A második családom avagy az első szerelem története

Születésem idején az édesanyák csak hat hétig maradhattak otthon a babájukkal. Utána csak az tudott otthon maradni, akit a férje el tudott tartani. Nálunk ez nem így volt. Menthetetlenül bölcsibe kerültem volna, ha nem lakik a házban velünk szemben egy olyan baráti család, akiket anyukám már kora kamaszkora óta ismert, és ha ott az édesanya nincs éppen otthon. De mázlim volt, mert ő nem dolgozott akkoriban, hanem otthon volt a saját két gyereke mellett, és egyszer csak én is hozzájuk kerültem. Azért egyszer csak, mert előtte egy idős néni lett volna a "dajkám", de valamiért nem működött a dolog. A férje nem tudta elviselni a gyereksírást, én meg sírtam, így aztán folyton kézben voltam. Arra már nem emlékszem az elbeszélésekből sem, hogy ez anyunak vagy a néninek nem tetszett, de gyorsan véget ért a nénivel való együttlétem, és akkor kerültem ehhez a baráti családhoz. Egészen óvodás koromig hordott anyu hozzájuk. Ezer és még egy emlékem van erről az időszakról, mert én nagyon szerettem náluk lenni, hiszen ők is szerettek engem. Ráadásul kaptam arra az időszakra két nagytesót is. 

Anyukám reggel hatra járt dolgozni. Ez azt jelentette, hogy engem valamikor fél öt és öt között felöltöztetett, összecsomagolt és átvitt a szomszédba. Télen - érdekes, mert erre konkrétan emlékszem, a vizuális memóriámban felvillan a kép - párnák közé tett, hogy ne fázzak meg, és úgy vitt fel a "bölcsödémbe". Na igen, akkor még voltak mínuszok és nagy hó is.

Egyébként erre szoktam mondani, hogy születésemtől egészen iskoláig keltem ilyen hajnalban, mert aztán óvodába is így kellett kelni, csak oda már magával vitt anyu, mert a munkahelyén volt az ovi, és sokszor érzem úgy, hogy ezt a hat illetve hét évet, mivel év vesztes vagyok, soha nem fogom tudni bepótolni alvásban. 

A családdal való kapcsolatomról talán külső szemlélőnek az mond el a legtöbbet, hogy idegenek mindig azt hitték rokonok vagyunk, unokatestvérek a gyerekekkel. Pedig rokonság nincs köztünk, de a barátság azóta is tart. A család lányáról elmondhatom, hogy életem legrégebbi barátnője, hiszen ő születésemtől ismert. 

Újpesten éltünk, a Víztorony közvetlen szomszédságában. De tényleg, akkor még csak a Víztorony volt, aztán egy grund, és a ház, ahol laktunk. A Víztorony kertje tiltott terület volt, de nem a szülők miatt, hanem valamiért a torony őrzője zavart el minket onnan mindig. Pedig csuda izgalmas volt ott játszani. 

 

Egyszer azonban beengedett minket a toronyba az ott felügyelő ember, és lelkesen buzdított arra, hogy nyugodtan menjünk fel a lépcsőn. Emlékszem, hogy a lépcső a torony falán ment körbe körbe. El is indultunk, de aztán egyszer csak megijedtünk, mert a férfi nem jött, és attól féltünk ránk zárja az tornyot. Így aztán nagyon gyorsan lerohantunk, és még gyorsabban rohantunk ki az épületből. Sokáig féltünk aztán, és nem is mertünk a torony közelében menni. De ma az interneten találtam fényképet belülről. És tényleg olyan, mint amire emlékszem.

A grund azonban a miénk volt. Ott nem zavartunk senkit, és mi ezt ki is használtuk.

Sok mindent kaptam ettől a családtól. Például a család feje tanított meg járni. Máig emlékszem hogy ő állt a nagy kétajtós ruhásszekrényük előtt, illetve nem is állt, hanem leguggolt, kitárta a karjait és hívogatott: Ki szeret engem? - kérdezte. És én lassan, döcögősen elindultam felé. Ő pedig mindig hátrált egy kicsit, amíg a szekrény ezt engedte. A végén pedig boldog örömmel zuhantam a karjaiba. 

A lányuk tanított meg írni. Ő három évvel idősebb nálam, és így iskolába is előbb járt. Sokat játszottunk iskolást. És talán nem is sejti, de a toll is megvan, amivel írni tanultam tőle. Ez egyébként később okozott gondokat, mert a suliban nem lehetett töltött tollat használni, hanem csak mártogatóst. És azzal valami pocsékul ment az írás, de a szabály kérem az szabály volt.

A család édesanyja pedig ellátott minden olyan feladatot, amit egy édesanya elvégez a gyermeke körül. Ennem adott, öltöztetett, fürdetett ha kellett, játszott velem, elaltatott, mesélt és mindent, mindent, amit csak kellett. Nem mellesleg mondom, hogy imádtam a főztjét. 

Így történt, hogy én a mai napig is második anyukámként gondolok rá. Sajnos pár éve már ő is elhagyott minket örökre, mint ahogy a férje is jó pár évvel korábban. 

Az életem nagyon sokban kötődött-kötődik hozzájuk. Nem csak bölcsis koromban voltak ők az életem részei, hanem szinte egész életemben. Voltam velük nyaralni, vagy akár csak hétvégi pár napos kiruccanáson. Ott voltam velük, amikor a Balaton mellett egy hegytetőn vettek telket és fel kellett rá húzni valami lakható épületet. 

Láttam a boldog és a kevésbé boldog perceiket. Voltam esküvőn, temetésen. Hiszen sok-sok éve már, hogy egymásnak vagyunk.

Ám volt a családnak még egy tagja. Talán volt akinek feltűnt, hogy azt mondtam két testvért kaptam. Bizony, a barátnőmnek volt egy bátyja is. Ő legalább 6-7 évvel volt nálam idősebb. Nagyon helyes, csendes, aranyos fiú volt. Aki ráadásul szeretett velem játszani. És mi tagadás én is. Imádtam őt. Ő volt számomra az első, igazán nagy, és tényleg valós szerelem. Ha ő hívott játszani, mindent és mindenkit ott hagytam. Kisgyerekként voltam olyan bátor és mindenkivel közöltem, hogy ő az én nagy szerelmem és ő lesz a férjem. Emlékszem, hogy mindig kinevettek miatta a felnőttek, de engem ez sem zavart. A szerelmem iránta töretlen volt, és továbbra is állítottam, csakis ő lehet a férjem.

Amikor óvodába kerültem, nem csak az változott meg, hogy már nem voltam naponta együtt ezzel a családdal, hanem pár házzal odébb is költöztünk. Tényleg csak másfél sarok volt, de mégis. Ettől én még sokat jártam hozzájuk, és továbbra is imádtam a jövendőbelimet, de már nem játszottunk annyit együtt. 

És akkor beütött a világ vége. Egyik nap átmentem a barátnőmhöz, abban a szobában játszottunk, ahol a bátyja lakott. (Összesen két szoba volt a lakásban, illetve ez a szoba is konyha volt eredetileg, de szobát csináltak belőle, hogy a nagy fiú külön lakhasson.) Ültünk az ágyon, velünk szemben volt egy üveges vitrin. És a vitrin üvege mögött megláttam egy hosszú hajú lány fényképét. Korábban sosem láttam azt a képet ott, és a lány is ismeretlen volt számomra. Persze, megkérdeztem ki az? És amikor a barátnőm elmondta, hogy a bátyja barátnője bennem egy egész világ omlott össze. Nem is akartam elhinni. Pedig azért már akkor nem volt mindennapos téma, hogy ő az én vőlegényem. Ám mégis, ez a fotó arról tanúskodott, hogy megcsalt, elhagyott. Iszonyatosan fájt.

Pedig, ha most így visszagondolok rá, nem emlékszem arra, hogy ő igent mondott volna nekem. Természetesen csak, mint kisgyerekek játszottunk együtt. De nekem akkor is ő volt az első, a mindent elsöprő szerelem.

Sajnos az élete vakvágányra futott, és már nagyon régóta nincs is velünk. Édesanyja mondta egyszer fájó szívvel, hogy talán jobb élete lett volna, ha tényleg én leszek a felesége.

A második férfi az életemben, aki miatt ilyen fájó féltékenységet éreztem, az a nagybátyám volt. Nem volt nagyon nagy korkülönbség köztünk, talán olyan 15 év körül. És mit ad az ég, ő is nagyon szeretett velem játszani. Persze erre ritkán került sor, mert ő aktívan focizott, aztán már csajozott is, közben katona is lett. De ha találkozhattam vele, az mindig ünnepnap volt. 

Már kilenc, tíz éves lehettem, amikor mentünk egyszer a nagyiékhoz, ő még otthon élt velük, és egyszer csak haza ért, és nem egyedül jött. Hozott magával egy szőke bombázót is. Ráadásul úgy mutatta be nekünk, hogy a menyasszonya. 

Őrült féltékenység tört rám, és bizony gyűlöltem a szőke szépséget, aki elveszi tőlem a nagybátyámat. Sokáig haragudtam rá. De az esküvőjük az első igazi lagzi élményem maradt mind a mai napig. Csodaszép menyasszonnyal, és tánccal, vidámsággal. 

Sokára született meg az egyetlen gyermekük, akinek én lettem a keresztanyja. Gondolom ebből sejthető, hogy addigra már régen megbékéltem a helyzettel, és szívembe fogadtam az ifjú feleséget is. 

Szomorú, hogy ez a házasság sem ért szép véget, és a nagybátyám is korán eltávozott közülünk.

Remélem nem én voltam a rossz ómen nekik.

Később aztán jöttek a kamaszkori plátói szerelmek. Kezdetben popegyüttesek énekeseibe, vagy színészekbe habarodtam bele. De akár a téren játszó srácok közül is volt aki elrabolta a szívemet úgy, hogy ő még csak nem is tudott róla. Én meg képes voltam órákig bámulni az emeletről, hogy focizik.

Majd elérkezett az igazi kapcsolatok kora is. Nem voltam fiúzós lány, nem volt sok kalandom. És ami volt, azok sem voltak túl tartósak. Bár volt akire több évet is vártam, többször is próbálkoztunk, hátha lesz valami a kapcsolatunkból, de valamiért hol egyikünk, hol másikunk kihátrált a kapcsolatból.

Aztán jött a sorsfordító találkozás, amiről már írtam nektek, és azóta is tart. Megtaláltam a férjem

Az előbbiekből mindenki úgy gondolhatja, hogy én egy alapvetően féltékeny nő vagyok. Egyébként ez nekem is csak most tűnt fel. Pedig meg kell mondjam nem így van. Tény, ehhez kell, hogy olyan társat találjon az ember, akiben maximálisan megbízhat. És bár tudom, hogy ő is olvassa amiket itt összeirkálok, de mégis nyugodtan mondom, hogy én benne megtaláltam. Mindig megbíztam benne, minden téren. Mindig a támaszom volt, mindig biztonságban éreztem magam mellette. Sokan mondják, akik régen is ismertek, főleg kislány koromban, hogy de hiszen te egy csendes, visszahúzódó lány voltál. És tényleg. Kifejezetten azt mondanám magamról, hogy gyáva, félénk nyuszi voltam. Mellette teljesen megváltoztam.

Barátnőm volt az, aki az ismerkedésünk után azt mondta, hogy ő való mellém, mert ő bele fog vinni egy csomó olyan kalandba, amibe magamtól soha az életben nem vágnék bele. És ezekről olvashattatok. Nélküle tényleg soha, de soha nem mertem volna egyiket sem bevállalni. De kettesben valahogy olyan egyértelmű volt. 

És ez most már tart harminchatodik éve. Bár még nem vagyunk ennyi éve házasok. Biztosan volt nagy adag szerencse is abban, hogy mi összetalálkoztunk. De azt hiszem mindkettőnk részéről volt hatalmas adag tolerancia is, hogy el tudjuk fogadni olyannak a másikat amilyen. Ehhez pedig az kellett, hogy szeressük egymást.

Persze nem volt mindig móka és kacagás a mi életünk sem. Sok nehézséget csináltunk végig együtt, ami mindig megerősítette a kapcsolatunkat. De volt éppen olyan sok boldog és vidám pillanat is. 

Na de most már túl sokat tudtok a magánéletemről, így itt ezt be is fejeztem. Kívánok mindenkinek sok szép és boldog szerelmet, mert az érzés megér minden fájdalmat, és mélybe zuhanást, hiszen amikor repülünk tőle, az maga a csoda. Legyetek hát szerelmesek, és ne féljetek azoktól az érzésektől, amelyeket megélhettek általa! 

"Egyszer csak megszólal az éj mély hang: - Rendben. Legyen, ahogy akarod. Nekem már azt hiszem mindegy. Ma is odahalna egy részem, ha nemet mondanál, meg három nap múlva is úgy lesz. Szeretlek. Olyan mély szerelemmel, amilyet még sosem éreztem senki iránt. Azt akarom, hogy ezt is tudd, amikor döntesz, de ne ezért mondj igent! A saját érzelmeid motiváljanak! Ha igent mondasz, veled szeretném leélni az életemet! Ezért komolyan gondold meg, mit válaszolsz! A döntésed egy életre szóljon! – és ezzel belecsókol Zsuzsa nyakába." Veled vagy nélkülem 

És akkor a könyv ...

Amikor kitaláltam, hogy blogot írok, kifejezetten a megjelent könyvem miatt szántam rá magam. Gondoltam a bloggal felkeltem a figyelmet iránta, és majd sokan el akarják olvasni.

Aztán mi történt, mi nem, lassan gyermek és ifjú korom emlékei kerültek a posztokba. Én végül is élvezettel írom őket, mert nekem is sok szép emléket idéznek fel. És azért egyelőre úgy tűnik, nézettség is van, szóval másokat is szórakoztat.

Érdekes dolog ez a bloggolás, mert azért rendesen van benne kitárulkozás is. Van barátnőm, aki konkrétan azt mondta nekem, hogy "ezek szerint én eddig nem is ismertelek", pedig bizony már 40 éves a kapcsolatunk. Ezzel együtt persze azért nagyon igyekszem, hogy csak olyasmit írjak le, amit bármikor akár szóban is megosztok azzal, aki meghallgat.

Egyelőre még vannak előjegyzésben témáim, szóval még biztosan folytatni fogom, legfeljebb azért nem írok minden nap. Bármilyen meglepő, de én ezeket a posztokat nem 10 perc alatt dobom össze, és nincs minden nap 1-2 órám rá, vagy éppen hangulatom sem. Mert bizony már kaptam kritikát is, hogy egy-egy bejegyzést nagyon elkapkodtam, és hogy már nem mindig olyan tartalmasok, mint kezdetben. Elfogadom, és elhiszem, és azt kell mondjam ennek talán az volt az oka, hogy igyekeztem naponta írni és ezek szerint nem voltam mindig kellően "ihletett".

Így lehet kicsit ritkulni fognak a posztok, de jönnek továbbra is. ígérem.

Ma ismét öröm ért, mert egy Facebook oldal is megosztotta a könyvemet. Íme: Könyvmolyok szerint a világ

Nagy boldogság lenne, ha ennek az oldalnak a segítségével kikerülne a baráti körömön kívülre is a könyv. Remélem senkinek nem fog csalódást okozni.

Sokan kérdezték már, hogy de hogy, meg nem is tudtuk, és hogy hogy? Igen, nem tizenévesen, és nem is huszonévesen fogtam bele az írásba. Bár első alkalommal, naplószerűen még az első túrákról kezdtem írogatni. Talán pont a Királykői túra után. Piatra Craiului túra Azonban nem folytattam, és nem lett belőle akkor semmi, bár a férjem próbált rávenni, hogy írjam csak, mert jó. Szóval ez akkor abbamaradt.

Másrészt viszont egészen kicsi koromtól úgy alszom el, hogy mesélek magamnak, miután lefeküdtem. Ajánlom bárkinek, remekül altat! :) Egészen hosszú történeteket szoktam volt így kreálni. Kislány koromban mindig szerelmes voltam valakibe, Zoránba, aztán a Kóborba. :D Szép "szerelmek" voltak. Amikor már igazi pasi is került mellém, akkor is tudtam álmodozni róla, hogy hova megyünk, mit csinálunk, hogy lesz majd évek múlva. Mára már az ilyen meséimnek semmi köze hozzám, vagy a családomhoz, teljes mértékben kitalált személyek szerepelnek egy-egy történetben, és így volt ez sok évvel ezelőtt is, amikor kitaláltuk, hogy irodát nyitunk. Már akkor is biztosítással foglalkoztunk, csak akkor még egy biztosító ügynökeként. Szépen kibéreltünk egy irodát, gyönyörűen berendeztük, és aztán megnyitottunk és én vártam az ügyfeleket. Annyi eszünk mondjuk nem volt, hogy valami ünnepélyes megnyitót csináljunk, kihirdetve a környéknek, hogy itt vagyunk, vagy lehet csak pénzünk nem volt ilyesmire. De ez egy vidéki kisváros központjában, egy emeleten lévő iroda volt. Így senki, egyáltalán senki nem jött be az irodába, legfeljebb ha valaki az emeleti kínai boltot kereste, de oda nem rajtunk át vezetett az út. Mivel internetet akkor még oda nem tudtunk beköttetni én nagyon szenvedtem ott napi nyolc órát. Egyedül voltam, mert a férjem továbbra is kijárt a meglévő és új ügyfeleinkhez is. Én meg csak ültem, tettem-vettem, amit lehetett azt megcsináltam az adminisztrációs munkákból, ettem-ittam, lementem a bolt alatt megnyílt pékségbe, és tudtam, hogy kétszáz kilós leszek, ha továbbra is minden nap onnan veszem a reggelit, ebédet, tízórait, uzsonnát, hogy teljen az idő. Szeretek számítógépes játékokat játszani, ezért azzal is elment naponta valamennyi idő. De még mindig rengeteg maradt amiben nem volt mit csinálnom.

És akkor egy nap megnyitottam a word-t és elkezdtem írni. Az első sorokat ezerszer átfogalmaztam persze, mert valahogy sehogy sem tetszettek. De aztán átszakadt a gát, és csak írtam és írtam. Repültek az órák.

Az irodát hamar bezártuk, de az írás maradt. Éjszakákon át ültem a gép mellett és írtam.

Ám hogy milyen más állapotba kerültem ettől az egésztől, és hogy lett végül egy kézbe vehető, vagy éppen Kindle-re tölthető könyv az én írásomból, arról majd még mesélek. Most érjétek be ennyivel.

Viszont ha már, akkor mutatom, hogy a könyvet megvehetitek online - könyvesbolti terjesztésre sajnos nem futja, de az Underground Kiadó üzletében azért 1-1 példány szokott lenni, de figyelem, az üzlet csak délután van nyitva. Online rendelést is át lehet venni az üzletben, ha valaki úgy szereti jobban. Ja és telefonon is meg lehet rendelni a könyvet, ha esetleg idegenkedik valaki az online vásárlástól.

Online vásárlás

A kiadó telefonszáma, ahol rendelhető a könyv: +36 30 632 4806

Illetve mostanra már e-könyvként is megvásárolható: E-könyv

Már többen kértek tőlem folytatást. Sajnos mindig el kell keserítenem őket, hogy egyelőre nincs. De azért azt is meg szoktam súgni, és most nektek is elárulom, hogy van egy másik teljes történet a fejemben. Már csak le kell írni. Ami, ha majd tovább mesélek erről, akkor ti is meglátjátok, nem is olyan egyszerű. De azért raja vagyok  dolgon! 

Ízelítőnek azért ennyit kaptok belőle:

Menjünk ma úttörő táborba

Bizony, bizony, megint "történelmi" eseményekről mesélek ma.

A fonyódi gyermek üdültetési élményeimről már meséltem nektek. Iszonyat rossz emlékű az egész, mind a mai napig, pedig azóta több, mint fél évszázad is eltelt.

Volt "szerencsém" még egy gyermek üdültetéshez. Kezdetben még vártam is, mert arról volt szó, hogy a Balaton mellé visznek, de aztán kiderült, hogy Nagykőrösre. Bocsánat mindenkitől, aki szereti ezt a városkát, de én a mai napig nem tudom mit lehet ott csinálni egy gyermek táborban. Ezért mikor ez kiderült, bizony nem örültem, de már nem volt mit tenni. A nyaralás be volt fizetve, hát menni kellett.
A tábor valami nagy területen volt, volt udvar, meg hatalmas terem rengeteg tábori ággyal telezsúfolva. Személyes holmikat bárhova is kirakni esélytelen volt. Bőröndöstől ment az ágy alá.
Így utólag is visszagondolva, ezt tényleg élvezni kellett volna?
Nem voltam könnyen ismerkedős gyerek, sőt, de azért pár nap alatt itt mégis sikerült valakivel kicsit összebarátkozni. Sajnos sem a nevére, sem semmire nem emlékszem már, de oka van a dolognak.
Tudni kell rólam, hogy világ életemben rendkívül fehér volt a bőröm, és a nap azonnal leégetett, amitől akár kiütések is lettek a leégett területen. Természetesen készültem erre, és volt nálam krém, amivel anno kenegettük anyukámmal. Talán még emlékeznek néhányan erre a krémre.

Lehet mondani, hogy miből gondoltuk, hogy ez jó lesz, de más nem igen volt, és azért enyhítette mindig a leégést. Szóval ide is vittem ilyet magammal.

Érkezésünk után az üdülőbe, vagy inkább laktanyába, elég hamar elvittek minket a helyi strandra. Egész nap kint voltunk. Az ebédet is ott kaptuk. Próbáltam én árnyékba húzódni, de a medencék mindig a tűző napon vannak, és minek megyünk strandra, ha nem pancsolunk. Szó mi szó, késő délután, mire mentünk vissza a szállásra, már tűzpiros volt a hátam, és szépen kezdett felhólyagozódni a bőröm, bújtak ki a kiütések. Az ekkorra már társamul szegődött kislány mikor meglátta ezeket azonnal közölte, hogy biztosan valami fertőző betegségem van. Hiába mondtam, hogy ez a naptól van, hogy hiszen csak a hátamon van, sehol máshol, addig addig aggódott, míg szólt a felügyelő tanárnak, aki természetesen rögtön levitt az üdülő orvosi rendelőjébe. Nem voltam egyedül, már vártak ott páran. Az orvos megnézett, megmérte a lázamat is, ami volt vagy 37,2 miután szinte akkor jöttünk be az egész napos tűző napon tartózkodásból, ezért ő is úgy döntött, baj van. 

A többiek közül is szinte mindenkit ott tartottak, mondván skarlát gyanúsak vagyunk, és elhívták hozzánk még a helyi körzeti orvost is, hogy helyben hagyja a diagnózist. 

Jött az orvos, ránk nézett, és mentőt hívtak nekünk. Nem emlékszem hányan voltunk, de úgy 7-8-n talán, akiket beültettek egy mentőautóba, és elindultak velünk Budapestre a László Kórházba.

Bár nem szirénáztunk, de azért a mentős beletaposott a gázba, mi pedig dőltünk hátul jobbra-balra, egy egy élesebb kanyarnál megtörtént, hogy le is huppant valaki a mentő padlójára. Hogy őszinte legyek élveztük a helyzetet, ami igazán nem volt mindennapi, és mert senki, mondom senki nem volt közöttünk rosszul. Addig addig, hogy a végén unalmunkban énekelni kezdtünk. 

A mentősök is remekül szórakoztak rajtunk. Mivel az egész utat végig nevettük, hát ők is. Amikor pedig az éneklés is elkezdődött, akkor hátra szóltak, hogy van már egy-két dolog a hátuk mögött, de olyan mentőt még sosem vezettek, amiben egy egész kis kórus énekel.

Így érkeztünk meg késő estére a László kórházba, ahol a felvételünk után átültettek minket az ott használt mentőautóba, ami elvitte a társaságot az egyik kis pavilonba. 

Valami ilyesmibe kerültünk át.

Persze farkaséhesen érkeztünk, hiszen a vacsoráról mi már lemaradtunk az üdülőben, és a mentő sem állt meg sehol, hogy megetessenek minket. Egy kórházban este 10-kor vacsorát kapni akkor is elképzelhetetlen volt. Így a pavilonban dolgozó nővérkék a saját kajájukat osztották meg velünk, hogy valamit együnk.

Nagyjából 4-5 napot töltöttünk a kórházban. Senkinek nem volt semmi baja, ez kiderült a vérvizsgálatokból. Egyetlen egy kislány volt valóban beteg, de őt sem különítették el tőlünk, ezért valószínűleg nem volt fertőző baja, de már nem emlékszem.

A pavilonban két szoba volt, mindegyikben rácsos gyerekágyak. Megvan a kép? Akik ott voltunk mind 10 év fölött voltunk. Volt, aki alig-alig fért el hosszában egy ilyen ágyban. 

Az éjjeliszekrények tele voltak gumi állatkákkal. Kivétel nélkül mind megtanultak repülni, mert unalmunkban azzal dobáltuk egymást.

Végig rengeteget ettünk, amit csak úgy tudtak megoldani, hogy a nővérek saját pénzükön vették nekünk a kenyeret, és hozták hozzá a zsírt, a lekvárt, és azzal pótolták a szegényes kórházi kosztot.

Egy-egy vizit előtt szegény nővéreknek komoly harcot kellett velünk folytatni, hogy végre mindenki feküdjön vissza az ágyába, és próbálja meg nyugodtan végig feküdni azt a pár percet.

Így hát azt kell mondjam, ez a "nyaralásom" nagyságrendekkel jobban sikerült, mint az ezt megelőző, és lehet annál is jobb lett, mintha ott kell maradnom az üdülőben. Remekül szórakoztunk.

Csak szegény szüleimet sajnáltam. Ők ugyanis, végre kihasználva, hogy szalmák, és nincs mindig ott a gyerek, elmentek pár napra nyaralni. Majd arra értek haza, hogy a nagyszüleim jól leteremtették őket, hogy nem tudták sehogy utolérni őket, hogy szóljanak, már nem nyaralok, hanem kórházban vagyok. 

Ezek után talán nem meglepő, hogy amikor hetedik végén megkérdezte az osztályfőnököm, hogy ugye megyek az úttörő táborba, amit abban az évben szervezett az iskola, azonnal és határozottan vágtam rá, hogy NEM!

Ő azonban nem hagyta annyiban, megkérdezte miért? Mondtam, hogy nem akarok menni, nem szeretek gyereküdülőkbe menni.

Azt mondta ez nem kizáró ok.

Akkor kitaláltam, hogy mert nincs rá pénzünk. Mondjuk szerintem tényleg nem volt. Erre közölte, hogy ez sem kizáró ok, és elintézte nekem, hogy az Úttörő Szövetség fizesse a tábort.

Azért nyomult ennyire, mert én kitűnő tanuló voltam, rajvezető és úgy gondolta, hogy megérdemlem, hogy a nyáron táborba menjek.

Szóval hiába próbálkoztam megúszni, ő nem hagyta. Így az évzáró után mentem a megbeszélésre, ahol elmondták mit kell magunkkal vinni. Általános dolgokról nem mesélek, de természetesen kitalálták, hogy többféle úttörő egyenruhát is vinnünk kell, pl.  barna ingből kettőt is. Úttörő övet, meg sípot, meg tudom is én még miket.

Ezt sajnos nem úsztuk meg, bár azért messze nem vettünk meg mindent, de ilyen csodás barna ingem úgy emlékszem lett.

Nem vártam az egészet, sőt. Rossz emlékeim voltak, és még akkor is nagyon nehezen barátkoztam. 

Szerencsémre azért egy osztálytársnőm is jött, és ráadásul még egész jó viszonyban is voltunk vele.

Így hát eljött a nap, amikor vonatra ültünk és irány Miskolc. Bizony, a tábor egy város közepén volt, nem erdők alján. És nem sátorban laktunk, hanem egy fiú kollégiumban. Ráadásul még a felettünk lévő emeleten a koleszos srácok is ott laktak. Azért innentől már nem hangzik olyan rosszul, igaz? Mi 13-14 éves lányok voltunk, és hát nem mondhatnám, hogy zavart minket a jelenlétük.

Az ismerkedésünk úgy kezdődött velük, hogy az ablakból madzagon le-leengedtek nekünk ezt azt. Pár nap alatt ez teljesen bevett gyakorlat lett, hogy a madzag postán át kommunikáltunk velük, amikor is egyik délután bent volt a szobánkban egy felügyelő tanár, aki háttal ült az ablaknak, miközben fentről megérkezett egy körte. És a tanárnő csak beszélt-beszélt hozzánk, miközben a körte a háta mögött az ablakban lengett. 

Igen, kibírtuk röhögés nélkül. Na, persze csak egy ideig. Így hát lebuktunk a végén, de nem lett belőle botrány.

A tábort az iskolánk tanárai és az akkori igazgatónk szervezte, vezette, ők voltak a felügyelő tanáraink is. Minden napra volt programunk. Bejártuk a környező hegyeket, a Szeleta barlangot, a várost. Mind szórakoztató volt.

Biztosan emlékeztek még az ún. honvédelmi napra, vagy hogy hívták. Na ilyet is tartottak nekünk. Kicsit fáztunk tőle, mert ez a suliban sem volt igazán élmény, de ott egészen más volt. Ezt is valahol egy hegyoldalban szervezték, és végre valódi "vadonban" kellett kúszni-mászni, futni, keresni, célba dobni. Az, hogy a mi csoportunk meg is nyerte ezt az egészet, az már csak hab a tortán. Az igazi élményt az adta, hogy miután mi értünk be elsőnek a célba, letelepedtünk a fűbe megvárni a többieket, és körbe ültük az igazgatónkat, aki ének tanár volt. Belőle ez rögtön ki is tört, mert elkezdett minket énekeltetni, de nagyon jó volt. Addig addig, míg valamelyikünk bátortalanul megjegyezte, hogy szeretnénk megtanulni a Tizenhárom fodor van a szoknyámon című dalt.

Konkrét oka volt a dolognak. Szinte minden nap énekeltünk otthon is a szobában délutánonként, amikor is érkezett fentről egy levél, hogy ha már annyit énekelünk, akkor ugyan énekeljük már a Tizenhárom fodor van a szoknyámon-t. De mi nem tudtuk. Egészen eddig a pillanatig, mert a diri készségesen megtanította nekünk, és mi este rendkívül büszkén adtuk elő, miközben körbe-körbetáncoltuk a szoba közepén lévő asztalt.

Esténként mindig volt ügyeletes tanár, meg persze mi is mehettünk éjszakai ügyeletbe. Legalább is a legidősebbek, így én sajnos kimaradtam belőle. De szinte minden este beült hozzánk az egyik fiatal tanár, és fél éjszakákat beszélgettünk vele át. És ettől ugye olyan felnőttnek érzi magát az ember tizenhárom évesen.

Ebben a táborban festettem ki először a szemem. Tény, hogy utána sem sokszor, mert a sok lány szeme után kissé begyulladt az enyém a szemceruzától. 

Itt volt először tábortűzben részem, ugyanis a haza utazás előtt a kollégium udvarán tábortüzet is csináltak a tanáraink.

És megint az ének. Mert a tábortűz körül énekelni is kell. Ha azt mondom sóder-sóder a lábam alatt, akkor ugye mindenki tudja mi volt a legnépszerűbb. Miközben mindenki azt leste ki kihez megy oda puszilkodni. Ajaj, micsoda izgalmak voltak.

Elvittek minket strandra is, de csak egy napra. A miskolci strandon akkor - még 1971-t írunk - már volt egy csúszda az egyik medencébe. De ez csak olyan játszótéri csúszda volt, és persze nem folyt benne víz sem. Így történhetett, hogy mire eljöttünk, a vadonatúj fürdőruhám feneke kilyukadt. :)

Egy nap kimenőt is kaptunk. Elbarangoltunk a város központba, majd haza felé egy óriási felhőszakadásban volt részünk. Az, hogy ronggyá áztunk, csak egy dolog volt. De útközben volt egy vasúti aluljáró is, ahol konkrétan derékig ért a víz. A villamos természetesen nem tudott átmenni alatta. De gyalog is veszélyes lett volna. Itt ért utol minket az egyik fiú évfolyamtársunk, és ő segített, hogy felmásztunk a járda melletti magas párkányra és ott araszoltunk át az aluljárón.

Valahogy így nézett ki akkoriban a város, de legalább is a villamosok.

Gyorsan, nagyon gyorsan telt el a két tábor. Ellentétben az előző élményeimmel, ez a tábor életem egyik legjobban sikerült nyaralása lett. Visszagondolva, szinte semmi köze nem volt az úttörőséghez, semmi politikai színezete nem volt, viszont az egész arról szólt, hogy a tanáraink jócskán elengedték a gyeplőt, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy nekünk izgalmassá, élményekkel telivé varázsolják ezt a két hetet.

Ezért most is köszönetet mondok nekik! Nagyon sokat kaptam tőlük, az iskolában is, de ott a táborban még inkább.

Sajnos már nem emlékszem nevekre, így nem tudom őket név szerint említeni.

Viszont az akkori osztályfőnömet igen, Jutka néni mindenki Jutka nénije volt. A mai napig szeretjük, tiszteljük. Ha osztálytalálkozónk van, mindig meghívjuk őt is, pedig már közel lehet a nyolcvanhoz is. 

Így hát legalább neki meg tudom név szerint is köszönni, hogy rám erőltette ezt a tábort. Nagy élmény volt. Köszönöm!

És hogy miről jutott ez az egész pont ma az eszembe? Hát erről, a mai felhőszakadásról itthon.

És nem, nem egy patakot láttok, hanem az úton hömpölygő vizet.

Jó éjt mindenkinek!

Barlangok - Földünk ámulni való csodái

Ahogy már sokszor megírtam, klausztrofóbiás vagyok. Szerencsére ez nem jelentkezik, amikor kiépített barlangokba látogatok. Így sok szép élményben volt már részem.

Írtam már nektek a Csodavárról. Ebbe a barlangba elvittük a lányunkat is. Még egészen kicsi volt. Talán még a harmadik évét sem töltötte be, amikor ott jártunk vele.
Beszéltem már arról, hogy "hegymászó" életemben mindig nagyon sok segítséget jelentett a férjem. Ő volt az, aki mindig támogatott. Biztatott, hogy de ha kellett kezemet fogva segített is egy-egy nehezebb szakaszon, vagy ha én veszélyesnek éreztem valahol az átjutást, feljutást.
Igen ám, de amikor az embernek gyereke lesz, akkor ő kerül az első helyre. Innentől kezdve az ő biztonsága az, ami a legfontosabb, és a felnőtt társ, de akár saját maga is egy lépcsővel hátrébb kerül.
Így történt meg az, hogy egy másik helyről ereszkedtünk le a barlanghoz, és az én párom bizony a gyerekkel volt elfoglalva, nekem teljesen egyedül kellett lejutnom.
A tölcsérszerű képződményt, ahol lemásztunk úgy képzeljétek el, mint ha tükör sima, minden kapaszkodót nélkülöző, meredek terepen kellene lemászni.
Természetesen Sanyival, a feleségével és az ő kislányukkal jártunk ott. Az ő lányuk a miénknél két évvel idősebb és szinte születésétől járta a hegyeket a szüleivel minden hétvégén, így óriási előnnyel rendelkezett a mi lánykánkhoz képest. Így ők mentek elöl, a gyereket is segítve persze a lejutásban.
Aztán jöttünk mi. Nem tagadom, mikor megláttam ezt a kemény, csúszós, tényleg nagyon meredek és mély lejáratot, nekem minden bátorságom elillant, hogy ott képesek leszünk lejutni. Féltettem én magam is, de egyértelműen a lányunkért aggódtam a legjobban, hogy itt ha megcsúszik és megindul lefelé, annak tragédia lesz a vége.
Ezt a férjem sem akarta megkockáztatni, ezért nemes egyszerűséggel a nyakába ültette a gyereket, és immáron vele együtt indult el lefelé ezen a terepen. Ha azt mondom nem lettem sokkal nyugodtabb, akkor nem mondtam sokat.
Közben nekem is meg kellett indulnom, és ez volt az első alkalom, hogy ebben senki nem segített nekem. A magam erejéből, a saját izmaim, és ízületeim segítségére támaszkodhattam csak.
Nem tudom elmondani hogy voltam képes lejutni, de tény leértem, egyben. És igen, a gyermek és apja is leértek a barlang szájához, némi csúszkálás után, de végig talpon maradtak.

A barlangban már a lábán sétált kicsi életünk értelme, ügyesen lépkedve a fapallókon. Majd egyszer csak meglepetésszerűen valaki utána nyúlt, és hopp, felrántotta. Sanyi volt a valaki, és a lányunk alól éppen elfogyott a palló, amit ő nem vett észre, és ha Sanyi nem rántja fel, akkor simán belelép a palló alatt folyó patakba. Régen történt már ez, de bizony még a lánykánk is emlegeti, hogy erre emlékszik.

A barlangot ekkor is a szokásos útvonalon hagytuk el, és másztunk ki a gyerekekkel megint csak igen meredek útvonalon, a felső kilátóhoz. 

Sok-sok lépcső, és meredek turista út vezet fel idáig. Kicsi lány sokat mászott a saját lábán, de persze a végén itt is édesapja nyakába került és úgy ért fel a kilátóba. Ott megálltunk kicsit pihenni. Ő éppen csak ott tartott, hogy már kezdett mondatokban beszélni. Itt is mondani szeretett volna valamit, de szegényem képtelen volt kimondani a szavakat, annyira fáradt volt. 

Aztán végül kiértünk a Pádis fennsíkra, és éppen letértünk az erdei útról, amikor a füvön megcsúsztak és zsupsz elestek. Persze a férjem nagyon ügyesen csillapította a gyerek esését, és ő maga sem esett túl nagyot, de azért vicces volt, hogy megjárták a barlangot le és fel a nélkül, hogy elestek volna, majd fent, ahol már teljesen sík terep volt, ott zuhantak egyet.

Természetesen a fiunkat sem hagytuk ki a jóból, és vele a Scarisorai jégbarlangban jártunk. Az is nagy élmény volt, de erről meséltem már nektek itt:

Scarisorai jégbarlang túra

Bár van tudomásom arról, hogy Erdélyben más barlangok is látogathatóak egyszerű turisták számára is, én sajnos nem jártam csak ebben a kettőben.

Egyszer akartunk még eljutni a Vadu Crisului barlangba, de be volt zárva. Pedig elgyalogolni igen izgalmas volt odáig. Út közben ugyanis át kell menni egy vasúti alagúton is. Teljes sötétség, és bizony nem készültünk zseblámpával. Gyalogjáró hely nincs, a sínek között kell menni. És a vonatok jönnek-mennek. Szerencsére viszont vannak az alagútban oldalt kiugrási lehetőségek, ezekben lehet megbújni, amíg a vonat elmegy. 

Itt mindkét csemeténkkel próbáltunk átjutni. Izgalmas pillanatok voltak, oda és vissza is. Ráadásul feleslegesen. 

Azt azonban gondolom mindenki tudja, hogy csoda helyen élünk, hiszen Magyarország tele van barlangokkal, ráadásul sok közülük átlag turista által is látogatható. Még nagyobb csoda, hogy Budapesten, a fővárosban is van több ilyen barlang is.

Mi is jártunk a Pálvölgyi barlangban, ami izgalmas járatokkal van tele.

Természetesen jártunk a Szemlő-hegyi barlangban is. Ez a barlang talán kevésbé látványos, de azért ide is nagyon érdemes elmenni. 

Egy alkalommal az Aggteleki karszt területén nyaraltunk, és ott felkerestük a Baradla barlangot, a Vörös tói barlangot, és Jósvafőt. Egyik szebb, mint a másik. Ám az igazi hatalmas élmény a Baradlában ért, ahol a hangversenyteremben meghallgathattuk Vangelis 1492című művét. Ilyen katartikus élményben még szinte soha nem volt részem. Olyan fantasztikus akusztikája van a barlangnak, hogy az ember teljesen libabőrös lesz ettől a hangzástól. Itt egyébként rendszeresen tartanak koncerteket is. Jó lenne egyszer eljutni egyre.

Férjemmel kettesben jutottunk el a Tapolcai tavasbarlangba, ahol nagyon jót csónakáztunk. Igazi élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom.

Egy baranyai kirándulásunk alkalmával természetesen nem hagytuk ki az abaligeti barlangot sem.

Nem túl hosszú, de épp oly szép, mint a többi cseppkőbarlang.

Egy tátrai utunk során jártunk a dobsinai jégbarlangban is. Ide már az eljutás is igen kalandos volt. Egy baráti családdal mentünk, akiknek akkor éppen Trabantjuk volt, aminek köztudomásúlag nincs motorféke. Viszont a túra során ők eljutottak oda, hogy a rendes fék sem igazán működött. Innentől fogva a sok szerpentinen le és fel, bizony fellépett a zabszem effektus, de hála az égnek, mindenhova oda értünk teljesen probléma mentesen. Így a jégbarlangba is. Ahol bizony tényleg nem volt meleg, ám a látvány annál lenyűgözőbb volt.

Ha emlékeim nem csalnak, akkor már csak egy barlangi túráról tudok beszámolni. Illetve emlékszem, hogy jártunk egy barlangban Ausztriában is, sőt, még egy kedves baráti párral is összetalálkoztunk a bejáratnál, de bizony egyáltalán nem emlékszem hol volt ez, és hogy mi volt a neve a barlangnak. Így erről nem tudok beszámolni.

De a cseh barlangra emlékszem. Prágába kirándultunk egy pünkösdi hétvégén, és visszafelé kanyarodtunk el a Punkva barlang felé. Különlegességét az adja, hogy kis motoros hajókon is lehet benne utazni. Nagyon szép, érdemes megnézni ezt is.

A barlangok földünk csodái közé tartoznak szerintem. Szerencsére nagyon sok látogatható, és még nagyobb szerencse, hogy igen sok a közelünkben van. Rossz időben különösen remek program, hiszen ide nem jut le az eső, a szél, vagy a hideg. Állandó hőmérsékletük miatt és a tiszta levegő miatt is légzőszervi bántalmakban szenvedőknek különösen csak ajánlani tudom hétvégi, vagy akár egy teljes nyaralási programnak is. Nekünk sok és csodás élményt adott.

És akkor amiért az egész barlang dolog eszembe jutott. Ma futottam bele egy oldalba. A világ legnagyobb folyami barlangjából, Ázsiából láthatunk képeket erről az elképesztő csodáról. 

A képet csak ízelítőnek mutatom. Nézzétek meg ezt az oldalt. Tham Khoun még akkor is, ha én sem szeretem a mindenegybenoldal blogot. Jó szórakozást, és menjetek barlangokat nézni!

Budapesten még 1984-ben is fedeztek fel újabb barlangot, a József hegyi barlangot, amely szigorúan védett azóta is, és csak hivatásos barlangászok járhatják. Bár fájhat a szívünk, hogy nem láthatjuk az ottani csodákat, de látva a többi barlangban az emberek viselkedését, amikor minden esetben többször is felhívják a figyelmüket arra, hogy ne érjenek hozzá a cseppkövekhez, de főleg ne törjék le azokat, és még soha nem jártam úgy egyikben sem, hogy ne láttam volna több embert is, amint simogatja a képződményeket, szóval ezek alapján talán jobb is, ha nem teszik látogathatóvá.

Természetesen nagyon sok barlangász csoportot is találhat, aki nem csak a turista utakon szeretne ezekben a csodákban gyönyörködni. És aki még tovább lépne, az a kellő gyakorlat után csatlakozhat a barlangi mentőkhöz is, akiket olykor még külföldre is riasztanak. 

Legközelebb már a föld felszíne fölött kirándulunk, de ma még élvezzétek ezeket a csodákat.

Ilyen soha többet ne történhessen - még mindig Lengyelországban maradva

A mai bejegyzésem nem lesz vidám, de néha ilyen is kell. Maradunk még Lengyelországban, de mesélni máshonnan kezdek.

Talán gimis korunkban tanultunk először a Holokausztról. Persze, akkor még nem így hívták, és túl sok időt nem is szenteltek rá. Filmeket a háborúról számos szovjet kiadásban láthattunk, és esetleg még más baráti országok alkotásait. De azok nem a koncentrációs táborokról meséltek.
Kamaszok voltunk. Szégyellem, de bizony voltak olyan dolgok, amikkel még viccelődtünk is. Pedig volt osztálytársunk, aki elmondta, hogy az édesanyja csuklóján van egy tetovált szám.
Igazán arról, hogy mi történt könyvekből olvastam. Sok könyvet elolvastam erről akkoriban. Ez már adott némi képet arról, hogy mi zajlott a táborokban. De képi valójában nem láttam, nem láttuk.

A már említett lengyelországi kirándulásunk során Krakkó volt a központ, ott volt szállásunk, és onnan mentünk el Wieliczka-ba, ahol a faragott só csodájában volt részünk. És Krakkóból mentünk el Auswitz-ba is. Ne keressétek így a térképen. Lengyelül Oswiecim a városka neve. Szóval egyik nap oda vezetett az utunk. Szerencsénk volt, mert épp egy magyar csoport készült bemenni, így hozzájuk csapódtunk és magyar idegenvezetésben lehetett részünk.
1977-t írtunk ekkor. Azóta a tábort felújították, de nekem a korábbi kiállításról vannak emlékeim.

Ahogy haladtunk a táborban úgy halkult el egyre jobban a csoport. Ahogy megnézhettük az "emlékeket" úgy éledtek fel a könyvekben olvasott történetek. Láthattuk a krematóriumot, a csilléket, a "zuhany" helyiségeket. Igen, ezek is megrázóak. De az összegyűjtött emberi maradványok, a nagy üvegfalak mögött felhalmozott rengeteg emberi haj, az értéktárgyak, a ruhák, a cipők, a műlábak, szemüvegek, ezek valami olyan döbbenetet jelentettek nekem, és azt hiszem mindannyiunknak, akik ott jártunk, hogy már szinte a lélegzetünk is elakadt. Amikor ezeket láttuk, az már igazán emberekhez volt köthető. Hiszen emberek haja volt, emberek ruhája volt. És mindezt olyan mennyiségben láttuk egybe halmozva, ami egyértelművé tette, hogy itt nem egy-két emberről, hanem sok - sok százezer emberről volt szó. És amit mi láttunk az csak az, ami ott maradt.
A lelkünkre a végső csapást az mérte, amikor játékokat, babákat, baba ruhákat, és bébi cipőket láttunk az üveg mögött. Kis csecsemők és apró ártatlan gyerekektől megmaradt holmik. Akik még alig jöttek a világra, és egy bomlott elme miatt már távozniuk is kellett. És ráadásul milyen körülmények között. Mit vétetettek ők a világnak, hogy így kellett bevégezniük? Mi volt a "bűnük"?
Itt már azt hiszem mind sírtunk. Már régen nem szólalt meg senki, csak az idegenvezető mesélt:
- a tábor három nagyobb táborból állt
- nagyjából 1.100.000 ember halt meg csak ebben a táborban, ez a koncentrációs táborokban kivégzett emberek kb. 1/6-a.
- az ide hurcolt emberek többsége zsidó volt, de voltak közöttük cigányok, szovjet hadifoglyok, és más nemzetiségű emberek is sok-sok tízezren
- a táborba bekerült emberek kivégzések, orvosi kísérletek, éhhalál, és betegségek miatt haltak meg
- a II. táborban épült meg az első gázkamra. Egyszerre akár 600-800 embert is ki tudtak végezni ezekben. Futószalagon érkezett a halál.
- itt "működött" Josef Mengele.
Miután elhagytuk a tábort, még nagyon sokáig nem tudtunk megszólalni. Az "élmény" sokkoló volt. Mikor végre megjött a hangunk, csak annyit tudtunk mondani, hogy ezt MINDENKINEK látnia kell. Mindenkinek, hogy soha többé ne fordulhasson elő!!!

Bevallom, nem vittem el a gyerekeimet a táborba. Talán az is visszatartott, hogy féltem újra látni. Az ember már másképp gondol ezekre, akkor amikor saját gyermeki vannak. Tudom, hogy ők tudják, ez nem fordulhat elő soha többé. De mégis azt kell mondjam, szülők, vigyétek el a gyerekeitek, és nézzétek meg magatok is! Akár Auswitzot, akár bármelyik más, múzeummá átalakított koncentrációs tábort. Szolgáljon örök tanulságul, hogy EZ SOHA TÖBBÉ NEM TÖRTÉNHET MEG!!!

Nem akarok képekkel sokkolni. Egyetlen képet mutatok csak. Az interneten számos fotót találhat bárki. De ezt ott, a helyszínen kell látni, és tanulni belőle.

Ezen a képen egyetlen EGY nap áldozatainak holmiját láthatják.

Soha nem felejthetjük el azt, ami történt, és azokat akik áldozatul estek.

Nyugodjanak békében! 

Sajtgyár üzemmód beindult

Kedves Olvasóim! Ahogy ígértem beszámolok a sajt gyártás körüli eseményekről.

Miután megvettem a szükséges dolgokat, tehát ételhőmérőt, sajtkendőt és természetesen az oltó anyagot, szükség volt még az alapanyagra, a tejre is.

Így hát, előkészítettem a tejes üvegeimet, hogy elzarándokoljak a helyi termelői boltba, friss tejért.

Sajnos, csak 3 üvegem van, és nekem 5 liter tej kellett, így egy műanyag palack is felhasználásra került. De fogok venni még üveget, mert nem szeretem a műanyag palackban újra "csomagolt" dolgokat. 

És akkor itt az alapanyag, nyers, friss tehéntej:

A tejet feltettem melegedni, és hátha nem tudjátok az hogy néz ki, én bizony lefotóztam azt is:

Majd az előírt hőmérsékletnél beoltottam. Döbbenet miket tudok csinálni, nem?

Ahogy telt az idő, félelmeim ellenére, egyszer csak kezdett látszani a tejen, hogy történik valami. Itt már pihen a beoltott tej.

Majd jött a következő lépés, amitől bevallom a legjobban féltem. A beoltástól megalvadt tejet össze kell törni, legalább is a recept szerint, és le kell róla szedni, szűrni, önteni a savót. Nincs még minden úgy kialakítva, hogy ezekre alkalmas legyen, ezért magad uram, ha szolgád nincs, éltem azzal a lehetőséggel, ami van, és egy nagy tepsibe a sajt kendőre szedtem rá a megalvadt tejet. Valami ilyet láttam a videókon is.

Erről folyamatosan lehet leönteni a közben kiváló savót, és egyben lehetőség volt arra is, hogy összegyurmoljam, összetörjem ezt a valamit. Bármily meglepő, de ez volt a legjobb rész. Csuda finom a langyos alapanyagban kézzel összetörni ezt a megalvadt tejet.

Innen szedtem át:

Miután az összes alapanyag a kendőre került, azt összetekertem, és ahogy a videókon is láttam még préseltem ki belőle a többi nedvességet, savót is. Majd a végén lekerült a pincébe, ahol 12 órán át csöpögtetve volt. Így ni:

Akitől a felszerelést vásároltam, Panni, azt mondta, hogy nem jó neki a pince, mert ott túl hideg van a sajtnak. Ez nekem fontos információ a jövőre nézve, de pillanatnyilag ez a lehetőségem volt, és nem mellesleg a pincénk sokszor melegebb, mint a lakás. Szóval nincs igazi pince hideg ott sajnos.

A 12 óra nekem hajnali fél ötkor telt le, ezért előkészítettem a sós fürdőt, és ide írtam a férjemnek, hogy mikor felkelt, de legkorábban öt órakor, tegye be a sajtocskát a fazékba, a sós vízbe. Ő nagyon korán kel, szóval tudtam, hogy rendben lesz a dolog.

20%-s só oldatba került, és újabb 12 órát kellett ebben áznia a receptem szerint. Már ekkor látszott, hogy ez a sajt bizony keményebb, mint amit én csinálni akartam, de hát ez van. 

Eltelt az újabb 12 óra, és a Londonban élő lányom nagy örömére élő adásban közvetítettem neki a sajt felvágását. Tudom, ez nagy gonoszság, mert ő tényleg tudna élni sajton, és mindig féltettük, nehogy egyszer eljusson Hollandiába egy sajt piacra, mert akkor soha többet nem találjuk meg. De ugye nem haragszol?

Így nézett ki a kis bucim, miután kivettem a sós vízből. És így, miután fel is vágtam.

Szerintem elsőre nem néz ki rosszul. Apró hiba volt, hogy amit levágtam és megkóstoltam, rettentő sós volt. Ezért azonnal betettem sima vízbe, hogy ázzon kicsit, felhígítva a sót. De lehet elég lett volna lemosni tiszta vízzel.

Vacsorára már fogyasztottunk is belőle. És kicsi lányom, ne hari, de pont olyan, amilyennek te szereted, amikor csikorog az ember foga alatt. Azért én szeretlek! :)

Szóval azt kell mondjam, finom lett. Az áztatás után a só pont jó rajta. És bár messze nem olyan lágy, mint amilyenre akartam, de így is nagyon jó.

A majdnem 5 liter tejből, mert ugye mióta remek találmányként csak 1,75 liter lónyál kerül egy palackba, azóta nincs 2 literes üdítős műanyag palack, szóval ennyi tejből kereken 0,5 kg-s lett a sajtocskám. 

Maradt viszont egy jó nagy adag savó, volt vagy 4 liter. Ezzel tovább dolgoztam, és miután kellően felhevítettem citromsav került bele, és hipp-hopp ricotta is került belőle. Az sem sok, talán ha 30-40 dkg, de egy kis palacsintába elég lesz.

Ám még mindig maradt legalább 3 liter tejsavó. Megkérdeztem Pannit mit kezdjek vele?

Azt felelte nagyon sok mindenre használhatom:

- remek permetszer pl. gombásodó paradicsom palántákra

- ő csak ezzel mossa az arcát már régóta, és nem vízzel, tehát kozmetikumként is használható - ezt a tej boltban is mondták egyébként

- lehet használni palacsintába tej helyett, de bármilyen kenyér készítésbe, vagy tészták készítésénél

- kiváló savanyító szer olyan ételekbe, amelyeket savanyúan készítünk - pl. krumplileves, tárkonyos leves, és mi pl. csorbát szoktunk főzni, abba is ki fogom próbálni

- gyomorsav ellen is tökéletes.

Így hát szépen leszűrtem a megmaradt savót, és a tanácsok szerint egy üveggel beraktam a fagyasztóba, majd későbbi használatra, mert sajnos azért gyorsan romlik. Egy másik palackkal pedig a hűtőbe került, abból holnap palacsinta lesz, és mosakodó a pofimnak.

Egyébként persze ismét megnéztem, mit mond a tejsavóról a barátom, gugli. És számomra teljesen meglepő módon azt írta, hogy több fehérje van benne, mint pl. a tojásban. Szóval nem a lefolyóba való semmiképpen. 

Viszont zavar, hogy a sajt állaga nem olyan lett, amilyennek szántam. Gondoltam keresek a közösségi oldalon valami sajtos csoportot, és majd jól megkérdezem miért, bár úgy gondoltam lehet kevesebb oltó anyag kell bele. Meglepetésemre egy kedves, helybéli ismerősöm is tagja a csoportnak, akihez azonnal voltak kérdéseim. Azt felelte, szerinte jobb, ha ezt nem a messengeren át beszéljük meg, menjek inkább át hozzá, és akkor megbeszéljük.

Na, képzeljétek, épp csak elkezdtem a sajt termelést, máris kapok képzést. Akartam mondani, hogy tovább képzést, de rájöttem, hogy ez még csak alapképzés lesz. Viszont nagyon örülök neki! Már alig várom a találkozót, és Ildikó készülj, szerintem ezer kérdésem lesz! De tényleg nagyon köszönöm már előre is!

Sajtra fel! Mondtam én, lesz ebből még valami! Egyre jobban izgat az egész! Na majd mesélek még, de most szép hétvégét mindenkinek!

A fiúk a bányában dolgoznak ....

Sziasztok!

Jelentem a telemia sajtnak való csöpög a pincében. Holnap délutánra várható, hogy készen lesz.
És lett egy kb. fél kilónyi ricottám is. Abból azt hiszem palacsinta töltelék lesz.
Majd mesélek, ha már kész az első sajt, meg fotóztam is.

Viszont mivel ehhez is kell só, mert hogy sós vízben fog még ázni, így jutott eszembe, hogy meséljek nektek a sóbányákról.
Sokat gondolkodtam melyikkel kezdjem, és remélem nem fog rám haragudni senki erdélyi rokonom, ismerősöm, barátom, de a számomra legszebbet hagyom utoljára.

Tehát nyilván sokan tudják, hogy Erdély területén igen nagy sómező van. A bányák közül látogatható Parajd és Torda.

Menjünk először a tordai bányába.
Nekem az első látogatásom hatalmas élmény volt. Akkor még nem volt mindenféle modern dolog telepítve oda, így pl. egy igen hosszú folyosón kellett végig gyalogolni, mire egyáltalán elértünk a lépcsőhöz, amin le lehetett jutni a hatalmas terem aljára.
A folyosó érdekességét az adja, hogy természetesen az is a sóba van vájva. Így egyrészt végig látni rajta a különféle sórétegeket, másrészt bocsi, de kipróbáltam, ujjamat megnyalva ellenőriztem a dolgot, és hát tényleg nagyon sós volt.

Vannak már itt is oldal járatok, ahol bányaművelési kiállítás van. Persze, nem egy múzeumnyi, de azért érdekes dolgokat lehet látni.

Miután ezeket az érdekességeket az ember végig nézte, régen - majd kiderül ezt miért hangsúlyozom ennyire - eljut a lépcsőházba. 90 m mélyre kell leereszkedni. 

A lépcsőház fából épült. a lépcsőfokokkal együtt. És ami nagyon érdekes benne, hogy ahogy megy lefelé az ember, lassan jön visszafelé a régmúltból. Minden második fordulóban fel van vésve a falra az évszám, hogy mikor jártak ott a bányászok. Értelemszerűen fent vagyunk legrégebben, hiszen ott kezdték el a bányász munkát. Aztán ahogy teltek az évek, jutottunk el egyre mélyebbre és mélyebbre. Míg nem kialakult a mai óriási terem. Ez a látogatható terem a Terézia bánya. Ennek a bányának a közepén található egy tó is, amely 4-8 m mélységű, és 70 m átmérőjű. A bánya északi falán egy „sózuhatag” található, amely a római galériákból beszivárgott sós oldatból lecsapódott só lerakodásából keletkezett. A makulátlan tisztaságú fehér szín és a csiszolatlan sófalak színe közötti kontraszt magára vonja a figyelmet. 

Akkoriban még lent csak padok voltak, asztalok. A terem felső részein volt fából épült galéria, de azt akkor nem lehetett látogatni még. 

Viszont a tó mellett, hátul egy kis lépcsőn lehetett feljutni a kápolnába. Kedves, de egyszerűen faragott sóból, és fából, képekből kialakított kis hely. 

Aztán történt valami, és úgy döntöttek, hogy a tordai sóbányából igazi turisztikai látványosságot csinálnak. Valamilyen szinten sikerült is. Mára sokkal több látogatója van, mint mondjuk akár 15 éve volt. Épült egy szép bejárat, mellette sós vizes strand is. 

Bejutni ma is a só folyosón át lehet, ám már nem kell feltétlenül lépcsőn lemenni és főleg felmenni. Ez utóbbi igen csak tüdőt próbáló, bár közben rendesen inhalálja az ember a tiszta, egészséges sós levegőt. Modern lift épült a lépcsőház mellé. Csak úgy mondom, hogy nem képes megbirkózni a látogatók létszámával. Így mi legutóbb is gyalog mentünk le, míg el nem szédültünk a sok lépcsőfordulótól, és felfelé pedig igénybe vettük a sóterápiás mozgás gyakorlatokat újra.

Ám, ami lent várja az embert, az bevallom számomra nagyon nem tetsző. Tele rakták valamilyen fénycsöves világítással az egész termet, játszótereket, óriás kereket telepítettek lent. 

A tó mára csónakázó tóvá változott, de méretei okán korlátozott csónakszám lehet rajta, így aki ott szeretne evezni, jócskán várhat erre a szórakozásra.

Igen, megint azt kell mondjam, hogy nekem sokkal megrázóbb, sokkal kedvesebb volt a régi bánya. De nyilván van, aki meg a mai képét szereti. Íme:

És a lift, ami mellett látható a tömeg aki arra vár, hogy feljusson vele a felszínre. 

Így ért véget egy korszak, és kezdődött egy új a tordai sóbánya turisztikai életében.

Menjünk tovább, és nézzük meg a parajdi sóbányát. Rögtön el kell mondjam, jó sok évvel ezelőtti az emlékem, mert soha többet nem akartam oda lemenni.

A bányába itt is hosszú út vezet befelé. Ezt az utat azonban nem gyalog, hanem autóbuszokkal teszik meg a turisták, hiszen 1250 m hosszú utat kellene legyalogolni.

A buszok szinte súrolják a falakat, ahogy járnak oda és vissza. Ahogy korábban már volt róla szó, klausztrofóbiás vagyok. Képzeljetek el, ahogy bent ülök egy zsúfolt buszban, körülöttem szorosan záródó falak, sötétség, és közvetlenül felettem egyre magasabb föld és sóréteg, hiszen 120 m mélyre ereszkedünk le. 

Nem tagadom, sikítozni tudtam volna, hogy engedjenek ki, de azonnal és lássam újra a fejem felett a kék eget, és ne nyomja a hátam 120 m vastagságú földréteg. 

De egyszer csak leértünk, és végre kiszabadultam legalább a buszból és beértünk a bánya látogatható részébe. 

Akkoriban megint csak azt kell mondjam, hogy volt ugyan lent játszótér a gyerekeknek, de csak a régi játszótéri vas mászókák, hinták. Volt egy rész a hatalmas teremben, ami templomnak lett berendezve. Volt uzsonnázó hely asztalokkal, székekkel. De igazából olyan nagyon látványos szépség nem volt. 

A kijövetel számomra ismét felért egy jóféle traumával, mert nem elég, hogy várt rám megint ez a buszozás a zárt és szűk folyosón, hogy ott dőlt a buszba a kipufogófüst, hiszen abban a zárt alagútban nem tud sehova elillanni, de egy váró helyiségbe tereltek be minket, ahol egyre többen lettünk, egyre zsúfoltabban álltunk, a végén, mint a heringek, mire megérkezett fentről egy busz, és végre felszállhattunk rá.

Ezért bocsánat mindenkitől, aki rajong a parajdi bányáért, én nem lettem a szerelmese.

Viszont azért az internetről én is látom, hogy azóta sok minden változott ott is, és mára szépen kiépült a lenti tér. Szerintem, legalább is a fotók alapján mindenképpen érdekesebb, talán kevésbé "metálos" a megjelenése az ottani berendezéseknek, mint a tordai bányában.

Aki arra jár, ne hagyatkozzon az én kellemetlen emlékeimre, feltétlenül látogassa meg ezt a sóbányát is.

Egyúttal menjen el a parajdi strandra is, ahol sós vízzel vannak a medencék feltöltve és az elmúlt években újították fel.

Ezentúl számos termékkel is találkozhatunk, ami a parajdi bánya sójából készült, és igen egészséges a használatuk. 

Természetesen, különösen a légúti megbetegedésekkel küzdőknek, még inkább a kisgyermekeknek valóban nagyon hasznos a lent tartózkodás, sőt, még kúrákat is igénybe lehet venni szerintem bármelyik bányában.

Parajdi sóbánya weboldala

Jártam ezen kívül Ausztriában is sóbányában. Halleinben. Itt igazán látványos dolgokat nem láttunk, mégis egy csomó élményünk volt.

Először is egy ilyen kis "vasút" viszi be az embereket a bányába.

Nem, nem véletlen, hogy mindenki fehérben van, ugyanis adnak egy ilyen védőruhát mindenkinek. Roppant jópofa, ahogy beöltözik ebbe mindenki, és ettől valamiért vadidegenek emberekkel is közelebb érzi magát az ember. És az érintés, ahogy egymás mögött ülnek és belekapaszkodnak esetleg megint csak egy idegen ember derekába, megint csak nagyon kellemes dolog.

És hát az üzlet az üzlet, így erről az útról azonnal készülnek a képek, amiket amikor kijön az ember, máris meg lehet vásárolni igen szép pénzekért. De ki ne venné meg, amikor ott vigyorog rajta ő is, és a csemetéje is.

Lent a bányában sokat meséltek, hogy hol, hogyan bányásztak, de mivel nem tudok németül, ebből nem sokat értettem. Viszont érdekesség, hogy egyszer csak a föld alatt átér az ember Németországba.

Ám ami még ennél is sokkal, de sokkal izgalmasabb, hogy valahogy itt is el kell jutni egyre mélyebbre. A szintek közötti közlekedést csúszdákkal oldották meg, legalább is lefelé. Ezek igen hosszú csúszdák, fából. Természetesen van mellette lépcső is, de a kaland kedvéért le kell csúszni rajta. 

Na, hogy tetszik? 

Ugye nem lepődik meg senki, ha azt mondom, mire leér az ember lángol a feneke, ami a durva lejtő mellett további sikítozásra hajlamosít, miközben aki már lent van és várja a többieket remekül szórakozik az újabb és újabb emberek érkezésén.

Nem tudom ma is le mernék-e csúszni, de akkor nagy élmény volt.

A végső élmény még annyi volt, hogy bár sokat mentünk lefelé, de valamiért mégis egy hegy tetején jöttünk ki a bányából, és egy zárt kis kabinban ereszkedtünk le drótkötél pályán a hegyről. 

Izgalmas kirándulás volt ez is.

A végére hagytam a kedvencemet, ahol sajnos csak egyszer jártam, de nagyon szeretnék még eljutni egyszer oda.

Emlékeztek még, amikor Lengyelországban jártam anno Sanyival és a barátnőmmel? Nos, amikor már Sanyi ott hagyott minket, és ment tovább a még akkori NDK-ba, mi visszamentünk Krakkóba, és onnan az egyik utunk Wieliczka-ba vezetett. Vonattal mentünk oda, és nem tudom miért, de egy megállóval előbb sikerült leszállnunk róla. Így aztán kénytelenek voltunk pár km-t gyalog elsétálni, ami önmagában nem lett volna baj. Azonban egyik percről a másikra akkora eső zúdult a nyakunkban, hogy konkrétan még a bugyinkból is csavarni lehetett a vizet, pedig farmer nadrág volt mindkettőnkön. Ronggyá áztunk semmi perc alatt.

Mikor beléptünk aztán a bányába, kicsit meg is ijedtem, mert azért ott jóval hűvösebb volt, mint kint, de ugye a sós levegő, és az állandó hőmérséklet csodákra képes, így mire pár óra elteltével kijöttünk, csontszárazak voltunk, és természetesen meg sem fáztunk.

A bánya látogatás úgy kezdődik, hogy le kell ballagni 380 foknyi lépcsőn, ami csak az első szintre visz. Ez egy falépcső, ami az állandó párától és sótól bizony igen csak csúszós. Gyorsan kiszámoltam most, hogy anyukámék házában 9 fokonként van forduló, akkor 380 lépcsőnél ez több, mint 42 forduló. Persze, nem tudom már hány lépcsőt mentünk lefelé egy-egy fordulóhoz, de azt tudom, hogy mire leértünk teljesen elszédültünk és fogalmunk nem volt már merre van előre vagy hátra.

De leértünk és elindult a túra vezetés, természetesen lengyelül. Mi tagadás, lengyelül sem beszélek, így abból sem értettünk semmit. A csoport legvégén ballagtunk és hozzánk csapódott egy fiatal fiú, mintegy őrizve a csoportot, nehogy bárki lemaradjon és eltévedjen, és volt olyan kedves, hogy ő is magyarázott nekünk végig. Mi lelkesen mosolyogtunk rá, bólogattunk, örömködtünk, miközben egyetlen szavát sem értettük szegénynek. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amikor elköszöntünk tőle: Köszönjük szépen, szia! 

Itt és most bocsánatot kérek tőle, Mea culpa, de egyszerűen nem lehetett már a túra elején megmondani, hogy bocs, nem értjük!

A kirándulás elején még kisebb folyosókon haladtunk és szépen kifaragott sószobrokat láthattunk.

Majd beértünk a számomra máig legszebb sóból épült templomába. A hatalmas hajóba - terembe levezető lépcső is sóból készült. A domborművek, mind mind sóból. Az oltár is sóból. És a hatalmas kristálycsillárok valódi sókristályokból készültek. Csodaszép látvány.

Fantasztikus szépségek, és minden sóból kifaragva. Senki ne hagyja ki, menjen el és nézze meg egyszer!!!

Még további élmény volt a feljutás. Hála az égnek nem gyalog kellett felmászni, hanem lifttel vittek fel minket. Igen ám, de igazi bánya lifttel. Szépen betereltek minket, jó sok embert egy olyan nyitott raktár liftbe, úgy álltunk benne, mint a heringek, összepréselődve. Majd a lift elindult - lefelé.

Mi tagadás, igen csak megrémült mindenki, hogy csak nem szakadt le velünk az alkotmány, mert addigra már tényleg nagyon sokan voltunk benne.

De egy kisebb zuhanás után megállt, és állt és állt, mi meg benne, teljes sötétségben és vártunk.

Jó pár perc eltelte után aztán mégis megindult a lift felfelé. Kiderült, hogy két szintes jármű volt, és mi kerültünk az alsó szintre, lejjebb engedték, és beszállították a többi turistát a felsőbb szintre, majd csak ezután indultunk el ismét a felszínre.

Bár ebben a lengyel bányában jártam először, és az erdélyi bányák csak utána következtek, de bevallom, nekem sokkal, de sokkal jobban tetszett. Szépek, érdekesek az erdélyi bányák is, de a lengyel sokkal kifinomultabb, és valóban sóból van kifaragva minden. Csodás emlékeim egyike marad örökre.