Egy esküvő története

Megígértem, hogy mesélek még az esküvőnkről.

Ott tartottunk, hogy az ügyvédünk beadta a kérvényt, hogy összeházasodhassunk. Ez még 1981 augusztus-szeptember tájban volt. Onnantól hiába érdeklődtünk nem történt semmi. Érdeklődni pedig igazából nem volt kinél.

Aztán 1982 szeptember végén egyik nap délkörül megcsörrent a munkahelyemen az irodában az egyetlen közvetlen vonal, tudjátok, ami nem csak mellék. Kolléganőm vette fel, majd sejtelmesen rám mosolygott és azt mondta, hogy egy roppant kellemes férfi hang keres. El se tudtam képzelni ki lehet, de persze mentem a telefonhoz.

És mikor meghallottam, hogy Nicu szól bele a másik oldalon, hirtelen azt se tudtam ki vagyok. Fogalmam nincs honnan tudta meg azt a számot, mert minek adtam volna meg? Akkoriban nemzetközi hívást még meg kellett hívni a központon át, adott esetben órákat várni, míg kapcsolták a hívott számot, és otthon volt telefonunk. De nem igen beszéltünk azon sem, a fentiek, no meg a díjazása miatt sem.

Csak annyit mondott, hogy megkaptuk az engedélyt. 

Na, ekkor aztán már kezem lábam remegett. Bár persze nagyon vártuk ezt a pillanatot, de talán már nem is reménykedtünk benne, hogy megtörténhet. És most ott volt a kezében a papír, hogy összeházasodhatunk. És a szokásoshoz képest egészen gyorsan. Alig egy évet vártunk.

Nagyon gyorsan elintéztem, hogy utazzak ki. Szerencsére eddigre már készen volt a ruhám. Semmi csipke, semmi hab, mert az én drágám azt mondta náluk a polgári esküvőre nem vesznek fel olyat a menyasszonyok. Hibázott, és ezt nagyon sajnáltam, mert nagyon szerettem volna igazi fehér ruhás szépség lenni. De nem baj, lett egy hosszú, almazöld ruhám, amit direkt rám készítettek el.

Szóval kellett vonatjegy, kellett szabadság, és már rohantam is ki Kolozsvárra, mert persze nem Magyarországon tartottuk az esküvőt. Ahhoz nem tudom meddig kellett volna még várnunk, hogy ezért ismét útlevelet kapjon.

Mielőtt kirohantam megkaptam az információkat, hogy vigyek ki magammal orvosi papírokat is, amik ott kellenek ahhoz, hogy házasságot lehessen kötni. 

Kint az első utunk az ügyvédhez vezetett, hogy akkor hogyan tovább. Vele mentünk el a tanácsházára, hogy időpontot kérjünk. Minél előbb, és lehetőleg hétvégére. Másfél héttel későbbre kaptunk időpontot, szerintem ezt csak annak köszönhettük, hogy szeptember vége, október eleje volt. Közölték, hogy leszünk szívesek akkor a körzeti orvostól meghozni a papírokat, és mehet az esküvő.

Sajnos én itthonról nem tudtam vendégeket hívni. Ennek több oka is volt, de leginkább ami meghatározta, az az volt, hogy Kolozsvárt volt az egész ceremónia. Így csak anyuék jöttek ki.

Sejtem voltak akik ezt nehezményezték, és meg is értem, de egyszerűen így alakult. Sajnálom, de ez nem az én hibám volt, hanem a körülmények hozták így.

Szóval elmentünk a körzeti orvoshoz, felvértezve az akkor szükséges szappan, ital, stb. ajándékokkal, amik abban az időben mindenhol segítettek megoldást találni.

A doktornő, az ajándékok ellenére, közölte, hogy bizony amit vittem nem elég. Kell egy olyan vérvizsgálati eredmény, ami arról tanúskodik, hogy nincs vérbajom. Nem értek hozzá, de ezek szerint ezt itthon nem vizsgálták be.

Igen ám, de ekkor már szombat volt, egy hét múlva esküvő. Hogy tudjuk ezt megoldani, hogy időben legyünk? Ráadásul hiába volt a két ország baráti ország, ezért a vizsgálatért nekem kőkeményen fizetni kellett, mégpedig úgy, hogy igazolnom kellett, hogy a saját pénzemet adom és nem a jövendőbelim finanszírozza a vizsgálatot.

Rohantunk egy szállodába, ahol beváltottam forintot, amiről kaptam ott papírt, hogy én váltottam a pénzt.

Majd rohantunk a rendelőbe, ahol leveszik a vért. Ekkor már majdnem dél volt, és szombat. Már senki nem várt vérvételre, csak mi robbantunk be. Nagyon nagy szerencsénkre egy olyan nővérke volt ott, akinek a lánya szintén esküvői engedélyre várt egy külföldivel, ezért a nő megkönyörült rajtunk, és azt mondta leveszi a vért, de a laborba nem tudja elküldeni, mert már elvitték az aznap levett mintákat. 

Megkérdeztük, hogy mi elvihetjük-e? Elgondolkodott, mert nyilván nem ez volt ott sem a bevett szokás, de a végén azt mondta rendben. 

Levette a vért, elmondta hova kell vinni, hogy tudunk bejutni a laborba, és elvette a pénzt, valamint a papírt is, ami igazolta, hogy azt én személyesen váltottam. 

A kezünkben egy kémcső vérrel gyalogoltunk át az egész városon, és rohantunk a laborba. 

Igen, akkoriban tömegközlekedés mint olyan, szinte egyáltalán nem létezett. Órákat kellett várni minden buszra, vagy trolira, sokszor kimaradtak, leálltak. Tehát mi gyalog rohantunk végig mindenhova.

A laborba beverekedtük magunkat és a lelkükre kötöttük, hogy hétfő délelőttre legyen eredmény, mert ha nem visszük a papírokat az orvostól a tanácsházára, akkor nem lesz esküvő.

El kellett mennünk nőgyógyászhoz is. Amíg ott vártunk, hogy bekerüljünk, én eleve közöltem, hogy nincs olyan ember és olyan eszköz ott, ami és amivel hozzám nyúlhatna. Pedig csak egy pillantást vetettem a rendelőre, amikor valaki kijött.

Szerencsére vizsgálni nem akartak, felvilágosítást kaptunk, röpke 15-20 percben. Megvolt ez is.

Hétfőn megkaptuk a laborleleteket, rohantunk vele a körzeti orvoshoz, onnan megint vissza a városközpontba a tanácsházára, és végre sikerült mindent időben leadnunk, már csak szombatig kellett várni az esküvőre.

A lagzi otthon volt, a férjem családjánál, egy lakótelepi lakásban. Így sok vendéget kintről sem tudtunk hívni. 

Szerencsére Nicu jó kapcsolatban volt a kolozsvári kertészettel és az üzlettel, ahol árusították a virágaikat, így tudtunk rendelni csokrot rózsából is, nem csak szegfűből.

Anyósomék valahogy szereztek egy kisebb disznót, ez konkrétan csoda számba ment ám akkor, és azt levágta egy közeli hentes, és feldolgozta. 

Tortát nem rendeltünk, mert apósom azt mondta, nem fizet egy vagyont úgy a cukrásznak, hogy közben minden anyagot neki kell megszerezni, és elvinni, hogy abból torta legyen. Egy tortához csupa olyasmi kellett volna, amit akkoriban beszerezni lehetetlen volt. 

Bevallom ezt nagyon fájlaltam akkor is, és azóta is kicsit, de ha csak észérvek alapján gondolok bele, akkor megértem, hogy így döntött.

Fodrászt is szereztünk, és vállalták, hogy az esküvő előtt megcsinálják a hajam.

Szegény anyósom sütött, főzött, egész héten az esküvőre készült, még úgy is, hogy mondom csak tizennégyen voltunk velünk együtt. De azért nem akart szégyenbe maradni, hogy nem adja meg a módját az eseménynek.

Megérkeztek anyuék is Budapestről 1-2 nappal előbb. Sajnos nem mehetettem le eléjük az állomásra, mert a rengeteg gyaloglástól annyira begyulladt a derekam, hogy még be is lázasodtam. 

Bukarestből is megérkeztek a vendégek.

Így azért némi segítsége volt anyósomnak a konyhában.

Mikor elérkezett a nagy nap, 1982 október 9.-e, kora reggel lementem a fodrászhoz. Nem is tudom, hogy ültem végig a fodrászolást, mert a derekam miatt sikoltozni tudtam volna a fájdalomtól. De túl estünk rajta.

A mostanság házasodó lánykáknak mondom, nem voltak koszorús lányaim, nem voltak tanúink, násznagyunk, nem volt sem leány, sem legénybúcsúnk. 

Így hát nem segített senki felöltözni sem, de ahogy már mondtam, egy egyszerű ruhám volt csak, egyedül is megoldottam.

Közeledett az esküvő kitűzött ideje, déli tizenkét óra, így a család elindult a városba, hogy busszal leérjenek időben. Mi vártunk Nicu barátjára, akinek volt kocsija, és aki megígérte, hogy elvisz minket. Talán nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy taxi sem nagyon létezett akkoriban a városban, így nem lett volna egyszerű azzal megoldani a közlekedést.

Szóval vártunk, már mindenki elment, mi még mindig vártunk. Hát igen, a barát még dolgozott az nap. Én már azt hittem tutira el fogunk késni, mikor végre megérkezett. 

Gyorsan beültünk a kocsiba, és elindultunk a város központja felé. De nem a tanácsházára. Csodálkoztam, hogy akkor most mi van, hova megyünk, miért nem a házasságkötő felé és most már egészen biztosan lekéssük a saját esküvőnket. Azt még el kell mondanom, hogy a barát nem beszélt magyarul, én meg ugye nem beszéltem románul, így nem értettem mit magyaráz.

Képzeljétek el, hogy egyszer csak beparkoltunk a piac mellé, megállt, kipattant a kocsiból, mondván várjunk. El se tudom mondani hogy éreztem ekkor már magam, mikor ennyit harcoltunk, küzdöttünk azért, hogy végre meglegyen az esküvőnk, és most lekéssük.

Azért pár perc elteltével megjelent a srác, egy csokor virággal. Nem értettem mire kell a virág, de már nem is érdekelt, csak menjünk.

Nem kell tovább izgulni, oda értünk, időben, még várnunk is kellett. Hiszen általában mindig van némi késés az esküvőknél.

A fotózással drága apukám volt megbízva. És sajnos, hiába magyaráztuk neki, hogy a film dobozán lévő DIN alapján egyszer kell csak beállítani a gépet, és utána már ahhoz a gombhoz nem kell nyúlni, ő folyton állítgatta. Így az elkészült fotók nagy része teljesen fekete lett, használhatatlan. Amit azért megőriztem, azok sem jó minőségűek, roppant sötétek. De csak ez az emlék maradt.

Természetesen volt a házasságkötő teremnek saját fotósa is, aki csinált pár képet. Ha ezek nincsenek, akkor tényleg csak rémes fotók maradtak volna.

Aztán egyszer csak behívtak minket, egy külön iroda helyiségbe. Ott még intéztünk valamit, majd áttereltek minket egy nagy üres terembe. 

Igen, ez volt a házasságkötő terem. Volt benne egy asztal. E mögött állt az anyakönyvvezető. És a falon volt egy címer. Ez volt az összes dekoráció.

A ceremónia románul zajlott. Ezért az ügyvédünk volt a tolmács, aki nekem tolmácsolt illetve vissza.

Ha hiszitek, ha nem, a leghalványabb sejtelmem sincs miket mondtak ott nekünk, bár túl sokat nem. Pár mondat volt és kész. (Ez egyébként azóta sem változott. Volt szerencsém 2012-ben részt venni egy esküvőn, persze már sokkal szebb körülmények között, igaz, hogy nem Kolozsvárt, de a szöveg csak annyi volt ott is, hogy elmondták ki kicsoda, és hogy akkor mostantól házasok.)

Szóval fogalmam sincs miket ígértem meg a férjemnek, ha ígértem egyáltalán valamit, de mindenképpen azt mondtam, hogy IGEN!

Nem volt egyetlen szék sem. Sem nekünk, sem a vendégeknek, sem az anyakönyvvezetőnek. Mondjuk a nagyjából 5 perces eljárás alatt nem fáradtunk el, még az én derekam is kibírta.

Ezután a teremből kizavarták a vendégeinket, minket pedig ismét áttereltek a szomszédos irodába. Ott leülhettünk, és a sok millió egyéb papír mellett, amit alá kellett írnunk a fotós számlájától kezdve, egészen addig, hogy én kapjak külön anyakönyvi kivonatot, amit haza tudok hozni, végre aláírhattuk az anyakönyvet is. 

Ám ezt senki nem látta, csak az ügyvéd, a fotós, az anyakönyvvezető és mi. Ez ott nem része az ünnepélyes ceremóniának. Nem kellettek tanúk, bár lehet az ügyvéd és a fotós voltak azok. Nem tudom. 

Mikor innen is kimentünk akkor az addig várakozó családtagoktól, barátoktól kaptam egy-egy csokor virágot. Igen, ott ez a szokás, virágot adni a menyasszonynak. Azt hiszem soha ennyi virágot nem kaptam, még a ballagásomon sem. És ezért mentünk mi is előbb a piacra, hogy az autós barát is tudjon gyorsan virágot venni. 

Nem nagyon látom értelmét, hogy ha amúgy is van csokra a menyasszonynak akkor minek még neki egy csomó virág, de ettől még nagyon örültem neki. És ez nem a nászajándék.

A család és a barátok szépen elbuszoztak a lakásba, mi pedig kocsiba ülve pár perc alatt otthon is voltunk, immár férj és feleségként. 

Miután mindenki megérkezett kezdetét vette az eszem-iszom, majd táncolás, de ebben én sajnos a derekam miatt sokáig nem tudtam részt venni.

Az esküvőt követően nem mentünk rögtön nászútra, és még szállodai szobába sem. A családból, akik nem Kolozsvárt éltek pár nap múlva haza utaztak. 

Pár nap múlva terveztük mi is az indulást a nászútra, természetesen ott Romániában, hiszen a férjem nem tudta elhagyni az országot.

Ám előtte még voltak intézendők ismét. Útlevelet kellett kérnie, mégpedig olyat, amivel elhagyhatja véglegesen az országot. Az állampolgárságáról ekkor még nem mondott le.

És beutazó vízumot is kellett kérnie Magyarországtól. Így az első napok ennek intézésével zajlottak, amiben még mindig az ügyvédünk segédkezett.

Lesznek még ezzel kapcsolatban is történések. És a nászutunk sem volt hétköznapi, de erről majd csak holnap mesélek. 

Esküvő egyszer csak lesz a regényben is, de nem a sajátunk adta hozzá az ihletet. És bizony még arra is várni kell.

"Aztán rólam kérdez:

-          És hogy érzed magad Erdélyben? Még mindig annyira lángol a szerelem? Mit csinálsz kint? – sorolja egymás után a kérdéseit.

-          Jól vagyok, anyuékkal dolgozom, és igen, egyre jobban lángol – felelem neki röviden. Aztán megmutatom a gyűrűmet, és persze elmesélem a lánykérést is.

-          Mikor lesz az esküvő? – kérdez tovább. – És ugye, arra meghívtok?

-          Az esküvőmön feltétlenül ott kell lenned – nyugtatom meg. – De még nem tudom pontosan mikor lesz, mert ez nagyrészt Lilitől függ.

-          Lilitől? Ki az a Lili? És miért áll rajta a dolog? – érdeklődik csodálkozva Évi."