A fiúk a bányában dolgoznak ....

Sziasztok!

Jelentem a telemia sajtnak való csöpög a pincében. Holnap délutánra várható, hogy készen lesz.
És lett egy kb. fél kilónyi ricottám is. Abból azt hiszem palacsinta töltelék lesz.
Majd mesélek, ha már kész az első sajt, meg fotóztam is.

Viszont mivel ehhez is kell só, mert hogy sós vízben fog még ázni, így jutott eszembe, hogy meséljek nektek a sóbányákról.
Sokat gondolkodtam melyikkel kezdjem, és remélem nem fog rám haragudni senki erdélyi rokonom, ismerősöm, barátom, de a számomra legszebbet hagyom utoljára.

Tehát nyilván sokan tudják, hogy Erdély területén igen nagy sómező van. A bányák közül látogatható Parajd és Torda.

Menjünk először a tordai bányába.
Nekem az első látogatásom hatalmas élmény volt. Akkor még nem volt mindenféle modern dolog telepítve oda, így pl. egy igen hosszú folyosón kellett végig gyalogolni, mire egyáltalán elértünk a lépcsőhöz, amin le lehetett jutni a hatalmas terem aljára.
A folyosó érdekességét az adja, hogy természetesen az is a sóba van vájva. Így egyrészt végig látni rajta a különféle sórétegeket, másrészt bocsi, de kipróbáltam, ujjamat megnyalva ellenőriztem a dolgot, és hát tényleg nagyon sós volt.

Vannak már itt is oldal járatok, ahol bányaművelési kiállítás van. Persze, nem egy múzeumnyi, de azért érdekes dolgokat lehet látni.

Miután ezeket az érdekességeket az ember végig nézte, régen - majd kiderül ezt miért hangsúlyozom ennyire - eljut a lépcsőházba. 90 m mélyre kell leereszkedni. 

A lépcsőház fából épült. a lépcsőfokokkal együtt. És ami nagyon érdekes benne, hogy ahogy megy lefelé az ember, lassan jön visszafelé a régmúltból. Minden második fordulóban fel van vésve a falra az évszám, hogy mikor jártak ott a bányászok. Értelemszerűen fent vagyunk legrégebben, hiszen ott kezdték el a bányász munkát. Aztán ahogy teltek az évek, jutottunk el egyre mélyebbre és mélyebbre. Míg nem kialakult a mai óriási terem. Ez a látogatható terem a Terézia bánya. Ennek a bányának a közepén található egy tó is, amely 4-8 m mélységű, és 70 m átmérőjű. A bánya északi falán egy „sózuhatag” található, amely a római galériákból beszivárgott sós oldatból lecsapódott só lerakodásából keletkezett. A makulátlan tisztaságú fehér szín és a csiszolatlan sófalak színe közötti kontraszt magára vonja a figyelmet. 

Akkoriban még lent csak padok voltak, asztalok. A terem felső részein volt fából épült galéria, de azt akkor nem lehetett látogatni még. 

Viszont a tó mellett, hátul egy kis lépcsőn lehetett feljutni a kápolnába. Kedves, de egyszerűen faragott sóból, és fából, képekből kialakított kis hely. 

Aztán történt valami, és úgy döntöttek, hogy a tordai sóbányából igazi turisztikai látványosságot csinálnak. Valamilyen szinten sikerült is. Mára sokkal több látogatója van, mint mondjuk akár 15 éve volt. Épült egy szép bejárat, mellette sós vizes strand is. 

Bejutni ma is a só folyosón át lehet, ám már nem kell feltétlenül lépcsőn lemenni és főleg felmenni. Ez utóbbi igen csak tüdőt próbáló, bár közben rendesen inhalálja az ember a tiszta, egészséges sós levegőt. Modern lift épült a lépcsőház mellé. Csak úgy mondom, hogy nem képes megbirkózni a látogatók létszámával. Így mi legutóbb is gyalog mentünk le, míg el nem szédültünk a sok lépcsőfordulótól, és felfelé pedig igénybe vettük a sóterápiás mozgás gyakorlatokat újra.

Ám, ami lent várja az embert, az bevallom számomra nagyon nem tetsző. Tele rakták valamilyen fénycsöves világítással az egész termet, játszótereket, óriás kereket telepítettek lent. 

A tó mára csónakázó tóvá változott, de méretei okán korlátozott csónakszám lehet rajta, így aki ott szeretne evezni, jócskán várhat erre a szórakozásra.

Igen, megint azt kell mondjam, hogy nekem sokkal megrázóbb, sokkal kedvesebb volt a régi bánya. De nyilván van, aki meg a mai képét szereti. Íme:

És a lift, ami mellett látható a tömeg aki arra vár, hogy feljusson vele a felszínre. 

Így ért véget egy korszak, és kezdődött egy új a tordai sóbánya turisztikai életében.

Menjünk tovább, és nézzük meg a parajdi sóbányát. Rögtön el kell mondjam, jó sok évvel ezelőtti az emlékem, mert soha többet nem akartam oda lemenni.

A bányába itt is hosszú út vezet befelé. Ezt az utat azonban nem gyalog, hanem autóbuszokkal teszik meg a turisták, hiszen 1250 m hosszú utat kellene legyalogolni.

A buszok szinte súrolják a falakat, ahogy járnak oda és vissza. Ahogy korábban már volt róla szó, klausztrofóbiás vagyok. Képzeljetek el, ahogy bent ülök egy zsúfolt buszban, körülöttem szorosan záródó falak, sötétség, és közvetlenül felettem egyre magasabb föld és sóréteg, hiszen 120 m mélyre ereszkedünk le. 

Nem tagadom, sikítozni tudtam volna, hogy engedjenek ki, de azonnal és lássam újra a fejem felett a kék eget, és ne nyomja a hátam 120 m vastagságú földréteg. 

De egyszer csak leértünk, és végre kiszabadultam legalább a buszból és beértünk a bánya látogatható részébe. 

Akkoriban megint csak azt kell mondjam, hogy volt ugyan lent játszótér a gyerekeknek, de csak a régi játszótéri vas mászókák, hinták. Volt egy rész a hatalmas teremben, ami templomnak lett berendezve. Volt uzsonnázó hely asztalokkal, székekkel. De igazából olyan nagyon látványos szépség nem volt. 

A kijövetel számomra ismét felért egy jóféle traumával, mert nem elég, hogy várt rám megint ez a buszozás a zárt és szűk folyosón, hogy ott dőlt a buszba a kipufogófüst, hiszen abban a zárt alagútban nem tud sehova elillanni, de egy váró helyiségbe tereltek be minket, ahol egyre többen lettünk, egyre zsúfoltabban álltunk, a végén, mint a heringek, mire megérkezett fentről egy busz, és végre felszállhattunk rá.

Ezért bocsánat mindenkitől, aki rajong a parajdi bányáért, én nem lettem a szerelmese.

Viszont azért az internetről én is látom, hogy azóta sok minden változott ott is, és mára szépen kiépült a lenti tér. Szerintem, legalább is a fotók alapján mindenképpen érdekesebb, talán kevésbé "metálos" a megjelenése az ottani berendezéseknek, mint a tordai bányában.

Aki arra jár, ne hagyatkozzon az én kellemetlen emlékeimre, feltétlenül látogassa meg ezt a sóbányát is.

Egyúttal menjen el a parajdi strandra is, ahol sós vízzel vannak a medencék feltöltve és az elmúlt években újították fel.

Ezentúl számos termékkel is találkozhatunk, ami a parajdi bánya sójából készült, és igen egészséges a használatuk. 

Természetesen, különösen a légúti megbetegedésekkel küzdőknek, még inkább a kisgyermekeknek valóban nagyon hasznos a lent tartózkodás, sőt, még kúrákat is igénybe lehet venni szerintem bármelyik bányában.

Parajdi sóbánya weboldala

Jártam ezen kívül Ausztriában is sóbányában. Halleinben. Itt igazán látványos dolgokat nem láttunk, mégis egy csomó élményünk volt.

Először is egy ilyen kis "vasút" viszi be az embereket a bányába.

Nem, nem véletlen, hogy mindenki fehérben van, ugyanis adnak egy ilyen védőruhát mindenkinek. Roppant jópofa, ahogy beöltözik ebbe mindenki, és ettől valamiért vadidegenek emberekkel is közelebb érzi magát az ember. És az érintés, ahogy egymás mögött ülnek és belekapaszkodnak esetleg megint csak egy idegen ember derekába, megint csak nagyon kellemes dolog.

És hát az üzlet az üzlet, így erről az útról azonnal készülnek a képek, amiket amikor kijön az ember, máris meg lehet vásárolni igen szép pénzekért. De ki ne venné meg, amikor ott vigyorog rajta ő is, és a csemetéje is.

Lent a bányában sokat meséltek, hogy hol, hogyan bányásztak, de mivel nem tudok németül, ebből nem sokat értettem. Viszont érdekesség, hogy egyszer csak a föld alatt átér az ember Németországba.

Ám ami még ennél is sokkal, de sokkal izgalmasabb, hogy valahogy itt is el kell jutni egyre mélyebbre. A szintek közötti közlekedést csúszdákkal oldották meg, legalább is lefelé. Ezek igen hosszú csúszdák, fából. Természetesen van mellette lépcső is, de a kaland kedvéért le kell csúszni rajta. 

Na, hogy tetszik? 

Ugye nem lepődik meg senki, ha azt mondom, mire leér az ember lángol a feneke, ami a durva lejtő mellett további sikítozásra hajlamosít, miközben aki már lent van és várja a többieket remekül szórakozik az újabb és újabb emberek érkezésén.

Nem tudom ma is le mernék-e csúszni, de akkor nagy élmény volt.

A végső élmény még annyi volt, hogy bár sokat mentünk lefelé, de valamiért mégis egy hegy tetején jöttünk ki a bányából, és egy zárt kis kabinban ereszkedtünk le drótkötél pályán a hegyről. 

Izgalmas kirándulás volt ez is.

A végére hagytam a kedvencemet, ahol sajnos csak egyszer jártam, de nagyon szeretnék még eljutni egyszer oda.

Emlékeztek még, amikor Lengyelországban jártam anno Sanyival és a barátnőmmel? Nos, amikor már Sanyi ott hagyott minket, és ment tovább a még akkori NDK-ba, mi visszamentünk Krakkóba, és onnan az egyik utunk Wieliczka-ba vezetett. Vonattal mentünk oda, és nem tudom miért, de egy megállóval előbb sikerült leszállnunk róla. Így aztán kénytelenek voltunk pár km-t gyalog elsétálni, ami önmagában nem lett volna baj. Azonban egyik percről a másikra akkora eső zúdult a nyakunkban, hogy konkrétan még a bugyinkból is csavarni lehetett a vizet, pedig farmer nadrág volt mindkettőnkön. Ronggyá áztunk semmi perc alatt.

Mikor beléptünk aztán a bányába, kicsit meg is ijedtem, mert azért ott jóval hűvösebb volt, mint kint, de ugye a sós levegő, és az állandó hőmérséklet csodákra képes, így mire pár óra elteltével kijöttünk, csontszárazak voltunk, és természetesen meg sem fáztunk.

A bánya látogatás úgy kezdődik, hogy le kell ballagni 380 foknyi lépcsőn, ami csak az első szintre visz. Ez egy falépcső, ami az állandó párától és sótól bizony igen csak csúszós. Gyorsan kiszámoltam most, hogy anyukámék házában 9 fokonként van forduló, akkor 380 lépcsőnél ez több, mint 42 forduló. Persze, nem tudom már hány lépcsőt mentünk lefelé egy-egy fordulóhoz, de azt tudom, hogy mire leértünk teljesen elszédültünk és fogalmunk nem volt már merre van előre vagy hátra.

De leértünk és elindult a túra vezetés, természetesen lengyelül. Mi tagadás, lengyelül sem beszélek, így abból sem értettünk semmit. A csoport legvégén ballagtunk és hozzánk csapódott egy fiatal fiú, mintegy őrizve a csoportot, nehogy bárki lemaradjon és eltévedjen, és volt olyan kedves, hogy ő is magyarázott nekünk végig. Mi lelkesen mosolyogtunk rá, bólogattunk, örömködtünk, miközben egyetlen szavát sem értettük szegénynek. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amikor elköszöntünk tőle: Köszönjük szépen, szia! 

Itt és most bocsánatot kérek tőle, Mea culpa, de egyszerűen nem lehetett már a túra elején megmondani, hogy bocs, nem értjük!

A kirándulás elején még kisebb folyosókon haladtunk és szépen kifaragott sószobrokat láthattunk.

Majd beértünk a számomra máig legszebb sóból épült templomába. A hatalmas hajóba - terembe levezető lépcső is sóból készült. A domborművek, mind mind sóból. Az oltár is sóból. És a hatalmas kristálycsillárok valódi sókristályokból készültek. Csodaszép látvány.

Fantasztikus szépségek, és minden sóból kifaragva. Senki ne hagyja ki, menjen el és nézze meg egyszer!!!

Még további élmény volt a feljutás. Hála az égnek nem gyalog kellett felmászni, hanem lifttel vittek fel minket. Igen ám, de igazi bánya lifttel. Szépen betereltek minket, jó sok embert egy olyan nyitott raktár liftbe, úgy álltunk benne, mint a heringek, összepréselődve. Majd a lift elindult - lefelé.

Mi tagadás, igen csak megrémült mindenki, hogy csak nem szakadt le velünk az alkotmány, mert addigra már tényleg nagyon sokan voltunk benne.

De egy kisebb zuhanás után megállt, és állt és állt, mi meg benne, teljes sötétségben és vártunk.

Jó pár perc eltelte után aztán mégis megindult a lift felfelé. Kiderült, hogy két szintes jármű volt, és mi kerültünk az alsó szintre, lejjebb engedték, és beszállították a többi turistát a felsőbb szintre, majd csak ezután indultunk el ismét a felszínre.

Bár ebben a lengyel bányában jártam először, és az erdélyi bányák csak utána következtek, de bevallom, nekem sokkal, de sokkal jobban tetszett. Szépek, érdekesek az erdélyi bányák is, de a lengyel sokkal kifinomultabb, és valóban sóból van kifaragva minden. Csodás emlékeim egyike marad örökre.