Összeköltözés?

Az előző poszt azzal zárult, hogy véget ért a nászút. Így visszaértünk Kolozsvárra, és mivel lejárt az amúgy is fizetés nélküli szabadságom, kénytelen voltam haza utazni Budapestre. Egyedül. 

Az esküvő után általában összeköltöznek a fiatalok, de mi nem tehettük. A férjemnek ugyanis nem volt útlevele, amivel elhagyhatta volna a hazáját, de nem volt beutazó vízuma sem, amivel beléphetett volna az új hazájába.

Így könnyes búcsút követően igazából minden úgy folytatódott, mint addig. Mindketten éltünk ahol addig, dolgoztunk, és vártuk a következő alkalmat, amikor találkozhatunk, amikor én ki tudtam utazni.

Még szinte haza sem értem, amikor a rádió bemondta, hogy Romániában új törvényt adtak ki. Mindenki, aki véglegesen elhagyja az országot ki kell fizesse azt, amit az ország ráköltött. Iskolákra, orvosi ellátásra stb. 

A férjem végzettsége technikumi érettségi volt, de akkor is. Belegondoltam, hogy ha ki kell fizetni az óvodától az érettségiig vezető útját, akkor akár be is adhatjuk a válókeresetet, mert nekünk arra sosem lesz pénzünk.

Teljesen összeomlottam. Kétségbe estem, hogy mi lesz így velünk.

Közben persze a beadott kérelmekről se tudta senki megmondani, mikorra várhatóak. Egyszerűen nem volt olyan, hogy ennek egy vagy két, vagy hat hónap az ügyintézése. Nem, majd valamikor meglesz.

Nem tudom pontosan mikor, de egyszer csak behívatták a rendőrségre a férjemet és a szüleit is. Komoly kihallgatásnak vetették őket alá, hogy miért akar elmenni, miért nem én költözök oda, és hogy nevelték a gyereküket, hogy ennyi lojalitás sincs benne, és képes elhagyni az országot.

Nem is tudom, szegény anyósom, hogy volt képes ezekre olyat válaszolni, hogy ha a fia más országban lesz boldog, akkor ő ezt el kell fogadja. Ma már tudom én is, hogy ez mit jelent. Ő az egyetlen gyermekét engedte el, és adta nekem.

Szóval nem volt kellemes procedúra. Apósom katonatisztként dolgozott korábban, így azért gondolom őt annyira nem tudták volna befenyegetni, de akkor is.

Majd egyszer csak megérkezett az útlevél. Igen, volt hurrá, de beutazó vízum még mindig nem volt.

Erre további heteket, hónapokat kellett várnunk.

Volt egy kolléganőm akkoriban, akinek volt valami ismeretsége a BM-ben, és elvileg ott próbálták ezt megsürgetni. De hogy volt-e hatása, vagy sem, ez igazából így direkt sosem derült ki.

De aztán egyszer csak megérkezett a vízum is, és akkor már semmi nem állta az útját annak, hogy végre együtt is éljünk, összeköltözzünk. 

Mielőtt nagyon izgulnátok, elmondom, hogy a rettegett törvénynek, hogy ki kell fizetni mindent annak, aki elhagyja az országot, hála az égnek, nem szereztek érvényt. Így természetesen nekünk sem kellett fizetni.

Én ismét kiutaztam, hogy segítsek elhozni a férjem stafírungját. Egy bőrönd, és talán egy hátizsák elég is volt. Ma a gyermekeink indulnak ugyanennyivel el a világba egy jobb és boldogabb élet reményében. Akkor el sem tudtam volna ezt képzelni, hogy megtörténhet.

1983. február 20. volt a nap, amikor a férjem elhagyta a hazáját és összeköltözött velem. Csak úgy mondom, az esküvőnk 1982.október 9.-én volt.

Itthon sajnos nem volt saját lakásunk. Az albérlet akkoriban még nem egy komplett lakást jelentett, hanem egy szobát és együttélést a főbérlővel. Így a szüleim lakásába költöztünk mi is. Bár ez segítség volt, de csak azt tudom mondani, hogy ezt aki tudja kerülje el.

Volt 12 m2-nk, és felhőtlen boldogság, hogy végre együtt.

Mire ide jutottunk én már elhoztam minden hivatalos iratot kintről. Honosíttattam a házassági anyakönyvi kivonatot, minden bizonyítvány le volt fordítva hivatalosan. De el kellett mennünk a BM egy osztályára, hogy megkapja az itteni igazolványait is a férjem.

Nem mondhatnám, hogy itt barátságosabb lett volna a fogadtatás, mint a kinti hivatalokban. 

És most leírok még valamit, ami ellen sok ember fel fog háborodni, mert sajnos a nemzeti érzések nagyon rosszul vannak itt sok emberbe belekódolva. De szeretném előre elmondani, számomra valaki nem attól ember, hogy milyen a nemzetisége, a vallása, a bőre színe. Voltak barátaim, jó ismerőseim mindenféle nemzetből, vallásból, és különböző bőrszínű emberekkel is voltam, és még részben vagyok a mai napig is jó viszonyban. Így az örök magyar-román ellentétet is azt hiszem egészen másképpen látom, mint sokan mások. 

Talán van, aki még emlékszik arra, amikor leírtam, hogy a férjem családja elég furcsa származásilag.

Anyósom szilágysági magyar lány, apósom Budapesten született román férfi, aki a családjával csak a háború után költözött Kolozsvárra. 

A férjem mindig azt mondta, és én ezt elfogadtam, hogy ő inkább tekinti magát románnak, mint magyarnak. És igen, amikor megismerkedtünk ő bizony alig-alig beszélt magyarul. 

Ezért is szólítottam őt Nicu-nak, hiszen a neve Nicolae. 

Amikor a hivatalban kérdezték az adatait, az egyik első kérdés volt, hogy neve? L. Nicolae - volt a válasz. 

Az ügyintéző hölgy gondolkodás és kérdés nélkül írta a papírra, és mondta közben, hogy szóval akkor L. Miklós. Pedig a férjem beszédéből egyértelműen észrevehető volt, hogy a magyar nyelvet messze nem beszéli anyanyelvi szinten. 

Kicsit, vagy talán nem is kicsit, de csodálkoztunk, de azokban az időkben nem volt szokás a hivatalos helyeken ellenvetést tenni, és végül is a családja magyar ágán valóban így szólították, így ráhagytuk.

Aztán jött a kérdés, hogy hol született? Az előbbiek alapján azt felelte, Kolozsvárt. 

Mire a hölgy, hogy akkor Cluj Napoca. Erre azért annyit reagáltunk, hogy nem. Amikor született még csak Cluj volt. De ha már Miklós, akkor miért nem Kolozsvár?

Meg kell mondjam, engem bizony felháborított a hölgy ilyetén viselkedése a férjem nevét illetően. Legalább megkérdezhette volna, hogy bocsánat, itt is így szeretné használni? Ráadásul akik ismernek minket, tudják, hogy a férjem vezeték neve nem magyar név, tehát ez nem volt evidens, hogy magyar keresztnevet akar. De nem, ő eldöntötte, hogy itt magyar neve lesz, akár tetszik, akár nem.

Miután túl voltunk ezeken is, munkát kellett találni neki. Végzettsége szerint autótechnikus volt, de mivel beszélni sem tudott még rendesen magyarul, írni pedig azóta sem tanult meg, így a végzettségének való munkát nem igen mertünk keresni. Egy gyermekkori barátnőm férje segített, és egy alpin technikával dolgozó barlangász társaságnál kötött ki, ahol le is húzott jó másfél évet. 

Ez egyébként azt is jelentette, hogy mivel a társaság szinte állandóan vidéken dolgozott, így bizony megint nem lehettünk együtt a hét minden napján. De azért a korábbiakhoz képest, már legalább a hétvégéket együtt tölthettük és csak hét közben voltunk egymástól távol. És akkor még nem volt mobil telefon és internet sem, hogy azon tudtuk volna tartani a kapcsolatot. 

Itthon csatlakoztunk egy túrázó társasághoz, a Vörös Meteorhoz. Első körben egy olyan csapathoz kerültünk, ahol komolyan mondom, csak 70 fölött voltak emberek. Mi a név alapján választottunk, de nagyon mellé nyúltunk, és a társaságot csak az első úton láttuk meg.

Ezek után váltottunk a magashegyi túrázókhoz. Első körben őket nem mertük vállalni, mondván nekünk a magas hegy az már komoly tudást igénylő világ, ami azért nekünk nincs meg.

Kiderült, hogy tévedtünk, valóban ők voltak azok, akik azért valamelyest passzoltak a mi elképzeléseinkbe. Köztük sem volt sok fiatal, azért egy jó 15-20 évvel idősebbek voltak nálunk, de ez még elment. 

Eljártunk velük egy darabig, de aztán rájöttünk, hogy itthon egészen másról szól a túrázás, mint amit mi csináltunk az erdélyi havasokban.

Erre a legjobb példa az volt, amikor az egyik túrán ünnepélyesen megkaptuk a bronz jelvényes túrázó kitüntetést. Mi el sem tudtuk képzelni, hogy mit tettünk ezért, hiszen minden út csak arról szólt, hogy sok-sok km-t gyalogoltunk hol ilyen, hol olyan, hol amolyan erdőben. Soha sehol nem álltunk meg, igaz nem is volt miért. Soha sehol nem volt egyetlen kilátó pont, vagy egy szép liget, ahonnan be lehetett volna látni a környéket, és le lehetett volna telepedni egy uzsonnára. Természetesen velük is elsősorban a Pilis volt terítéken. Szerintem a Börzsönyben nem is jártunk velük. Voltunk a Mátrában, a Bakonyban. És csak mentünk, mentünk, mentünk. Igazából semmi élmény nem volt benne. Minket akkor sem, meg utána sem lelkesített az, hogy hű, ma legyalogoltam 20 km-t. Persze, ha úgy hozta az út, megtörtént, hogy legyalogoltuk, de közben megpihentünk, közben csodás ligeteken, vagy éppen sziklás részeken vágtunk át, több méter magas, bővizű vízesések mellett, vagy éppen rohanó hegyi patakokat kellett leküzdenünk. Ehhez képest itt semmi. De azt mondták, hogy a megtett túrákon érintettük x számú pontot, meg legyalogoltunk ennyi és ennyi km-t, ebből volt hogy egyvégtében ennyit meg ennyit, és ezért jár a cím. Hát, nekünk a felsoroltakból egyetlen pont sem tűnt fel, hiába volt esetleg szép nevük. De ők tudták, ha megtörtént, akkor megtörtént. Szóval csak hogy tudjátok, bronzjelvényes túrázó vagyok!

Igen, tudom, most esetleg sokaknak csalódást okoztam, de aki járt már az erdélyi havasokban akár csak egyszer is, az tudja mi  különbség. 

És én azokban a hegyekben lettem igazán túrázó, így azokhoz húz a szívem, azokat szeretem, és ott ér olyan katartikus élmény, amit várok egy-egy ilyen gyalogtúrától. 

"Hárman együtt lovagolnak tovább, át az erdőn, fel a tetőre, ahol már a havasi legelők vannak. Közben át-át kell ugratniuk egy-egy patakon. Néhol kidőlt fenyők állják útjukat. De a lovak jól idomítottak, tökéletesen vesznek minden akadályt. Zsuzsa nagyon élvezi, hogy nincs alatta nyereg. Így lovának minden mozdulatát érzi, és ez külön gyönyörűséggel tölti el. Hamarosan felérnek a legelőre. Itt leugranak lovaikról, kicsapják őket legelni, ők meg leheverednek egy fa ritkás árnyékába. Rebeka persze nem tud sokáig egy helyben üldögélni. Hamar feláll, és mint egy igazi kis pillangó virágról virágra száll. Gyorsan gyűlik kezében a csokor, és közben egyre messzebb megy. Csaba még utána szól: - Ne menj túl messzire! – majd lehajol Zsuzsához és megcsókolja.

Itt fent valami végtelen nyugalom szállja meg az embert. Távol a falu, az utak zajától. Olyan érzés, mintha az ember kiválna a környező világból. Csak a madarak füttyögése, a bogarak cirpelése zavarja meg a csendet. Az egész legelőt bearanyozza a nap fénye. Itt-ott egy-egy fa tarkítja a képet. A lovak is behúzódtak az egyik árnyékába, ott ropogtatják a zamatos füvet. Csaba és Zsuzsa úgy fekszenek, hogy előttük terül el az egész falu, és a falun átfutó patak völgye. Az embereket csak apró hangyáknak látni. Lent nyüzsög az élet, még csak kora délután van. Csaba Zsuzsa felé fordul, végig húzza ujjait a lány testén a homlokától egészen a combjáig. – Ez volt a kedvenc helyem. Mindig ide jöttem ki, ha valami bajom volt. Itt köszöntem el a falutól akkor is, amikor anyám elvitt minket az Államokba. És itt szexeltem először – nevet a végén a lányra."

Szóval ne haragudjatok. A maga nemében csodásak az itthoni tájak is, csak engem nem nagyon varázsolnak el.

Így hát elváltak az útjaink a Vörös Meteortól, pedig keményen hajtottak minket, hogy meglegyen az országos kéktúra kitüntetésünk is. De ez bizony nem jött össze.

Viszont elég hamar eljutottunk a Magas Tátrába. És voltunk azóta is, többször is, és imádás van. De erről majd már csak legközelebb.