2016. május 25., szerda

Menjünk ma úttörő táborba

Bizony, bizony, megint "történelmi" eseményekről mesélek ma.

A fonyódi gyermek üdültetési élményeimről már meséltem nektek. Iszonyat rossz emlékű az egész, mind a mai napig, pedig azóta több, mint fél évszázad is eltelt.

Volt "szerencsém" még egy gyermek üdültetéshez. Kezdetben még vártam is, mert arról volt szó, hogy a Balaton mellé visznek, de aztán kiderült, hogy Nagykőrösre. Bocsánat mindenkitől, aki szereti ezt a városkát, de én a mai napig nem tudom mit lehet ott csinálni egy gyermek táborban. Ezért mikor ez kiderült, bizony nem örültem, de már nem volt mit tenni. A nyaralás be volt fizetve, hát menni kellett.
A tábor valami nagy területen volt, volt udvar, meg hatalmas terem rengeteg tábori ággyal telezsúfolva. Személyes holmikat bárhova is kirakni esélytelen volt. Bőröndöstől ment az ágy alá.
Így utólag is visszagondolva, ezt tényleg élvezni kellett volna?
Nem voltam könnyen ismerkedős gyerek, sőt, de azért pár nap alatt itt mégis sikerült valakivel kicsit összebarátkozni. Sajnos sem a nevére, sem semmire nem emlékszem már, de oka van a dolognak.
Tudni kell rólam, hogy világ életemben rendkívül fehér volt a bőröm, és a nap azonnal leégetett, amitől akár kiütések is lettek a leégett területen. Természetesen készültem erre, és volt nálam krém, amivel anno kenegettük anyukámmal. Talán még emlékeznek néhányan erre a krémre.


Lehet mondani, hogy miből gondoltuk, hogy ez jó lesz, de más nem igen volt, és azért enyhítette mindig a leégést. Szóval ide is vittem ilyet magammal.
Érkezésünk után az üdülőbe, vagy inkább laktanyába, elég hamar elvittek minket a helyi strandra. Egész nap kint voltunk. Az ebédet is ott kaptuk. Próbáltam én árnyékba húzódni, de a medencék mindig a tűző napon vannak, és minek megyünk strandra, ha nem pancsolunk. Szó mi szó, késő délután, mire mentünk vissza a szállásra, már tűzpiros volt a hátam, és szépen kezdett felhólyagozódni a bőröm, bújtak ki a kiütések. Az ekkorra már társamul szegődött kislány mikor meglátta ezeket azonnal közölte, hogy biztosan valami fertőző betegségem van. Hiába mondtam, hogy ez a naptól van, hogy hiszen csak a hátamon van, sehol máshol, addig addig aggódott, míg szólt a felügyelő tanárnak, aki természetesen rögtön levitt az üdülő orvosi rendelőjébe. Nem voltam egyedül, már vártak ott páran. Az orvos megnézett, megmérte a lázamat is, ami volt vagy 37,2 miután szinte akkor jöttünk be az egész napos tűző napon tartózkodásból, ezért ő is úgy döntött, baj van. 
A többiek közül is szinte mindenkit ott tartottak, mondván skarlát gyanúsak vagyunk, és elhívták hozzánk még a helyi körzeti orvost is, hogy helyben hagyja a diagnózist. 
Jött az orvos, ránk nézett, és mentőt hívtak nekünk. Nem emlékszem hányan voltunk, de úgy 7-8-n talán, akiket beültettek egy mentőautóba, és elindultak velünk Budapestre a László Kórházba.
Bár nem szirénáztunk, de azért a mentős beletaposott a gázba, mi pedig dőltünk hátul jobbra-balra, egy egy élesebb kanyarnál megtörtént, hogy le is huppant valaki a mentő padlójára. Hogy őszinte legyek élveztük a helyzetet, ami igazán nem volt mindennapi, és mert senki, mondom senki nem volt közöttünk rosszul. Addig addig, hogy a végén unalmunkban énekelni kezdtünk. 
A mentősök is remekül szórakoztak rajtunk. Mivel az egész utat végig nevettük, hát ők is. Amikor pedig az éneklés is elkezdődött, akkor hátra szóltak, hogy van már egy-két dolog a hátuk mögött, de olyan mentőt még sosem vezettek, amiben egy egész kis kórus énekel.
Így érkeztünk meg késő estére a László kórházba, ahol a felvételünk után átültettek minket az ott használt mentőautóba, ami elvitte a társaságot az egyik kis pavilonba. 
Valami ilyesmibe kerültünk át.



Persze farkaséhesen érkeztünk, hiszen a vacsoráról mi már lemaradtunk az üdülőben, és a mentő sem állt meg sehol, hogy megetessenek minket. Egy kórházban este 10-kor vacsorát kapni akkor is elképzelhetetlen volt. Így a pavilonban dolgozó nővérkék a saját kajájukat osztották meg velünk, hogy valamit együnk.
Nagyjából 4-5 napot töltöttünk a kórházban. Senkinek nem volt semmi baja, ez kiderült a vérvizsgálatokból. Egyetlen egy kislány volt valóban beteg, de őt sem különítették el tőlünk, ezért valószínűleg nem volt fertőző baja, de már nem emlékszem.
A pavilonban két szoba volt, mindegyikben rácsos gyerekágyak. Megvan a kép? Akik ott voltunk mind 10 év fölött voltunk. Volt, aki alig-alig fért el hosszában egy ilyen ágyban. 
Az éjjeliszekrények tele voltak gumi állatkákkal. Kivétel nélkül mind megtanultak repülni, mert unalmunkban azzal dobáltuk egymást.
Végig rengeteget ettünk, amit csak úgy tudtak megoldani, hogy a nővérek saját pénzükön vették nekünk a kenyeret, és hozták hozzá a zsírt, a lekvárt, és azzal pótolták a szegényes kórházi kosztot.
Egy-egy vizit előtt szegény nővéreknek komoly harcot kellett velünk folytatni, hogy végre mindenki feküdjön vissza az ágyába, és próbálja meg nyugodtan végig feküdni azt a pár percet.
Így hát azt kell mondjam, ez a "nyaralásom" nagyságrendekkel jobban sikerült, mint az ezt megelőző, és lehet annál is jobb lett, mintha ott kell maradnom az üdülőben. Remekül szórakoztunk.
Csak szegény szüleimet sajnáltam. Ők ugyanis, végre kihasználva, hogy szalmák, és nincs mindig ott a gyerek, elmentek pár napra nyaralni. Majd arra értek haza, hogy a nagyszüleim jól leteremtették őket, hogy nem tudták sehogy utolérni őket, hogy szóljanak, már nem nyaralok, hanem kórházban vagyok. 

Ezek után talán nem meglepő, hogy amikor hetedik végén megkérdezte az osztályfőnököm, hogy ugye megyek az úttörő táborba, amit abban az évben szervezett az iskola, azonnal és határozottan vágtam rá, hogy NEM!
Ő azonban nem hagyta annyiban, megkérdezte miért? Mondtam, hogy nem akarok menni, nem szeretek gyereküdülőkbe menni.
Azt mondta ez nem kizáró ok.
Akkor kitaláltam, hogy mert nincs rá pénzünk. Mondjuk szerintem tényleg nem volt. Erre közölte, hogy ez sem kizáró ok, és elintézte nekem, hogy az Úttörő Szövetség fizesse a tábort.
Azért nyomult ennyire, mert én kitűnő tanuló voltam, rajvezető és úgy gondolta, hogy megérdemlem, hogy a nyáron táborba menjek.
Szóval hiába próbálkoztam megúszni, ő nem hagyta. Így az évzáró után mentem a megbeszélésre, ahol elmondták mit kell magunkkal vinni. Általános dolgokról nem mesélek, de természetesen kitalálták, hogy többféle úttörő egyenruhát is vinnünk kell, pl.  barna ingből kettőt is. Úttörő övet, meg sípot, meg tudom is én még miket.
Ezt sajnos nem úsztuk meg, bár azért messze nem vettünk meg mindent, de ilyen csodás barna ingem úgy emlékszem lett.


Nem vártam az egészet, sőt. Rossz emlékeim voltak, és még akkor is nagyon nehezen barátkoztam. 
Szerencsémre azért egy osztálytársnőm is jött, és ráadásul még egész jó viszonyban is voltunk vele.
Így hát eljött a nap, amikor vonatra ültünk és irány Miskolc. Bizony, a tábor egy város közepén volt, nem erdők alján. És nem sátorban laktunk, hanem egy fiú kollégiumban. Ráadásul még a felettünk lévő emeleten a koleszos srácok is ott laktak. Azért innentől már nem hangzik olyan rosszul, igaz? Mi 13-14 éves lányok voltunk, és hát nem mondhatnám, hogy zavart minket a jelenlétük.
Az ismerkedésünk úgy kezdődött velük, hogy az ablakból madzagon le-leengedtek nekünk ezt azt. Pár nap alatt ez teljesen bevett gyakorlat lett, hogy a madzag postán át kommunikáltunk velük, amikor is egyik délután bent volt a szobánkban egy felügyelő tanár, aki háttal ült az ablaknak, miközben fentről megérkezett egy körte. És a tanárnő csak beszélt-beszélt hozzánk, miközben a körte a háta mögött az ablakban lengett. 
Igen, kibírtuk röhögés nélkül. Na, persze csak egy ideig. Így hát lebuktunk a végén, de nem lett belőle botrány.
A tábort az iskolánk tanárai és az akkori igazgatónk szervezte, vezette, ők voltak a felügyelő tanáraink is. Minden napra volt programunk. Bejártuk a környező hegyeket, a Szeleta barlangot, a várost. Mind szórakoztató volt.


Biztosan emlékeztek még az ún. honvédelmi napra, vagy hogy hívták. Na ilyet is tartottak nekünk. Kicsit fáztunk tőle, mert ez a suliban sem volt igazán élmény, de ott egészen más volt. Ezt is valahol egy hegyoldalban szervezték, és végre valódi "vadonban" kellett kúszni-mászni, futni, keresni, célba dobni. Az, hogy a mi csoportunk meg is nyerte ezt az egészet, az már csak hab a tortán. Az igazi élményt az adta, hogy miután mi értünk be elsőnek a célba, letelepedtünk a fűbe megvárni a többieket, és körbe ültük az igazgatónkat, aki ének tanár volt. Belőle ez rögtön ki is tört, mert elkezdett minket énekeltetni, de nagyon jó volt. Addig addig, míg valamelyikünk bátortalanul megjegyezte, hogy szeretnénk megtanulni a Tizenhárom fodor van a szoknyámon című dalt.
Konkrét oka volt a dolognak. Szinte minden nap énekeltünk otthon is a szobában délutánonként, amikor is érkezett fentről egy levél, hogy ha már annyit énekelünk, akkor ugyan énekeljük már a Tizenhárom fodor van a szoknyámon-t. De mi nem tudtuk. Egészen eddig a pillanatig, mert a diri készségesen megtanította nekünk, és mi este rendkívül büszkén adtuk elő, miközben körbe-körbetáncoltuk a szoba közepén lévő asztalt.

Esténként mindig volt ügyeletes tanár, meg persze mi is mehettünk éjszakai ügyeletbe. Legalább is a legidősebbek, így én sajnos kimaradtam belőle. De szinte minden este beült hozzánk az egyik fiatal tanár, és fél éjszakákat beszélgettünk vele át. És ettől ugye olyan felnőttnek érzi magát az ember tizenhárom évesen.

Ebben a táborban festettem ki először a szemem. Tény, hogy utána sem sokszor, mert a sok lány szeme után kissé begyulladt az enyém a szemceruzától. 

Itt volt először tábortűzben részem, ugyanis a haza utazás előtt a kollégium udvarán tábortüzet is csináltak a tanáraink.
És megint az ének. Mert a tábortűz körül énekelni is kell. Ha azt mondom sóder-sóder a lábam alatt, akkor ugye mindenki tudja mi volt a legnépszerűbb. Miközben mindenki azt leste ki kihez megy oda puszilkodni. Ajaj, micsoda izgalmak voltak.

Elvittek minket strandra is, de csak egy napra. A miskolci strandon akkor - még 1971-t írunk - már volt egy csúszda az egyik medencébe. De ez csak olyan játszótéri csúszda volt, és persze nem folyt benne víz sem. Így történhetett, hogy mire eljöttünk, a vadonatúj fürdőruhám feneke kilyukadt. :)

Egy nap kimenőt is kaptunk. Elbarangoltunk a város központba, majd haza felé egy óriási felhőszakadásban volt részünk. Az, hogy ronggyá áztunk, csak egy dolog volt. De útközben volt egy vasúti aluljáró is, ahol konkrétan derékig ért a víz. A villamos természetesen nem tudott átmenni alatta. De gyalog is veszélyes lett volna. Itt ért utol minket az egyik fiú évfolyamtársunk, és ő segített, hogy felmásztunk a járda melletti magas párkányra és ott araszoltunk át az aluljárón.
Valahogy így nézett ki akkoriban a város, de legalább is a villamosok.



Gyorsan, nagyon gyorsan telt el a két tábor. Ellentétben az előző élményeimmel, ez a tábor életem egyik legjobban sikerült nyaralása lett. Visszagondolva, szinte semmi köze nem volt az úttörőséghez, semmi politikai színezete nem volt, viszont az egész arról szólt, hogy a tanáraink jócskán elengedték a gyeplőt, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy nekünk izgalmassá, élményekkel telivé varázsolják ezt a két hetet.
Ezért most is köszönetet mondok nekik! Nagyon sokat kaptam tőlük, az iskolában is, de ott a táborban még inkább.
Sajnos már nem emlékszem nevekre, így nem tudom őket név szerint említeni.
Viszont az akkori osztályfőnömet igen, Jutka néni mindenki Jutka nénije volt. A mai napig szeretjük, tiszteljük. Ha osztálytalálkozónk van, mindig meghívjuk őt is, pedig már közel lehet a nyolcvanhoz is. 
Így hát legalább neki meg tudom név szerint is köszönni, hogy rám erőltette ezt a tábort. Nagy élmény volt. Köszönöm!

És hogy miről jutott ez az egész pont ma az eszembe? Hát erről, a mai felhőszakadásról itthon.



És nem, nem egy patakot láttok, hanem az úton hömpölygő vizet.

Jó éjt mindenkinek!









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése