Akkor ma Egyiptomba utazunk - velem jöttök?

Legutóbb kicsit elkalandoztunk az utazásaimtól, és még inkább attól, hogy ez az egész blog azért indult, hogy promotáljam a könyvemet. Szép lassan valamiféle memoárrá nőtte ki magát, leginkább utazási kalandokkal fűszerezve. 

Azt hiszem az már kiderült, hogy mindig szerettem utazni, mindig különleges élményt adott számomra. Mostanában szoktam azt mondani, hogy pályát tévesztettem, valami olyan meló kellett volna, ahol fizetnek azért, hogy utazok és aztán mesélek róla. De közgazdász lettem, és nem a sokat utazós fajta. Ám, ahogy most visszatekintek és írok az utazásaimról, be kell lássam, hogy bár nem jutottam el sok országba, nem jutottam el a világ távoli helyeire, pedig mennyire vágytam rá, de azért ahova eljutottam onnan mindig maradandó élményekkel tértem haza, és most nagyon jól esik felidézni ezeket. Lehet ezeket is könyvbe kellene gyűjtenem?

Na de megígértem, hogy elutazunk Egyiptomba és akkor megyünk is.

A lányom születése után nem mentem vissza a MASPED-hez dolgozni. Oka volt. Megsértődtem. 1981 őszétől dolgoztam ott, és talán két évvel később engedélyt kértem - igen, akkor még kellett ilyet is - hogy tovább tanulhassak az egyetemen, posztgraduális képzésben, és nem adták meg az engedélyt. Azt mondták tanuljak előbb ott a munkahelyemen, és majd később kérjek újra engedélyt. És ez akkor nagyon bántott. Még nem volt gyerekem, a férjem vidéken dolgozott, bőven lett volna időm tanulni. Így aztán, mikor megszületett a kislányom, akkor vágtam bele a tovább tanulásba, ahhoz nem kellett engedélyt kérjek, hogy GYED mellett tanuljak. És sértettségem okán határozottan eldöntöttem, hogy nem megyek vissza oda dolgozni. Így esett, hogy 1986 őszén a Ganz-MÁVAG Gépgyárának dolgozója lettem. Mégpedig a külkereskedelmi osztály üzletkötőjeként. Rendkívül bonyolult feladatom volt. Tenderkiírásokat kaptunk szivattyútelepekre. Több száz vagy akár ezer oldal is volt egy-egy ilyen, természetesen angolul. Az angol tudásom még akkor is meglehetősen passzív volt, bár ez nem jelentett önmagában gondot, hiszen írott anyagot kellett átsilabizálni. Na de a gépészeti és vízügyi szakszavak magyarul is kérdőjeleket okoztak az agyamban. Angolul pedig fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. De szét kellett válogatni az anyagot, és széthordani a tervező részlegeknek. A gépészetnek a gépészeti, a villamos mérnököknek az elektromotoros részeket - ha már szerepelt az electric a szövegben, akkor tudtam, hogy az már ide tartozik, és a konkrétan vízzel foglalkozó részeket meg ugye azoknak, akik ehhez értettek. Mikor ezt a bonyolult tevékenységet megcsináltam, akkor kísérő levéllel elvittem egy emelettel feljebb vagy lejjebb, sőt volt külső cég is, oda meg elpostáztuk a rájuk vonatkozó részeket. 

Azért nehogy bárki azt higgye ezzel véget is ért a megterhelő munkánk. Ugyanis a mérnököktől visszaérkező anyagokat be kellett árazni. Ne ijedjetek meg, nem nekünk. Így szépen írtunk egy újabb kísérő levelet és elvittük az egész hatalmas paksamétát az árazóknak, természetesen megadva a pontos időt, amikorra visszavártuk az egész anyagot. Úgy kellett kalkulálni, hogy még tőlünk majd tovább megy a központba és az ottani külker. osztály állítja össze véglegesre a tender anyagot és a végén annak nagyon pontos időben meg kell érkeznie a tender kiírójához is.

Szóval hogy ne legyen annyira egyszerű az életünk, az árazókat szinte naponta hívtuk telefonon, vagy mentünk fel hozzájuk személyesen, hogy hol tartanak. Nem örültek nekünk. 

És akkor egyszer csak megjött onnan is minden. Ekkor már megvoltak a mérnöki anyagok, az ár, mehetett a központi külker. irodába az egész több ezer oldalas paksaméta, hogy be tudják nyújtani a pályázatot.

Talán megértitek, ha mindig azt mondtuk magunkról az osztályon, ahol egyébként csak diplomás mérnökök és én mint egyetlen diplomás közgazdász dolgoztam, szóval postázónak hívtuk magunkat. Hiszen valójában a világon semmi érdemi munkát nem végeztünk. 

De azért mégis jó volt ez valamire. Igen, igen, mert olykor lehetett utazni a tender beadásokra. Hova? Hát persze, hogy Egyiptomba.

Mondjuk ezek nem voltak könnyű utak, mert mindig hétvégére estek, és csak 3 naposak voltak, amit végig kellett dolgozniuk az utazóknak, de ettől még élveztem volna én is, ha sikerül egyre kijutnom. 

Na most gondolja mindenki, hogy ezek szerint el sem jutott oda, akkor mit akar mesélni Egyiptomról?

És tényleg! Már szinte a repülőjegyem is megvolt egy ilyen útra, amikor beteg lett a lányom, és nem tudtam őt itt hagyni. (Nem kell bocsánatot kérned Kicsim! <3) Így tenderbeadásra sajnos nem jutottam ki. Később pedig már azért nem, mert akkor szanálták az egész Ganz-MÁVAG-t, és utána nem sokára ki is léptem.

Na de kérem szépen, mert jól dolgoztunk, volt, hogy meg is nyertünk egy-egy pályázatot. És az egyik ilyen megnyert pályázat teljes lebonyolítását rám bízták. Máig nem tudom kinek született meg ez a képtelen ötlet a fejében, mert hogy továbbra sem volt halvány lila segédfogalmam sem egy-egy szivattyú telepről, ezért arról sem, hogy miket kell hozzá legyártani, kivinni, és majd ott kint összeszerelni, mégis rám bízták ezt a jelentős munkát. Sosem felejtem el a telep nevét, Wadi el Saida. Akkoriban a világból ki lehetett kergetni vele, mert tudtam hogy nem tudok semmit erről az egészről, mégis tőlem várják el, hogy összefogjam, megszervezzem és megépüljön a telep, ami ha jól emlékszem négy vagy hat turbinával lett volna felszerelve. Állandóan tárgyalásokra jártam, ahol a mérnökök olyan dolgokról beszéltek, hogy akár kínaiul is mondhatták volna, akkor sem értettem volna belőle kevesebbet. De azért lelkesen jegyzeteltem, amit aztán felolvastam a főnökömnek, akit nem annyira hozott lázba amit tőlem hallott.

Na de egy szónak is száz a vége, folyt a végleges tervezés, megtörténtek az előkészületek a gyártásra, és egyszer csak szóltak, hogy hétvégén indulok Egyiptomba, a megrendelőhöz, akik szeretnék áttárgyalni a dolgokat velünk. És igen. Ekkor sikerült elutaznom is. Köszi lánykám, hogy nem lettél ismét beteg. :)

Nyolc napot tartózkodtunk kint. És mielőtt elmesélem az egészet, még annyit, hogy ezzel a teleppel amúgy nagyon sokat kellett volna utaznom, még magára a helyszínre is, ki a sivatagba, de mert közben egy baleset okán sínbe került a lábam és hat hétig nem dolgoztam, elvették tőlem a munkát, és többet nem küldtek el Afrikába. Pedig megépült a szivattyútelep és talán azóta is rendben működik.

Szóval Egyiptom. Kezdem az utazással. MALÉV géppel mentünk, mégpedig larnacai tranzittal. Larnacán sötét éjjel volt, amikor megérkeztünk. Aki csak odáig ment, azokat kiszállították, nekünk mondták, hogy maradjunk a gépen. 

Én voltam az egyetlen nő, és három férfi kollégám jött velem. Egyik közülük nagyjából velem egykorú volt, így vele követtünk el csibészségeket. Nem, nem kell semmi rosszra gondolni. Mesélem. Az egyik rögtön ott Larnacában az volt, hogy mi bizony kiszálltunk a gépből, és szépen sétáltunk körülötte. November volt itthon, hideg, esős idő, ott meg kellemes langymeleg még éjjel is. Naná, hogy vágytunk a friss levegőre. 

Ha jól emlékszem pont előttünk pár héttel volt ott egy túszdráma, gépeltérítéssel. Így természetesen a gépet fegyveres katonák őrizték. Mi meg nagy lelkinyugalommal bújtunk át a szárnyak alatt, hogy a másik oldalról is szemrevételezzük a masinát. A katonák nem díjazták az ötletet, nagyon gyorsan vissza zavartak minket a gépre. 

Aztán lassan megérkeztek az újabb utasok is, és a mi vasmadarunk is felröppent hogy elvigyen minket Cairóba.

Nem tudom hogy mennyi ideig tartott az út, de valamikor hajnalban érkeztünk meg Afrika fölé, és aztán repültünk be az egyiptomi légtérbe, Cairó fölé. Kedves utastársam rutinos Egyiptom járó volt, mert hogy ő többször is járt már ott ilyen munkák okán, és szépen bekopogott velem a cockpit-be és megkérte a pilótákat, hogy engedjenek be minket. Akkor ez még szinte természetes volt, hogy akik először repültek, vagy gyerekek megnézhették milyen is az ottani világ. Minket is beengedtek. Ott ülhettem a navigációs tiszt mellett, és csodálhattam az elém táruló éjszakai Cairó panorámáját. Nagyon, nagyon szép volt és örök emlék marad.

Természetesen a leszálláskor már el kellett hagyjuk a fülkét.

Jaj, jaj, elfelejtettem egy fontos dolgot. Még Ferihegyen a tranzitban be kellett szereznünk a fertőtlenítő célú whiskyt, és hasonló erős ám tiszta italokat. Szóval ezek ott lapultak a bőröndjeinkben.

Akkor vízum kellett ahhoz, hogy belépjünk Egyiptom területére. Ezt a vízumot nem kellett előre megkérni, hanem ott a reptéren bírálták el, és adták meg. Nyugtattak a többiek, hogy nincs gond, mindig mindenkinek megadják, de azért volt egy kis zabszem effektus. Ám valóban, pár perc elteltével belenyomták a szépséges vízumot az útlevelembe, majd pecsételtek és máris Egyiptomban voltam.

Nem taxi jött értünk, vagy igen, nem is tudom, de állandó sofőr volt onnantól. Ő vitt minket a szállodába a reptérről és minden nap ő hurcolt minket a tárgyalásokra és haza. A kollégáim ismerték már, és a sóhajuk, amikor meglátták kicsit ijesztően hangzott. Szerényen annyit mondtak, hogy ne aggódjak, majd meglátom. Megláttam. Mint egy őrült úgy vezetett a mi drága sofőrünk. De elég gyorsan rájöttem, hogy ott ezzel nincs egyedül.

A hajnali érkezés ellenére még aludni készültünk. Elhelyezkedtünk a szobáinkban, és szerettem volna fürdeni egyet, de meleg víz semmi módon nem akart a csapból jönni. Így hát telefon a recepcióra, felküldtek valakit, valami eredménye lett a dolognak, de nem volt az igazi. Másnap újra játszottuk, de azért valahogy sikerült lemosni az út porát és végre álomra hajtani a fejem. Fáradt voltam, eltelt szinte az egész éjszaka már, szóval ideje lett volna az alvásnak.

A szállodánk közvetlenül a Nílus partján volt és a város közepén. Életemben először jártam Európán kívül, és először jártam egy teljesen más kultúrában élő országban. Traumatikus hatással volt rám. Az éjszaka ott épp olyan zajos volt, mint a nappal. Megállás nélkül hallottam az autók bőgését, a folyamatos dudálást, kiabálást. Már sírni tudtam volna a fáradtságtól, de a zajtól szinte képtelen voltam elaludni. Akkor ott úgy éreztem belehalok, ha minden éjszaka így fog eltelni. Nem sikerült sokat aludnom, ez kissé megnehezítette a másnapi felkelést, de szerencsére kértem ébresztőt és így legalább nem aludtam el.

Reggelit a szállodában kaptunk, ez hozzá tartozott a szálláshoz. Remek svédasztalos reggelik voltak. Én lecsaptam a lágy tojásra, amitől kicsit óvtak a fiúk, mondván sok csúnya betegség van arra, nem biztos, hogy tojást kellene ennem. Viszont a kollégám friss salátákat evett. Itthon erre is azt mondták, bármit csak azt ne. De ő simán rámolta minden nap a tányérjára és nem lett tőle semmi baja, ahogy nekem sem a tojástól.

Reggeli után megérkezett a sofőrünk. Nappali világosságnál konkrétan életveszélyben éreztem magam vele egy autóban. A forgalom az valami olyan elképesztően zsúfolt volt, és annyira szabálytalanul, össze-visszahaladt minden kerekekkel rendelkező jármű, hogy az teljes döbbenet volt. Minden autó össze volt törve, de legalább is megkarcolva. Soha senki nem indexelt, se sávváltásnál, se kanyarodásnál, se ha járda mellé állt, SOHA! Ellenben folyamatosan nyomta mindenki a dudát, ezzel jelezve, hogy ő most épp merre akar menni. A saját hangomat nem hallottam abban az iszonyú hangzavarban. És ez zajlott éjjel is, ezért nem tudtam elaludni.

Sofőrünk javára kell írnom, hogy egyben leszállított minket a minisztériumhoz, ahol a tárgyalások zajlottak. Igazi szoc.reál épületet tessék elképzelni mindenféle cicoma nélkül. Se egy szőnyeg, se semmi. Üres, hosszú folyosók, minden ízlést nélkülöző tárgyalók. 

Kaptunk rengeteg teát, így hamarosan meg kellett találjam a mellékhelyiséget is. Nem lehetett annyira szörnyű, mert semmi emlékem nincs róla.

A tárgyalásokon hála az égnek nekem nem igen kellett megszólalnom, a mérnök fiúk vitték a prímet. Én jegyzetelgettem, ha nagyon szükségét éreztem, de leginkább csak ültem ott és mosolyogtam. Minden olyan perc élvezetet nyújtott, amikor nem szivattyúkról, turbinákról, csapószelepekről volt szó. 

Így került szóba az egyik ottani mérnöklány is. Mi magunk között csak Zsákbamacskának hívtuk. Olyan szigorú csadorban volt, hogy még a szemét sem láttuk, az előtt is fátyol volt. Kedves és okos lány volt egyébként. De roppant furcsa úgy tárgyalni valakivel, hogy a kezén kívül semmit nem lát belőle az ember. Ehhez képest én a fél lábszárig érő szoknyámban és a tényleg épp csak kivágott felsőimben úgy néztem ott ki, mintha a Moulin Rouge-ból engedtek volna ki. 

Róla kérdeztük meg a főnökét. Már eleve azt, hogy tudott mérnöki diplomát szerezni? Hogy vizsgázott? Honnan tudták, hogy ő vizsgázik? Hogy került felvételre hozzájuk? Ő látta már őt az igazi mivoltában?

Amennyire emlékszem a válasz az volt, hogy az egyetemen vizsga közben nem viselhettek fátylat a lányok. Nyilván elkülönülve írták a dolgozatokat a fiúktól. Meg az, hogy a barátja lánya, ezért vették őt fel oda. És hogy nem, soha nem látta még őt és nem is fogja. De okos lány, és jó hasznát veszik.

Nos, valóban. Zsákbamacska tényleg kedves volt és okos. Simán tárgyalt a férfi mérnök kollégáimmal, és amennyit én értettem az egészből abszolút ott volt a szeren.

Aztán szóba került még ez az őrült forgalom is, és hogy rengeteg a baleset, de szerencsére mivel roppant lassú a forgalom, ezért nem olyan nagyon súlyosak ezek a szerencsétlenségek. Viszont nincs egyetlen épp autó sem a városban.

Az is szóba került, hogy épp akkortájt Trabantokat állítottak ki a városban és hogy milyen óriási érdeklődést keltett ez a csodajármű az egyiptomiakban. 

Ekkor még 1987-t írtunk, tehát nálunk a Trabant még teljesen elfogadott és megbecsült közlekedési eszköz volt.

Gondolom a megbeszélések előbbre vitték az egész projektet, de engem ez annyira nem hozott lázba. Viszont amin első nap nagyon meglepődtünk, később azonban roppant mód élveztünk, az az volt, hogy pl. Zsákbamacska úgy fél kettő körül szőrén szálán eltűnt, felszívódott. És láthatóan a főnök is készülődött. Persze megkérdeztük, hogy mi történik? Hova lett a kollegina? Ekkor derült ki, hogy a munkaidő pontban kettőig, igen, igen, jól láttátok, kettőig tart, reggel nyolctól, és a busz szinte azonnal kettőkor indul, és Zsákbamacska azért lépett le, hogy elérje a buszt, mert több viszont nem megy. 

Hazudnék, ha azt mondanám zavart minket a tény, hogy minden nap kettőkor végzünk, különösen, hogy azért mi csak kilenc után értünk oda.

Így bizony bőséggel volt időnk arra, hogy kicsit ismerkedjünk a várossal.

Nem volt idegenvezetőnk, csak a kollégáim voltak, akik már jártak ott párszor. Illetve a Ganz állandó kiküldöttje volt még olyan kedves, hogy messzebbre elvitt minket. Így én nem tudok és nem láttam olyan dolgokat, amik egy vezetett túrán jutnak osztályrészéül a turistáknak. De azzal, hogy ott élő kolléga kalauzolt minket, és mi magunk mentünk nézelődni, talán kicsit sikerült a paraván mögül is meglátnunk valamit az ottani világból.

Természetesen jártunk a legfőbb helyen is, a gízai piramisoknál. Ide a kollégánk vitt el autóval minket. Már az nagyon megdöbbentő volt, hogy szinte egybe épült addigra a piramisokkal a város. Épp csak kiértünk a város szélére a sivatagba és már ott is voltak. Aki látta már a valóságban ezt a három csodás piramist, az tudja, hogy milyen lenyűgözőek. 

Sok fotót csináltam, de sajnos mind dián vannak és még nem tudtam bescannelni őket.

Elképesztő a méretük, elképesztő, hogy abban az időben ilyen építményeket képesek voltak létrehozni és ami talán még különlegesebb érzést ad az embernek, tudni, hogy ezek a piramisok több ezer év óta állnak ott. Tudni azt, hogy itt fáraók aludták örök álmukat. Tudni, hogy ezer évekkel ezelőtt itt nyüzsgő élet volt, és olyan emberek, rabszolgák jöttek mentek, akikről mi már csak a történelem órákon hallunk. Szóval érezni 4-5000 évnyi múltat nagyon különleges dolog.

Tudom, hogy jártunk is az egyikben, mert be lehetett menni egy már feltárt és turistáknak is megnyitott területre. A falakon igaziban láthattuk a több ezer éves festményeket, hieroglifákat. Nem csak fényképeken, igaziban. 

Azt is elmesélte a kollégánk, hogy tilos felmászni a piramisokra, mert azért azóta a pár év mióta megépültek megviselte őket az idő, és gyakran előfordul, hogy hatalmas, több tonnás kövek is leesnek róluk. És mégis, a háromból a legrosszabb állapotban lévőn akkor is rengeteg ember mászott felfelé, vagy épp próbált lejutni róla, hiszen a lehullott legkülső burkolat alatt lépcsős szerkezetűek az építmények és azt hiszik a látogatók, hogy azon hipp-hopp felmászhatnak a tetejére is. A kollégánk sok tragikus balesetet emlegetett.

Majd természetesen minket is megkörnyékeztek a tevehajcsárok. Mindannyian felkerültünk a teve hátára, én is. És mivel én voltam az egyetlen nőnemű, bizony hirtelen futásnak eredt velem a teve és a gazdája is. Mi tagadás, eléggé megijedtem, de a kinti kollégánk azért gyorsan jobb belátásra bírta a hajcsárt, így hát sikerült lekerülnöm a teve hátáról és itt vagyok nektek ma is. Hogy milyen a hátán ülni? Erre annyira nem emlékszem. Elég furcsa, hogy mivel egyszerre lép az azonos oldali lábaival, ezért alaposan billeg rajta az ember. Simán tengeri betegséget lehet kapni. De leszállni még különlegesebb volt. A hajcsár szólt, hogy feküdjek egészen le a teve hátára. Nem értettem mit akar ez már megint tőlem. De aztán persze kiderült, hogy a saját érdekemben kellett így tennem, hiszen a teve először összecsukja a mellső lábait és csak utána a hátsókat, így bizony, ha nem dőlök hátra nagyon nagyot estem volna. 

És itt szereztem be az első igazi különleges emléket is. Persze vettem szokásos ajándékokat, de itt vettem meg a lányomnak ajándékba egy igazi szőrrel borított, és olyan németjuhász kutya méretű játék tevét. Számomra fura volt, hogy alkudozni kellett érte, de azért sikerült szerintem egész jó áron elhoznom a jószágot. Aztán, hogy mennyi tréfálkozásra adott még okot, és milyen nehézségeket okozott a teve haza érkezése, arról majd legközelebb mesélek. Mint ahogy a további emlékekről is, mert még szép helyeken jártunk.