Ez most kicsit más lesz ...

Ezt a blogot, ahogy már párszor leírtam, eredetileg a könyvem népszerűsítése okán kezdtem el írni. Íme, itt lehet beszerezni elektronikus példányban: Abigail Ergal: Veled vagy nélkülem

Aztán valahogy visszaemlékezés lett belőle, és főleg túrák, utazások kerültek a virtuális papírra. 

Most először pedig egy kicsit más lesz. Gondolatokat, kétségeket osztok meg most veletek. Bocsánat, ha valakit ez nem hoz annyira lázba, ígérem, folytatom majd az utazások leírását is.

Van egy blog, illetve három is, amit Fodor Marcsi, egy újságírónő ír. Igazából én úgy találtam rá, hogy olyan blogokat kerestem, amik magyarok angliai életéről szólnak. Marcsi is ír egy ilyet. Nem tudtam, hogy újságíró, amikor olvasója lettem, nem tudtam róla semmit, csak hogy Angliában él a gyerekeivel. Azóta többször is költözött, haza, meg Spanyolországba, aztán megint haza, és most éppen megint Angliába. A legutolsó posztja kapcsán merült fel bennem megint ezer gondolat, kétség, vágy, remény és ki tudja még mi minden, amiket gondoltam leírok.

Az a helyzet, hogy áruljuk a házunkat. Hosszú idő alatt, sok álmatlan éjszaka során jutottunk erre az elhatározásra. Akit esetleg érdekel, vagy van olyan ismerőse, barátja, rokona, akit érdekelhet, itt megtalál róla mindent: Eladó a házunk

Az egyik legfőbb ok, amiért erre az elhatározásra jutottunk az, hogy kifogytunk a házunkból. A gyerekeink véglegesen külföldre költöztek, és kettőnknek a férjemmel sok lett a ház, nagy a kert, amit egyre nehezebben tudunk karban tartani.

De igazából nem is erről akartam írni, hanem a folytatásról. Érdekes módon egyébként aki eddig eljött megnézni, az mind megkérdezte, hogy és mik a terveink, hova-merre tovább?

És igen, itt jön az ezer kétség, vágy és remény, na és a valóság.

Nem tagadom, volt hogy azt gondoltuk, elmegyünk a gyerekeink után. Egyedül vagyunk, nincsenek testvéreink, férjem szülei nem élnek, nekem is már csak anyukám. De elég hamar beláttuk, hogy ehhez már öregek vagyunk. Már nincs bennünk annyi lelkesedés, hogy még egyszer elkezdjük az életünket és megint legalulról. Nem volt könnyű ezt elfogadni.

Aztán azóta jönnek a különféle elképzelések. Magyarországon merre? 

Férjem és bevallom én sem szeretem a síkságot. Nem bírjuk a hőséget, ami ott sokkal gyakoribb, és a mi életünk sokkal inkább a hegyek világa, mint a rónaság. Így az Alföld eleve kizárt.

Aztán ha valaki végigjárja az országot, akkor látja, hogy a nyugati országrész gazdagabb, fejlettebb, mint a keleti. Így ez is inkább nyugatra szólít minket.

Én örömmel költöznék a Balaton közelébe, hiszen írtam már róla, gyerek korom meghatározó helye volt a Balcsi. Ám annak is inkább az északi része, ami vonz, a déli kevésbé, de ki tudja még?

Sok egyéb szempontnak is meg kell - meg kellene felelnie majd jövendő otthonunknak.

De még ez sem annyira érdekes, hogy ezt leírjam itt ország-világnak.

Talán még rémlik az olvasóimnak, hogy a férjem kolozsvári. Nem először és bizonnyal nem is utoljára merül fel bennem, hogy mi lenne, ha Romániába költöznénk? Anno a férjem elhagyta a hazáját miattam, most én is megtehetném érte, hogy visszamegyek vele oda, ahonnan elindult az életbe. 

Volt amikor ezt sokat forszíroztam, terveim voltak, lehetőségeket kerestem. Akkor azt mondta a párom, hogy minek menjünk cseberből vederbe. És ebben igazat kellett adjak neki.

Aztán felmerült az is, hogy az előző posztokban szereplő nagyszülői faluban vegyünk meg egy házikót, tegyük rendbe és éljünk ott. Persze, ezt is elvetettük, mondván, hogy klassz hely, csak éppen miből élnénk? Mert az szép, hogy a kertből ellátjuk magunkat élelemmel, de azért van rezsi, öltözni is kell, szóval nem minden a kaja.

És most, hogy konkrétan kell majd keresni lakhatást, bevallom, bennem időről időre megint felmerül ez a lehetőség. Csak most épp Kolozsvárba szerettem bele. Óriási fejlődésen ment át a város, és igazán remek hely lett. Nézegettem is ott lakásokat, de mi tagadás, nagyon nem olcsók. A mi pénztárcánknak csak a város elővárosi területein lenne megfizethető esetleg egy-egy lakás.

Ám belevágni bizonnyal nem fogunk, mert nem vagyunk ehhez elég bátrak, és mert nincs is, nem is lesz annyi tőkénk, hogy biztonságból itthon is legyen valami lakhatásunk, ha még sem jönne be az ottani lét. Pedig nagyon birizgálja a gondolataimat. 

Szeretjük az ottani tájat, a kirándulási lehetőségeket. Ez remek lenne, ha nem kellene órákat utazni pusztán ahhoz, hogy eljussunk egy-egy ilyen helyre.

Imádunk egy csomó kinti kaját, élelmiszert, és ezek egy része olyan, amit itt nálunk nem lehet kapni. 

Nekem nagyon tetszik, hogy Kolozsvárból szinte kulturális főváros lett. Alig akad olyan hét, amikor nem történik valami a városban.

Vannak kint barátaink, akikkel így talán ismét szorosabb lehetne a kapcsolatunk. 

De persze megint ott a kérdés, hogy miből élünk meg? Elvileg akár onnan is végezhetnénk a munkánkat, hiszen most is sokat dolgozunk csak interneten, internetes kapcsolatokon, de óhatatlanul csökkenne az üzletünk, amiből most sem dúskálunk. És bizony havonta legalább egyszer el kellene jönni Budapestre. Utazás, szállás - pénz, pénz, pénz.

Valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne, ha apósom halála előtt nem nyúlja le a lakás maffia a férjem örökségét, apósom lakását. De sajnos megtette, és apósom már nem ismerte ezt fel az akkori állapotában. Ezért kár is ezen tipródni, hogy mi lenne, ha ....

Így azt hiszem marad a legnyilvánvalóbb verzió. Amint sikerül eladni a házat, és tudjuk mennyi pénzből gazdálkodhatunk, már tudunk újabb ház után nézni, ahol a további életünket elképzeljük, és ez 99%, hogy Magyarországon lesz. Pedig nagyjából 10-12 éves korom óta vágyom arra, hogy máshol éljek. Mindig vágytam valami másra, valami újra, valami izgalmasra. De ez csak annyi lesz most is, hogy egy másik ház, bizonnyal más településen.

Igen, ház vagy lakás. 32 éves koromig lakásban éltem. Kertünk igazából sosem volt. A véletlen hozta, hogy kertes házban kötöttünk ki. Aztán megszerettük, és amikor a mostani házunkat kiválasztottuk az egyik fő szempont a nagy kert volt, amit mi alakíthatunk ki.

Ha belegondolok, 27 év kertes házban töltött élet után szinte egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy lakásba költözzek. Hogy ne legyen hova kimennem a házból virágok, növények közé, hogy ne tudjak a kertben megfőzni egy gulyást, megsütni egy flekkent, szinte nonszensznek tűnik.

Az, hogy a fal másik oldalán szomszédok éljenek, és adott esetben hallgassam az életük ilyen-olyan neszeit, illetve ők is az enyémeket, megint csak elképzelhetetlennek tűnik.

Miközben azért néha felmerül bennem ez is. Egy lakás nyilvánvalóan olcsóbb, mint egy ház. És nem csak megvenni, hanem fenntartani is. Ott más a rezsi, még akkor is, ha van közös költség. Mások a felújítási költségek és sok minden egyéb. 

Ahogy öregszünk egyre kevésbé lesz erőnk a kertet rendezni. Lakásban azt sem kell. Virág attól még persze lehet, ami szebbé varázsolja az otthonunkat.

És én nagyon szeretnék utazni, utazni, utazni. Egy lakás mellett erre valószínűleg több pénz maradna. Ráadásul az sem gond, hogy ki locsolja a kertet, amíg mi utazunk.

Na, szóval ezek vannak. Minden nap másképp gondolom, álmodom, tervezem, vágyom. Lakás? Ház? Itthon, Kolozsvárt? 

Nyilván van, akinek ennél sokkal komolyabb gondjai vannak, de nekünk ez már tényleg életre szóló döntés kell legyen, mert nem szeretnék majd még egyszer költözni. 

Ha csak nem ajánl fel valaki egy mesebeli házikót valahol egy csodás tengerparton. Mert azért a hegyek mellett a víz is nagyon vonz!