A fiúk a bányában dolgoznak - remélem sokan emlékeztek erre az örökbecsű mondatra, mert ma mi is bányába megyünk.

A kirándulós nap folytatásaként úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk még Verespatakot is, hiszen amúgy is útba esik.

Verespatak, igen, ahol az aranybánya újra nyitása miatt már hosszú évek óta tart a huzavona, mert a környezetvédők tiltakoznak, a kanadaiak, meg bányásznyi akarnak.

Fogalmam nincs pillanatnyilag hol tart a vita, bár láttunk olyan dolgokat, amik reményt adnak, hogy még sem kerül víz alá a városka, hanem talán újra éledhet.

Évekkel ezelőtt jártam először Verespatakon. Megejtően szép a kisváros központja. Igazi, békebeli, polgári hangulatot áraszt. Akkor azt láttuk, hogy szinte minden házon felirat van és számozás, hogy a bánya új tulajdonosai megvették és ezek a csodás építmények arra vártak, hogy elárasszák majd őket. De már akkor is voltak olyan házak, amiket még laktak, ahonnan nem költöztek ki, akiknek a lakóit nem tudták elüldözni és kivásárolni őket az otthonukból.

Néhány év elteltével ismét jártunk itt, és örömmel láttuk, hogy nem történt rombolás. A lakott házak is lakottak még. 

Nem tudom megmagyarázni miért, de olyan vonzereje van az egész településnek, hogy én idén nyáron is szerettem volna eljutni ide, de akkor nem sikerült. Így most külön öröm volt számomra, hogy felmentünk a városkába. És igen, azt láttuk, hogy lassan, de újra éled a település. A főtér szépen ki lett alakítva, virágokkal bánya malom emlékkel. Az előző képen látható egyik házból kiállítási épület lett, előtte régi csillékkel a bányából. A képen látható bal és jobb oldali nagyon romos épület már kapott olyan hálós borítást, amelyen rajta van, hogy fog kinézni, ha felújítják. Ahogy sétáltunk az egyik utcán, ahol egy csodálatos épület volt szintén, annak a falán rajta volt, hogy felújítás alatt. Ha újra építik ezt a kisvárost, egy igazi ékszerdoboz lesz.

És miközben képet kerestem a központról, belefutottam egy cikkbe, amely szerint Megmenekülhet Verespatak Ennél jobb hírt nem is találhattam volna. 

Egyik alkalommal, amikor ismét meglátogattuk a városkát, nem a normál úton mentünk fel, hanem egy másik oldalról, és akkor olyasmibe futottunk bele, amilyet soha életemben nem láttam, és rém álmaimban sem szeretném, ha valaha is ilyen jönne létre a környezetemben. Mi nem mertünk ott akkor fényképezni, és az alábbi fénykép messze nem mutatja meg azt a nyílt sebet, amit azon a gyönyörű tájon ejtettek, de minket elrémített a nagysága, a kietlensége, a minden élet megszűnése, és az a néma csend, ami ült az egész bánya felett. Egyetlen madár sem repült arra. Egyetlen csivitelést sem hallottunk. Mintha a Holdra szálltunk volna le.

Ha ez kell ahhoz, hogy ékszereim legyenek, inkább sose legyen, egy se!

Ezen a napon azonban nem csak a városkát néztük meg, hanem a régen bezárt bányát is, ami a felszín alatt van. Ez a bánya több, mint 2000 éves. Már a rómaiak is bányászták az itt lévő aranyat. Több száz bányajáratot alakítottak ki, amelyekről több ezer térkép van a bánya tulajdonában. 

Az egyik járat látogatható, oda a bánya egyik régi ismerője vezeti a turista csoportokat. És itt folytatódtak az erre a napra elrendelt szenvedéseim. 150 lépcső visz le a járatba. Bizony, mindenki jól gondolja, hogy ezen majd fel is kell másznom.

A járatok magassága alig 150-160 cm. Ez itt már a férjemnek is komoly szenvedést okozott. Ő bátran neki indult ugyanis ennek a látogatásnak, nem gondolván, hogy ennyi lépcsőn kell leszenvednie magát. Azt pedig végképp nem gondolva, hogy a fájós derekával, és a maga 192 cm-vel, kétrét görnyedve tud csak végig araszolni addig, ameddig elvezettek minket. Mit mondjak? Maga volt a rémálom neki. 

És hogy őszinte legyek, semmi látnivaló nincs lent. Kézzel vágott járatok, ami iszonyatos munka lehetett, de látványra szinte semmi. 

Sajnos egyelőre nem igen van pénze a bányának, így a bányán belül semmi olyat nem tudtak kiépíteni, ami látványra izgalmas lenne. 

Meghallgattuk a vezető előadását, aki pl. olyan dolgokat mesélt, hogy a régi korokban a bányászok szinte életük végéig ott éltek lent, és sosem mentek fel a napvilágra. Valamint elmesélte azt is, hogy a szénbányákkal ellentétben, ahol a metán hozza a halált, itt az oxigén hiány ami életveszélyes. Ezért építettek levegőztető aknákat, majd már az elektromosság korában ventilátorokat szereltek be, hogy a bányászok friss levegőhöz jussanak.  

Aztán elindultunk, hogy leküzdjük a lépcsősort, ami azzal is terhelve volt, hogy nem volt egyetlen pihenő sem a 150 fok közben. Nem mondom hogy könnyen, de itt is feljutottam. Ezzel erre a napra teljesítettem 450 lépcsőfokot. Csak úgy mondom, hogy ez 25 emelet.

A bánya bejárata előtt azonban már találunk látványosságokat, szépen felújított és kiállított különböző bányagépeket. Sajnálom, hogy ezekről már nem mesélt a bányászunk.

Verespataki kitérőnk után már ismét a hegyi házikóba vezetett az utunk, ahol az egész napi éhezés és szomjazás után alaposan megtömtük a hasunkat finomabbnál finomabb ételekkel, és persze egy kis itóka is csúszott rá. Aztán lassan, jócskán elfáradva, aludni tértünk. 

És ezzel véget is ért a kis kaland, mert a következő napon már csak egy gyors reggeli és az indulás várt ránk. Remélem jól érezte magát minden kedves olvasóm is a kiránduláson.