Barlangászok és még mindig a Radnai havasok

Említettem, hogy a férjem miután Magyarországra költözött egy alpin technikával dolgozó céghez került. Ez a cég egy kis szövetkezet volt, akkoriban még elég ritka vállalkozás volt. A Vörös Meteor barlangászai alapították, hogy munka közben is hasznosítsák, amit a barlangokban megtanultak, és hogy az így megkeresett pénzükből újabb kalandokra tudjanak indulni.

Egyik tavasszal mondták, hogy mennek ki a Radnai havasokba, egy Iza nevű barlangba, ami azért különleges, mert vizes barlang.

Mi akkor még tagjai voltunk a VM magashegyi túrázó csoportjának, és gondoltuk szervezünk velük mi is oda egy erdélyi túrát. Sajnosvégül mindösszesen egy srác utazott ki velünk. Nem sokat nyertünk vele, mert eléggé magának való, csendes lélek volt. Még a nevére sem emlékszem. De sebaj, elindultunk vele Kolozsvárra vonattal, majd onnan Sanyival és a feleségével mentünk tovább a Radnai havasokba, szintén egy kis Skoda 100-l. Képzeljétek el ezt, amibe bepréselődött 2 férfi 192 cm magassággal. Mi ketten lányok, és bár nem vagyunk égimeszelők, de nem is vagyunk törpék. Meg ez a fiú, akit nevezzünk Indiánnak. Hosszú fekete haja volt, ezért magunk között csak így hívtuk. No, és a csomagok. 

Bár a kocsiban igen szorosan voltunk, még egy nagy fazék töltött káposzta is volt nálunk, de csodás úton mentünk, nagyon szép völgyekben, folyók mentén. Én a mai napig szeretek autózni, és nagyon élveztem ezt az utazást is. A cél állomás egy olyan ház volt, amit talán favágók használnak. Faépület, egy hatalmas teremmel, amiben az ágyak voltak, végig a falak mentén. Középen volt egy nagy asztal, de lehet több asztal is volt egymás mellé állítva, és mellettük padok. Volt egy előtér is, ahol a bakancsokat lehetett hagyni, de semmi más. A szobában vegyesen aludtunk, fiúk, lányok együtt. Természetesen itt találtuk a férjem kollégáit is, akik már nagyjából elfoglalták az ágyakat, de azért maradt nekünk ötünknek is. Indián valahol az ajtó mellett szerzett magának egy ágyat.

Itt sem töltöttünk többet két-három napnál, bizonnyal csak egy hosszú hétvége volt, talán május elseje miatt. És ebből egy napot mentünk el túrázni.

Sanyi felesége novemberben szült, és azóta ez volt az első alkalom, hogy túrázni indult. Ez bizonnyal megmagyaráz majd valamit.

Szóval, lent a völgyben már ezerrel nyomult a tavasz, de ahogy egyre feljebb haladtunk egyre inkább még hófödte tájakra jutottunk. Még egy befagyott barlang bejárathoz is eljutottunk, ahova a fiúk bizony lemásztak, pedig erősen egy jéghasadéknak tűnt az egész. De hála az égnek, sikerült ki is jönniük belőle. 

Ahogy haladtunk tovább egyszer csak egy álomszép legelőre értünk ki. Nagyjából 1-2 cm hó fedte csak a tájat. És ebből a vékony hótakaróból millió számra dugta ki a fejecskéjét a krókusz. Döbbenetesen szép volt. Nem mertem sehova lépni, hogy ne tapossam le ezt a csodát. De valahogy mégis át kellett jutni a mezőn, így próbáltam oda lépni, ahol csak havat láttam. Persze, krókuszok ott is voltak, csak éppen a hó alatt. 

Nagyon szép fotók készültek itt, de sajnos, ahogy már mondtam diára. Így azokat nem tudom megmutatni.

Aztán persze mentünk tovább, fel egy csúcsra. Bocsánat, de nem tudom a nevét. Térképről próbáltam kiböngészni, talán a Nedeia csúcs volt. 

Mondtam már, hogy én remek túrázó vagyok, mert felfelé úgy érzem kiköpöm a tüdőm, és hogy képtelen vagyok felmenni. Lefelé meg félek.

Hozzám képest Sanyi és a felesége simán egy Reinhold Messner. Kivéve ekkor. Sanyi párja, ahogy írtam, novemberben szülte meg a kislányukat, és azóta nem járt sehol kirándulni. Így kivételesen nem volt olyan jó kondícióban, hogy gond nélkül vegye az akadályt, ami azért nem volt ám olyan rettenetes nagy kihívás, bőven 2000 m alatt volt a csúcs, ahova készültünk. Kivételesen hozzá képest én sokkal jobban bírtam a mászást. És hát mea culpa, bocsánat a gyarlóságomért, de bizony ez nekem még további erőt is adott, és életemben először, egyben utoljára, mi értünk fel elsőnek a csúcsra, és nem Sanyiék. 

Azt is a fiatal édesanya mentségére hozom fel, hogy ott fent a csúcs közelében már nagyon, nagyon erős szél fújt. Nem is lehetett szembe menni vele, mert akkor egyszerűen olyan nyomása volt, hogy nem kaptunk levegőt. Ő Sanyi szélárnyékában mászott, én meg Nicuében, és lehetőleg oldalazva haladtunk, hogy ne menjünk direkt szembe a széllel. De ők ketten körbe járták a csúcsot, hogy inkább majd a hátukba kapják a szelet, és akkor onnan tudnak felmászni.

És aztán egyszer csak ott álltunk fent a csúcson. A Nedeia csúcsa iszonyat magasságban, 1590 méter körül van. De mégis, az utolsó méterek már tényleg komoly kihívást jelentettek. És életemben először öntött el az az adrenalin, ami az igazi hegymászókat valószínűleg mindig elönti, amikor felérnek egy-egy csúcsra. Más magyarázat nem lehet az emberfeletti teljesítményt kívánó Himalája csúcsmászásokra. 

Csak álltam ott fent, néztem körbe a havasok völgyeit, gerinceit és csúcsait csodálva, és tombolt bennem az életöröm. Repülni is képes lettem volna.

Aztán el kellett indulnunk lefelé, hogy sötétedés előtt még a szállásra érjünk. És én, aki korábban mindig a lehető legrövidebb utat választottam, aki soha nem másztam fel mellékesen egy-egy kiemelkedő dombra, vagy szikla tömbre, aki még így is általában mindig leghátul kullogtam, repkedtem előre, felrohantam minden dombocskára, minden patak völgyet megmásztam, sasszézva haladtam a sima turista úton. Akkor ott arra is képes lettem volna, hogy elhordjam az egész hegyet. 

Olyan érzés volt, amit sajnos azóta sem sikerült megtapasztalnom, de az ott örökre a részemmé vált, örökre az emlékezetembe véstem.

És újra elérkeztünk a krókusz mezőre. Ám a májusi napocska csodát tett, és mire visszaértünk a vékony hórétegből egy egészen picurka sem maradt. Így még nagyobb kihívás volt átvágni a mezőn úgy, hogy a legkisebb kárt tegyük a virágokban.

Kellően elfáradva, de rendkívül boldogan érkeztünk meg a szállásra, ahol ott volt az egész barlangász társaság. Legalább húszan biztosan voltunk. Megvacsoráztunk, és mi gyorsan ágyba is bújtunk, mondván alaposan kifáradtunk, pihenjünk.

Igen ám, de a barlangászok nem voltak fáradtak. Ők a barlangot próbálták felderíteni, hogy tudnak majd leszállni, milyen felszerelés kell stb. Így ők remek hangulatban voltak. Hangosak voltak, sokat nevettek, idétlenkedtek, és valaki folyamatosan fújt egy pikulát, de játszani persze nem tudott rajta.

Elaludni lehetetlen volt. Így mi négyen fel is keltünk, kivéve Indiánt, aki dacosan a fejére húzta a hálózsákot, és továbbra is aludni készült. Talán végre sikerült is elaludnia, amikor is komoly "atrocitás" érte.

A barlangász srácok főnöke nem együtt jött velük, hanem csak ezen az estén érkezett. Egyszer csak az tűnt fel a fiúknak, hogy valaki őrült módon nyomja a dudát a sötét erdőben. Hangsúlyozom, valahol egy erdő közepén voltunk, ahova csak földút vezetett, és egy egyszerű faházban, ahol épp csak áram volt.

Kimentek megnézni, hogy mi történhet, és miért ez a nagy zaj.

Kiderült, hogy a főnök érkezett meg autóval. Megkérdeztük mi a fenének nyomta  a dudát? A válasza az volt, hogy azért, mert már alig van benzin a kocsiban, és azt akarta, hogy halljuk, hogy jön, ha idő közben el is akadna, mert elfogyott az üzemanyag, induljunk a keresésére. Mobil telefon még nem létezett, tehát nem tudott volna ránk csörögni.

Mindezen hangosan röhögve vonultunk vissza valamennyien a szobába, és telepedtünk le újra az asztaloknál, majd végül a főnök is belépett, és rögtön ott az ajtóban meglátott egy hálózsákban magasan álló lábfejet, amit megragadott, kicsit megtekergetett, megrázott és örömmel köszöntötte a láb tulajdonosát, hogy Hello!

Ez volt Indián. Ő feküdt az ajtónál, és ő aludt el nagyjából pont ekkorra.

Bevallom, mi könnyesre nevettük magunkat. Tudom, szemétség. De annyira nem próbált egyetlen percig sem a társaság része lenni, és olyan tüntetőleg tartotta magát távol mindenkitől, hogy azt kell mondjam, szinte meg is érdemelte.

Másnap egyébként "bosszút" állt rajtunk. Mert fogta a cuccát, és elrohant egyedül fel egy közeli csúcsra, és valamiért úgy rémlik, hogy nem is velünk jött haza, hanem utána még gyalog lement a legközelebbi helységbe, és onnan egyedül jutott vissza Budapestre.

Többen is próbáltuk erről lebeszélni, mi is, a barlangászok is, de nem hagyta magát. Nagyon megsértődött előző nap, vagy én nem is tudom miért viselkedett így.

De felnőtt ember volt, ez volt a döntése, hát legyen.

Másnap mi sem mentünk túrázni, hanem a fiúkkal mentünk az Iza barlanghoz. Különös nehézséget adott a barlangba való bejutásnak az, hogy rögtön egy vizes részen keresztül lehetett csak lejutni a barlangba, ami szintén víz alatt van. Ezért csak búvár felszereléssel volt ez kivitelezhető. Akkoriban a kinti barlangászoknak nem voltak ilyen felszereléseik, a magyar srácok ezért jártak ki nagyon sokat ehhez a barlanghoz, hogy segítsenek nekik a felderítésben, feltérképezésben, mert nekik megvolt hozzá a felszerelésük is.

Ilyen szép környéken voltunk.

A barlang bejárata nem volt túl messze a háztól, és szép lassan mindannyian oda sétáltunk. A barlangászok persze hozták magukkal a felszerelésüket is. 

Itt van a bejárat:

Hárman öltöztek be búvárruhába. Egy fiatal, vékony gyerek, egy tapasztalt barlangász és a főnök. Az elképzelés az volt, hogy a fiatal fiú és a tapasztalt barlangász együtt ereszkednek le a barlangba, és a főnök kintről biztosítja őket. Ketten el is tűntek lassan a vízben, a főnök meg állt csak a vízben, és egy kötél volt a kezében.

Mi többiek itt álltunk fent ezen a kis hídon.

Aki volt már fiatal férfiak társaságában, ahol maximálisan elengedik magukat, mert csak pasik vannak az el tudja képzelni, hogy milyen társalgás folyt itt is. Dőltünk a nevetéstől, a poénok csak úgy ömlöttek belőlük, na meg az idétlenség is. Természetesen a főnök is részt vett ebben a hülyéskedésben, mert azért igazából csak névleg volt ő a főnök, egyébként épp olyan barlangász volt, mint a többiek. Így ő állt előttünk a vízben, mi fent a hídon, és már szinte a lábunkat csapkodtuk a jó kedvtől. 

Aztán egyik pillanatról a másikra megmerevedett még a levegő is körülöttünk. Az addig még végtelen hülye srácok egyetlen másodperc alatt azonnal a főnök mellett teremtek, aki ekkor már 100%-s figyelemmel fordult a barlang bejárata felé. Fogalmunk nem volt mi történt, de az egyértelmű volt, hogy baj van. Valaki átvette a kötelet a főnök kezéből, aki már rohant is egy újabb oxigén palackért, hogy elinduljon a két lemerült barlangász után. A kötél egyébként afféle Ariadné fonala volt. Egyrészt visszavezette a barlangászokat a felszínre, másrészt azzal tudtak jelezni, hogy gond van, mint ahogy ez itt meg is történt.

Szerencsére mire mentőként a főnök is lemerült volna megjelent a két barlangász, kijutottak a barlangból. Annyi történt, hogy a fiatal fiú csutorája elromlott, nem kapott levegőt és ettől bizony pánikba esett. Márpedig ez egy vizes barlangban, ahol oxigén palackkal kell lemenni a barlangba különösen veszélyes lehet, ráadásul még nem is ismerték teljesen akkoriban a barlangot.

Hála az égnek, a tapasztalt barlangásznak sikerült megnyugtatni, és az ő csutoráját váltogatva tudtak visszajönni a felszínre.

Ez volt a második olyan alkalom, amikor azt tapasztalhattam meg a hegyek, illetve itt a barlangászok világában, hogy lehetnek bármilyen idétlenek, lehetnek piások, mert mi tagadás, tudnak inni is, tűnhetnek végtelenül felelőtlennek, akik magasról tesznek mindenre, és valahol királynak képzelik magukat, mégis olyan elképesztő felelősséggel vannak egymás iránt, amit soha sehol másutt nem tapasztaltam. Ez pedig engem teljesen lenyűgöz. Számomra ez a felelősségvállalás, ez az odafigyelés a létező legnagyobb dolgok egyike. Minden csodálatom az olyan embereké, akik így viselkednek egymással. 

Azt hiszem a hegyek látványán túl, a hegyek között átélhető kalandokon túl ez az a dolog ami elképesztően vonzóvá teszi a hegymászók és a barlangászok világát számomra. Ezért olvastam pl. nagyon sok ilyen témájú könyvet. Ezért várom mindig, hogy végre legyen egy film, ami róluk szól. De a filmek többsége krimibe ágyazott hegymászás, ami teljes abszurdum. Ami pedig még sem az, az általában nagyon gyenge úgy történetben, mint képi látványban. Még nekem is szemet szúrnak benne a hibák, amiket egy gyakorlott, tanult hegymászó sosem követne el. Persze, nyilván aki felmászik 8000 méter fölé, az közben nem akar még filmet is forgatni, mert örül, hogy él, hogy menni tud. Aki meg forgatna filmet, az meg nem képes úgy hegyet mászni, hogy ő is feljusson a csúcsra. De azért még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer valaki leforgat egy ízig-vérig valós hegymászó filmet.

Csak egy kis szösszenet erről a felelősségtudatról a könyvemből:

"Csaba bár látszólag Zsuzsával van elfoglalva, az ő haját borzolgatja, az ő nyakába lehel csókokat, az ő derekát szorítja, valójában teljes figyelme a mászó pároson van. Lesi minden mozdulatukat, minden rezdülésüket. Ha baj lenne, azonnal észrevenné. De szerencsére nincs gond. A két fiatal fiú hamar túljut az átmászáson, sőt már a kémény beszállásnál tartanak. Így Csaba el is indítja a következő párt. Úgy tűnik, ők is gyakorlott mászók, gond nélkül jutnak fel. A majd egy méter szélesen kihajló falon nem könnyű átfüggeszkedni, komoly fizikai erő szükségeltetik hozzá. De a páros nem akad el itt sem, és néhány perc elteltével már ők is fent állnak a peremen. Még át kell lendüljenek a kéményhez, de erre egy kicsit várniuk kell, mert az előző páros második tagja még csak most készül, hogy felmásszon.

Csaba lentről változatlanul figyel. Ha elakad valaki ad egy-egy tippet, merre kellene tovább lépniük, hol találhatnak jó kapaszkodót. Közben persze egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a lány az ölében van, és tovább becézgeti őt csókjaival. Zsuzsa csendben élvezi a kényeztetést. Többet most nem engedhet meg magának. Nincsenek egyedül, és ráadásul hamarosan ők következnek a falnál. Már csak egy fiú és egy lány van előttük. Ők is hamar a hófehér falon araszolnak. Néhány perc elteltével Csaba gyöngéden megcsókolja a lányt, és csak annyit szól: - Gyere, mi következünk! Te mész előre, én biztosítlak hátulról."