Egy nehéz mászás története avagy minek ennyi cucc egy hátizsákba

Eddig még nem említettem, de nagyon sokszor előfordult velünk anno, hogy elindultunk valahova, és a végén ilyen-olyan okból teljesen máshol kötöttünk ki. A mai történet is így esett meg velünk.

Fogarasi havasok - vad, mégis gyönyörű világ. 

Bár már bejártam Erdély havasainak egy részét, de ide azért félve készültem. Augusztus volt. Azt találtuk ki, hogy repülővel elmegyünk Bukarestbe, legalább a rokonságot is meglátogatjuk, és onnan megyünk tovább vonattal a Fogarasba.

Ekkorra már elég jól felszereltük magunkat túrára való dolgokkal, de ahogy korábban már mondtam, a súly akkor még mifelénk nem számított fontosnak a gyártók szemében.

Sátrat sikerült az NSZK-ban vennem. Direkt figyeltem a súlyára, még 3 kg sem volt. Volt hálózsákunk, de csak az a sima, lap alakú. Vettünk gumimatracot is, egyrészt, hogy ne kelljen többet a kemény földön feküdni, másrészt, így némileg melegebb is a hátunknak az éjszaka. Polifoam derékalj még itthon nem létezett. Voltak főzőedényeink, volt ugye a kis gázpalack. Szóval volt mit becsomagolni. Természetesen vittünk ennivalót is, mi mást, konzervet?! 

Mindkettőnk hátizsákja rendesen fel lett töltve, bizony Nicut szinte hátrahúzta, amikor próbaként felvette. 

A repülőtéren aztán megmérték őket, szerintem akkor még nem igen volt súlykorlátozás, vagy nem tudom hogy volt, de a MALÉV simán elfogadta mindkét zsákot. A súlyukat viszont sosem fogom elfelejteni, Nicu hátizsákja 32 kg-s volt, az enyém "csak" 18 kg.

Bár a kilókon meglepődtünk, de igazán ekkor még nem éreztük át, hogy ez mit jelent. Hiszen a reptérre kivitte a busz, és olyan sokat nem kellett cipelnünk. Még Bukarestben sem volt hatalmas probléma. Más kérdés, hogy a kedves rokon ott még csomagolt egy csomó kaját nekünk, nehogy éhen haljunk. A legkisebb rést is kihasználta a hátizsákban, és csak tömte bele az ennivalót.

Ám ekkor már augusztus vége volt, de legalább is második fele volt. Nicu ismervén a hegyeket, kicsit félt, hogy éjszaka elég lesz-e oda a sátrunk, és a vékonyka kis hálózsákok. Így esett, hogy felhívta a meteorológiai szolgálatot, hogy milyen időt jósolnak a Fogarasba. És igen, közölték, hogy éjszaka már mindig fagy fent a hegyen.

Ez sajnos eldöntötte, hogy nem megyünk oda, mert ahhoz nincs megfelelő felszereltségünk. Szomorúan vettem tudomásul, de el kellet fogadnom.

Évekkel később, autóval azonban mégis jártunk a Fogarasban. Csak épp hogy felmentünk a világhírű Transzfogaras szerpentinen a Bilea tónál lévő házhoz, és vissza.

Nézzétek meg, talán nem véletlenül olyan híres ez az út.

Elég félelmetes volt felmenni rajta, de cserében csodálatos tájakat látott közben az ember. A tónál fent hideg volt, az ottani alagút már be is volt fagyva, ezért átmenni nem is lehetett rajta. Lesétáltunk akkor a tóhoz, de bizony elég ködös volt az idő, így alig találtuk meg. Pedig csodaszép ám az is.

Na de akkor kellett valami más úticél, és meg is találtuk. Királykő vagy Piatra Craiului nem messze Brassótól.

Ez sem rossz, igaz? Vonattal mentünk Brassóig, és onnan egy másik vonattal Zarnesti-ig. A vasúttól pedig gyalog indultunk el a hegy felé. Ez egy bő 12 km-s séta. Tűző napon, 32 és 18 kg-s hátizsákkal a hátunkon. 

Mire a hegy lábához értünk nem voltunk se élők, se holtak. Arról szó sem lehetett, hogy még az nap felmásszunk a hegyre. 

Kellemes kis legelők vannak a hegy lábánál, így az egyiken, aminek a közelében még patakot, forrást is találtunk, szépen felvertük a sátrunkat. Végre lekerültek a nagyon nehéz zsákok a hátunkról. Már ez paradicsomi érzés volt. 

Csodás időnk volt, bőven ráértünk, így a sátorverés után szépen tüzet raktunk és egyértelmű volt, hogy csak valami konzerv kaját ehetünk, hogy fogyjon a súly a zsákokból. 

Tényleg szuper volt minden.

A Királykő valami gyönyörű szép hegység. Az északi oldalán égbeszökő sziklafalak, míg a déli oldalon a gerincről szép lankás, erdős táj várja a turistát. Mi az északi oldalon sátoroztunk.

Másnap reggel mikor felébredtünk, egy birkanyáj kellős közepén találtuk magunkat. Körben legelésztek a juhok, egy kutya ült szemben a sátorral, és mi kuksoltunk bent a sátor védelmében, mert a kutya miatt nem igen mertünk kimenni. És bár messze nem volt olyan vészes a helyzet, mint anno a Radnai havasokban, de inkább mégis megvártuk, míg lassan, de elvonul a nyáj, és a még lassabban a kutyák is. A juhász, aki szintén ott volt, még véletlenül sem szólt a kutyájának, hogy tágítson mellőlünk. 

Reggeli után sátrat bontottunk, és neki fogtunk a csomagolás művészetének. Megosztani a súlyokat, jól elrendezni a zsákokban, hogy ne húzzanak félre, és még arra is figyelni, hogy a hátunkat ne érje semmi kiszögellés, amitől zavaró lenne a hátizsák cipelése. 

Annyi cuccot amennyi nálunk volt, csak úgy tudtunk elcsomagolni, hogy előtte mindent kiborítottunk a zsákokból. A sátrat úgy kellett összehajtogatni, hogy a lehető legkisebb legyen, és bőven elférjen a saját zsákjában. A két gumimatracból az utolsó korty levegőt is ki kellett préselni, hogy minél kisebbre tudjuk összehajtogatni. 

Egy zsibvásár a mi sátorbontásunkhoz képest békés, rendezett, nyugodt hely.

Végül azonban minden a helyére került és mi megindulhattunk a beszálláshoz, fel a sziklák között az Curmatura nevű turistaház felé. 

Még nem meséltem nektek arról, hogy Romániában kiadtak egy nagyon sok kötetből álló könyvsorozatot, amely a Románia területén található összes hegységbe elkalauzol. Térképek, részletes túraleírások találhatóak bennük. Jó pár kötet megjelent belőle magyarul is, de szerintem mind nem lett lefordítva. Nekünk megvan a teljes kollekció, és mindig ezekkel jártunk túrázni. Természetesen most is nálunk volt a hegység könyvecskéje, térképe és túra leírása. 

A könyvecske szerint egy 12 km-s túra várt ránk, 1200 m szintkülönbséggel. Szerintük, és a kihelyezett útjelzések szerint is kb. 3-4 óra.

Mi tagadás, a kutyák és a csomagolás miatt elég későn indultunk. De azt hittük, sebaj, kora délutánra fent vagyunk a turista háznál. 

El is indultunk, még a legelők szélén vezetett az út, lassan kanyarodott felfelé a hegyre. Aztán egyszer csak ott volt előttünk egy kőomlásra hasonlító meredek szoros, és a tábla arrafelé mutatott.

Sikerült életünk legkeményebb útját megtalálni életünk legnehezebb hátizsákjaihoz. Íme:

Nem kell sokáig magyarázzam, hogy természetesen nem értünk fel 3-4 óra alatt. Csak másztunk, másztunk és másztunk. Egy-egy szakasz megtétele után megálltunk pihenni. Hátizsákkal, ilyen meredek helyen csak úgy tudsz megpihenni, ha visszafordulsz, és völgynek lefelé nézel. Így ezt tettük mi is, és csak ámultunk az elénk táruló tájon, ami egyre szebb lett. És közben mindig megállapítottuk, hogy visszafelé nem vezet út, mert itt lemenni ilyen zsákokkal nem tudunk. 

Ahogy haladtunk felfelé, mindig csak egy-egy kisebb szakasz volt belátható az égbe meredő sziklák miatt, és ezért mindig azt gondoltuk, hogy na ott vége, ott felértünk. 

Nem tudom megmondani, hány alkalommal derült ki, hogy nem így van. Így hát mi késő délutánra értünk csak fel oda, ahonnan már nem volt tovább felfelé. Ám a panoráma:

Bár roppantul megszenvedtük amíg felértünk, de ez volt az az út, ahol kínunkban csak röhögtünk magunkon és a brutális zsákjainkon. Amikor viszont ezt megláttuk, akkor csak azt tudtuk mondani, hogy bizony megérte.

Innen még le kellett sétálni a turista házhoz is, ami már kellemes, erdős tájon történt, de annyira fáradt voltam, hogy Nicu azzal csábított végig, hogy lesz sör. A turistaházat el is értük, ám a világon semmit nem lehetett kapni benne, nem hogy sört. 

Nem volt könnyű sátorhelyet találni körülötte, mert nem nagyon van sík terület, viszont sok sátor volt. De azért a végén megtaláltuk a magunk helyét. Letáboroztunk, vacsorára megint konzervet kellett enni, csak fogyjon a súly. Már elvackoltuk magunkat a sátorban, amikor hallottuk, hogy valaki matat a tábortüzünk helyén. Persze, megnéztük ki az, mi az. És képzeljétek csak, egy mesebeli táltos volt, aki éppen parazsat legelt. Viccet félretéve, tényleg egy ló volt, és a tábortűz maradéka között keresgélt valamit, majd miután ezzel végzett, simán bedugta a fejét a sátorba is. 

Másnap egészen különös zajra ébredtem. Nekem úgy tűnt, mintha druzsbával fát vágnának. Mikor ezt felvetettem a férjemnek, hangos nevetésben tört ki. Majd közölte, hogy hát nem egészen, mert ez egy szamár hangja. A sátorból kinézve láttuk is őt a szemközti domboldalon éppen égnek álló farkával rohanva valahova. Hát ennyit az állattani ismereteimről. 

Reggeli után úgy döntöttünk, hogy nekünk ilyen zsákokkal nagyon nehéz lenne tovább menni a gerincen, ezért inkább leereszkedünk és elmegyünk még a kedvenc helyemre, Poiana Brassóba. Lefelé természetesen a lankás, erdős-legelős tájon át való haladást választottuk, és ennek az útnak a vége egy szoroson át vezetett. Ez a zarnesti szoros. Az út 14 km hosszú volt, és 940 m szintkülönbséggel, de most persze lefelé. 

Szépséges utakon mentünk most is, de már nagyon vártam, hogy beérjünk a szorosba, mert úgy gondoltam, az már a megpróbáltatásaink mielőbbi végét fogja jelenteni. És egyszer csak le is értünk, már legalább a térdünket nem terhelte a meredek út lefelé, hanem csak a patak vágta szorosban kellett tovább sétálgatni. A lábaink már szinte lángoltak a bakancsban. Ezért egy kellemes helyen leraktuk a zsákokat, levettük a bakancsokat és boldogan dugtuk a lábunkat a jéghideg patakvízbe. De épp ez esett akkor nagyon jól. 

És itt pont ugyanúgy jártunk, mint előző napon felfelé. Minden kanyar után azt reméltük, kiérünk a szorosból. De nem, az út csak kanyarodott tovább a sziklafalak között.

Nagyjából a felén lehettünk túl, amikor jobbról becsatlakozott egy patak a szorosban lévőbe, és ebben a háromszögben volt egy kis füves terület a patak mellett, ahol láthatóan táboroztak már mások is. Addig nyafogtam, hogy én már nem tudok továbbmenni, amíg Nicu végül beleegyezett és sátrat állítottunk. Végig morgott egyébként, hogy nem tetszik neki a hely. Szorosan zárt völgy minden irányból, nincs menekülési útvonal. 

Tudjátok, Erdély hegyeiben nagyragadozók is élnek, de mi tagadás kicsit tartottunk attól is, hogy akár rossz szándékú emberek is arra járhatnak az éjszaka leple alatt.

Ezzel együtt a sátrat felvertük, gyors vacsora, majd irány a hálózsák.

Miután a fentieket előadta életem értelme, bizony nem nagyon mertem elaludni. Úgy füleltem, mint egy kis nyuszi, aki minden neszre összerezzen. Pár perc alatt kiderült, hogy Nicu ugyanígy volt vele. Pár perc elteltével ugyan is hirtelen a tábortűz helye irányából mindenféle zajt hallottunk. Ám hiába néztünk ki, már teljes sötétség volt, így nem láttunk semmit.

Nagyjából 1 perc alatt eldöntöttük, hogy még sem jó ez a táborhely, és ki kell jutnunk a szorosból. Úgy bontottunk sátrat, hogy mindent, de mindent még a sátorban elrámoltunk a háti zsákokba. Emlékeztek, korábban kirakodó vásárt rendeztünk, hogy jól sikerüljön a csomagolás. Na itt akkor nem kellett. Mi több, órák sem kellettek az egészhez. Szerintem 10 perc alatt minden a zsákokban volt. Már csak a sátrat kellett lebontani, és lehetőleg minden alkatrészét is elrakni, és nem ott felejteni valahol a sötét éjszakában. De ez is sikerült. Mire képes az ember, ha a szükség ezt kívánja.

A zaj észlelésétől fél órán belül úton voltunk. Az is elég kalandos volt, hogy sötét éjjel két árva zseblámpa fényénél túrázzunk, de szerencsésen kiértünk a szorosból, pedig még bőven volt mit menni. 

Végre kiértünk szabad terepre, megláttunk a hold fényében valami kis épületet az út mentén, és ott a túl oldalon felvertük a sátrat és már aludtunk is. Egy órán belül a sátor bontástól már húztuk a lóbőrt.

Az sosem derült ki, hogy mit hallottunk, pusztán annyit láttunk, hogy a tűz helyéről a konzervdobozt valaki, vagy valami kivette onnan. Simán lehetett egy juhász kutya, de magát az állatot nem láttuk.

Mai fejemmel belegondolok ebbe a túrába, és bevallom gyakran rákeresek a neten a Kiráykő fotókra, mindig elámulok, hogy igen, képes voltam rá. Igaz, tényleg csak egyszer jártam ilyen úton, de óriási élmény volt, minden nehézségével együtt.

Ha máshova nem is, de talán a sorosba eljutok még egyszer életemben. Bár az igazi kaland a sziklák között felmászni a gerincre.