondtuk nincs.

De kell. Biztos nincs ilyenem?

Mondtuk, hogy biztos nincs. Volt persze, de elkelt még a vérvételnél, az esküvő előtt. 

Nem adták vissza?

Nem. 

Akkor baj van, ő csak úgy tudja elfogadni a szállás díját, ha azt a papírt prezentálom.

Ez volt az a pillanat, amikor a férjem megragadta a bőröndöt, és közölte, hogy nekünk olyan nincs, tehát akkor nem tudunk fizetni és a viszontlátásra.

Természetesen hirtelen már elég volt a pénz is. 

A következő állomásunk a Bucegi havasok voltak. Nem tudom már miért, de itt privát szállásra mentünk. Nekem a lelkemre lett kötve, hogy meg se szólaljak, amíg szállást szerzünk a helyi idegenforgalmi irodában, és így sikerült. Így hát nem kellett magyarázkodnunk, nem kellett osztani szorozni gyököt vonni, hogy ki tudják számolni a szállás árát, hanem csak bementünk a házba, és megszálltunk.

Láttátok már a házat, de mutatom még egyszer.

Amennyire fáztunk Brassóban, itt annyira melegünk volt. Szerintem legalább 30 fokra fűtötték fel a házat. De sokat nem voltunk ott, így kibírtuk.

Természetesen végre túrázni mehettünk. Fel a hegyre. Ekkor voltam itt először, és ott fent sajnos utoljára. Illetve nem egészen, már egyszer jártunk már itt Sanyival - emlékeztek még rá? - és a barátnőjével. De mivel szakadó esőt sikerült kifognunk, így egyetlen éjszaka sátorozás után lent a völgyben el is hagytuk gyorsan a környéket.

Biztosan nem meglepő, hogy az írásom főszereplői is bejárták ezt a tájat:

"Bár október vége van, de most is ragyogó napsütés fogad minket. A Bucegi sziklafalai aranylón tündökölnek előttünk. A hegy lábánál ezer színben ragyog az erdő. Feljebb a fenyvesek szürkészöldje teszi haragossá az addig oly barátságos tájat. És végül a napfénytől mézsárga ormok. Lenyűgöző látvány!

A BMW gyorsan hagyja maga mögött a tájat. Máris egy szűk völgybe érünk, ami nem kevésbé szép, mint az eddig táj, de teljesen más jellegű. Utunk hegynek föl vezet, majd egy szerpentin kanyarog lefelé a völgybe. Imádom az ilyen helyeket, és most az a legjobb, hogy nem is nekem kell vezetnem, így teljesen át tudom adni magam a látvány nyújtotta élvezetnek. Kivételesen csendben utazunk, mindketten a magunk gondolataival vagyunk elfoglalva. Nem tudom, Csaba esze hol jár, de azt tudom, hogy az enyém azon a csöppségen, aki minden bizonnyal a hasamban van. Ugyan még nem tudom biztosan, de valami ösztön azt súgja, hogy igen, ott van. És lehet meglepő lesz, de mégsem ébredtek fel bennem az anyai érzések. Sőt, inkább valami furcsa félelem tart fogságban. Valahogy úgy gondolom még nem készültem fel az anyaságra. Még arra se nagyon, hogy férjhez menjek, de ezt szerencsére nem is sürgeti hitesnek jelöltem. Egyelőre elég nekem, hogy hazát cseréltem. Nem tudom azt sem, hogy ez milyen lesz? A táj gyönyörű. A végtelennek tűnő távolságok szabaddá teszik az ember lelkét."

Busteni-ből indultunk telecabinnal.

A felső állomás a Babele-nél van. 

Pont ilyen csodás időnk volt. Kisétáltunk a hatalmas kereszthez, amit már említettem. Tulajdonképpen szinte teljesen sík terepen vezet a turista ösvény végig. De nagyon szép ott fent, és még szebb onnan lenézni a Prahova völgyére. 

Majd azt találtuk ki, hogy gyalogoljunk le, de ne direkt Busteni-be, hanem Sinai-ra, és majd onnan visszasétálunk Busteni-be.

Tökéletesen jelzett turista utak vannak, így simán elindultunk azon. Fent, ahogy a legelső bejegyzésekben írtam, még a Retyezátban tett túránál, szóval legfelül csak sziklák, zuzmók, virágok. Aztán beértünk a törpe fenyők övezetébe. A törpefenyves lassan megnőtt, és csodás fenyőerdők következtek sok-sok ligettel, kilátóval. Álomszép volt. 

És igen, elértünk a lombos erdők övébe is. 

Nem állítom, hogy km-ben rettentő hosszú lett volna az út, hiszen a két település között lent a völgyben alig 10 km a távolság. Tény, mi átlóban jöttünk le, de az sem volt hosszabb 13-15 km-nél. Ezzel együtt a folyamatos ereszkedés bizony nagyon kimerítő volt. Legalább is nekem.

És akkor itt térjünk kicsit vissza arra, hogy sosem tornázhattam, sosem csinálhattam semmit, amit egy igazi gyerek, mert mindentől óvtak kezdetben a szemüvegem, később a szívizom gyulladásom miatt. Talán elég egyértelmű, hogy ezek után nekem kondícióm csak annyi volt, ami amúgy egy egészséges fiatalnak van, de semmi több. Ráadásul amikor a második szívizom gyulladásomat próbálták diagnosztizálni, ott hallottak valami érdekes zörejt a mellkasomból, amit végül azzal magyarázott a főorvos, hogy valószínűleg kicsit összenőtt a mellhártyám a tüdőmmel. Fogalmam nincs, hogy ez lehetséges-e, de ha igen, akkor feltételezem, hogy az amúgy sem edzett tüdőm kapacitása még kicsit kisebb lehet, mint egy egészséges emberé. Kitartásom meg terhelés alatt végképp nem volt.

Így van az, hogy azt szoktam mondani, a világ legjobb túrázója vagyok. Felfelé kiköpöm a tüdőm, lefelé meg félek. Sajnos az eséstől való félelmet olyan szinten nevelték belém, ahelyett, hogy megtanítottak volna esni, hogy a mai napig rettegek tőle. 

Így az, hogy én ennyi helyen túráztam a hegyekben egy kisebb fajta csodának is betudható, de azt hiszem első sorban a férjemnek köszönhetem ezeket az élményeket, mert ő vett rá, hogy elmenjek a havasokba és ő segített mindig, hogy végig tudjak menni ezeken az utakon.

Szóval így történt meg az, hogy mire már tényleg szinte az út végén jártunk lefelé a hegyről én már annyira fáradt voltam, hogy elkezdtem sírni. Nem szoktam hangosan kiabálni, hisztizni, ha ideges vagyok, vagy úgy érzem nem bírom tovább, hanem sírni kezdek. Semmi extra, csak folynak a könnyeim. 

A párom tudta, hogy eljutottam akkor olyan állapotba, hogy szóval nem fog tudni hatni rám. Ezért nemes egyszerűséggel ment elöl és nem foglalkozott velem. Csak ment kitartóan, én meg mentem utána bőgve. 

A vicces az volt benne, hogy ekkor már annyira lent voltunk, majdnem a völgyben, hogy ott már jöttek-mentek nyaralók, sétáltak. És ők annyit láttak, hogy elől megy egy magas, erős férfi, mögötte pedig bőgve egy vékony lány. 

Fogalmam nincs mit gondolhattak rólunk, mikor leértem végre én is nagyon jót nevettünk rajta, hogy biztos azt hitték, hogy megvert, vagy ki tudja, de tény, érdekes látvány lehettünk.

Itt is három napot töltöttünk egyébként, még túráztunk, még ekkor jutottam el először a Törcsvárba, amiről pár napja meséltem. 

A nászút végén még elmentünk Bukarestbe, de ott már rokonoknál szálltunk meg. És azért akkoriban még ritka élményként repülővel mentünk vissza Kolozsvárra. 

Bukarestben két repülőtér van. Az egyik a belföldi gépeknek volt, a másik a nemzetközi járatoknak. Nem volt helyre szóló jegy a belföldi útra. Csak jegy. Felszállni pedig úgy lehetett, hogy először felengedték a gyerekes nőket, aztán a nőket, és végül a férfiakat. Így én megkaptam az utasítást, hogy hova igyekezzek helyet foglalni, ahol kedvesem hosszú lábai is elférnek. Ő rendszeresen repkedett Kolozsvár és  Bukarest között a munkája okán. 

A gépen enni nem kaptunk, de cukorkát igen. És akkoriban még az is luxus volt. Így bizony alaposan belemarkoltunk a tálba.

Így ért hát véget az eseményekkel teli nászutunk. Ma elolvasva biztosan döbbenetes, de akkor fiatalok voltunk, szerelmesek, és könnyebben vettük az akadályokat. Persze, az első estét kivéve. :)